Ervin

Vásárhelyi vágyak

2015.05.19. 06:58

Programkereső

Három év után ismét pillanatfelvételt készítettünk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatáról. A májusi miniévad négy előadása - A nyugalom, Karamazovok, Tartuffe, Az ördög próbája - és decemberben a Thália Színházban vendégeskedett Figaro nehezen hozható közös nevezőre, ha mégis, hát az a vágy. MAGAZIN

Bár Almaviva grófnál meg háztartásának egyéb tagjainál szinte kizárólag a test vágyairól van szó. Beaumarchais darabjának a 21. századból megannyi olvasata lehet: vegytiszta vígjátéki, gender vagy épp szociológiai szempontú. A sok lehetőségből azért ragadjuk ki épp/csak ezt a hármat, mert mintha a rendező, Keresztes Attila nem tudta volna eldönteni, melyik mellé tegye le a voksát. Nyomokban mindegyikből tartalmaz, de markánsan még sincs benne egyik sem ebben az őrült napban.

Figaro
Figaro

A komédiázó kedv a színészi szándék szintjén meglenne - különösen Galló Ernőnél, Gecse Ramónánál és Bokor Barnánál érezhető a könnyedség -, ezzel szemben viszont ott van az, ami az őrület habzását finoman szólva is fékezi. Hogy kerül ide, ráadásul Suzanne szoknyája alá, a rendező egyik előző munkájából, az Éjjeli menedékhelyből a nyúl(ba öltözött Luka)? Mit keres itt egy Harlequin, aki amúgy Don Gusman titkára? Tényleg azzal lesz csúfabb, kevésbé feminin, ugyanakkor ellenszenvesen okoskodó szüfrazsett a grófnő, ha a színésznő szemöldöke sminkesi segítséggel összenő, és szemüveget kap? És hogy jön ide hirtelen, a sterilen vakító fehér-feketét felváltva, a kert látványának elemelten giccses költészete?

Keresztes Tartuffe-jéről is csupa kérdéssel távozik a néző. Bár lezárulni látszik egy korszak: itt sem nyúl, sem hirtelen előkapott piros bohócorr, sem felemelkedő díszlet mögötti másik világ nincs. Van viszont egy olyan szorosan olvasott szöveg, ami radikális eltérés a Tartuffe-játszás sztereotípiáihoz (hagyományához?) képest. Ennek az előadásnak a címszereplő a tragikus hőse, aki az egyetlen jó és igaz ember ebben a családi drámában. Meggyőződéssel korbácsoltatja magát Lőrinccel, őszinte átéléssel imádkozik. Mintha a vágyak inverzét látnánk. Tartuffe tökéletesen tisztában van Elmira csapdájával, s ahelyett, hogy a felkínálkozó, kielégületlen nőt a magáévá tenné, megalázó, szexuális utalást sem mellőző játékba kezd vele azzal, hogy a vacsoráról ottmaradt pürét és krémlevest egyre intenzívebben fröcsköli, locsolja, borítja rá. És még a nem ezt váró Orgon szemébe is képes belenézni, miközben elkúszik mellette az asztal alatt. A halk szavú, tiszta, a többiekkel ellentétben nem fehérre festett arcú, nem képmutató Tartuffe átlát ezen a ritka ellenszenves kompánia tagjain, végső soron uralkodója ellen vétő Orgonon, így belőle, az egyetlen igazán és mélyen hívőből lesz áldozat, akit agyonvernek és keresztre feszítenek.

Tartuffe
Tartuffe

Szépen komponáltak a képek ebben szűk, kis mélységű fekete dobozban, gyönyörűek benne a sötétek, szinte thrillerszerűen égnek a gyertyák és világítják meg a hamuszín arcokat. Még némi - stílszerűen fekete - humor is felsejlik, ahogyan a mindenki fölé magasodó Flipote (Korpos András) akkurátusan, egyenként hozza-viszi Pernelle-né bőröndjeit, ahogyan a nyúlánkságára még a platformpapuccsal és a rövidnadrággal további fókuszt kapó Mariane (Kádár Noémi) nyafog, vagy ahogyan a valamilyen enyhébb kábítószert biztosan fogyasztó Damis (Bartha László Zsolt) a baloldalon felül levő szellőzőnyílásba bújik el, majd a jobb oldali alsóból mászik elő.  Koncentrált, nagy energiák összpontosulnak a két főszereplőben, az Orgont játszó Bíró Józsefben és a Tartuffe-öt alakító Bokor Barnában (a címszerepet és Lőrincet váltva adják László Csabával). Formátumos az előadás is. Csak valahogy ez a gyilkos irónia ellenében olvasott Molière nem bírja el ezt a sok elfojtást.

Hogy a Karamazov család története mit bír el és mit nem, arra inkább Dosztojevszkijnél keressük a választ, ne Richard Crane-nél. Hogy miért nem kifejezetten jó az adaptáció, Koltai Tamás már megválaszolta (részletesen ide kattintva olvasható). Mindenesetre négy erőteljes színész tudja menteni a menthetőt. És itt is menti. Hol László Csaba finom derűje Aljosaként, hol Bokor Barna aljas, gonosz, nyers, de rendkívül érzéki apafigurája, hol a Mityát játszó Bányai Kelemen Barna váltásai józanság és részegség között, hol meg Galló Ernő, akinek a Szmergyakovja cinikus, agresszív, kötődésre és elfogadásra vágyó, manipulatív és manipulált. Aztán van Albu István rendezőnek és Tenkei Tibor tervezőnek egy-két remek ötlete, például az, ahogyan a részben vízzel borított színpad deszkáiból kiemelkedik a kereszt. Ezeket azonban felülírják a teljesen felesleges gegek (rúdtánc, természetesen a férfiak női ruhában), a videohasználat (olyan felületre, ami vetítésre még atmoszféra szintjén is alkalmatlan) vagy épp a zeneválasztás (Kalinka-remixtől Videli noci-on át a szovjet himnuszig). Szép a szent és a profán találkozása a törött üvegablakú pajtában, de a ki-be járkálás épp a szituáció klausztrofóbiáját gyengíti, tétnélkülivé teszi.

Karamazovok
Karamazovok

A nyugalom érzéki színház, a zenével, a szürreálisba hajló rendezői és látványtervezői megoldásokkal (a kataklizma utáni, szigetekre tört, vízzel elárasztott tér, benne az idő előtti, moha benőtte, csupa rejtekhely bútorok, pregnáns metaforája a kimondottnak és az elhallgatottnak), a színészi játékkal, nagyon pontos érzeteket megfogalmazva, szünet nélküli 2 óra 40 percbe sűrítve Weér Andor és Weér Rebeka életének iszonyú örökkévalóságát. Szinte csak az ő mikrotörténetükre, szoros és eltéphetetlen kötelékükre koncentrál a rendező, a regényen alapuló, az Anyám, Kleopátrával kiegészített szövegváltozatot készítő Radu Afrim.

Bányai Kelemen Barna írója minden pillanatban robbanásra kész. Alázat, kötelesség, menekülés, flegma beletörődés, bosszú - stációiban jórészt a poklot járja. Vágyik-e a mennybe egy teljesen fehér Rubik-kockát tekergetve, vagy a látszólag elviselhetetlen elviselhetetlensége adja a biztonságot? Képes lenne-e kitörni ebből a fizikai és lelki értelemben is levegőtlen, lepusztult közegből? Akarja-e a megváltást? A nem-válasz nyugtalanító. B. Fülöp Erzsébet az ereje, nősége teljében levő, primadonnai-dívai méltóságában megsértett színésznőként, Kleopátra jelmezét magáról letépve tör a színre, és jut el a „holvoltálfiam" monomániájáig, a katatón végállapotig. Hosszú az agónia. A testi-szellemi leépülés során gesztusai egyre tompábbak, szinte láthatatlanok lesznek, végül semmi más nem marad, csak a nyomasztó jelenlét.

A nyugalom
A nyugalom

A romlásban is démoni színésznő mellett csak epizodista és áldozat lehet Eszter (Kiss Bora). Jordán Éva (Berekméri Katus) figurája több színnel, jórészt groteszk árnyalatokkal rajzolt, a szerkesztő karakterének egyszerre cinikus, bölcs és empatikus lényéből és a családi szerelmi háromszög miatt taszító, ugyanakkor mégis van benne a helyzetből adódóan valami erotikusan vonzó. Így lesz adekvát minden váltás a szexuálisan kihívó diáklányból a lepukkant, szétdohányzott, alkoholtól szétcsúszott, szinte hajléktalanra és a LED-izzóktól világító ruhájú irreális hatalmú lényig. A regényben fontos külvilág, az aktuális történések, itt kevesebb súlyt kapnak, és mintha a szálakat láthatatlanul mozgató testvér, Judit is elveszítené jelentőségét. Temetése megtörténik, a levelek íródnak, de alakja nem lebeg baljós árnyként anya és fiú kapcsolata fölött. Ha akad nézői hiányérzet, az ebből adódik.

Szintén Radu Afrim-rendezés Az ördög próbája. Túlhabzó őrület 1983-tól máig, és évszázadokat vissza az időben. Röhögünk a castingon, ahol a születésnap nélküli ember, azaz a Ceauşescu születésnapján született újgazdag vállalkozó csöpp fia kilencedik születésnapjára válogatja és válogattatja az attrakciókat. A kereten túl (belül) lineáris cselekmény nincs, előrejelezhetetlen, mi fog történni.

Az ördög próbája
Az ördög próbája

Az egyik zsűritag csodálatosabban dilettánsabb, mint a másik (bár talán László Csaba feltehetően triatlonversenyre öltözött, traktorosokat oktató feminin koreográfusa egy fokkal fölötte áll a gyorsöltözésekben jeleskedő B. Fülöp Erzsébetnek), a jelöltek produkcióiról már nem is beszélve. A társulat improvizációiból született jelenetekben fékezhetetlen energiák tombolnak, a színészi ötletek burjánzanak, van itt atelier-humor és gyilkos társadalomkritika, végletekig elrajzoltak a karakterek, amikor azt hisszük, innen tényleg nincs tovább (lejjebb), pofátlanul tromfolják egy újabb gagyival. NDK pornósztár, táncoló patkány meg az 1001 székely leány ünnepén a futottak még kategóriában végző, székely dal/tánc helyett inkább egyperces fejenállásban excelláló díszruhás leányka, pap, cowboy, wannabe Michael Jackson-imitátor, kísértő ük- (vagy ük-ük?)nagyanya, vámpír - minden van itt, tényleg, mint a búcsúban. Vagy mint az eufemisztikusan tehetségkutatónak nevezett reality show-kban. Nagyon szórakoztató színház primer szinten, nagyon szomorúan szembesítő látlelet nem is annyira a felszín alatt, elég csak ránézni a málló falú kultúrház díszletre meg a sok, amúgy nagy empátiával felvonultatott freakre.

A két szezon öt előadása jó erőben levő társulatot mutat, a repertoár A Pál utcai fiúktól a Mágnás Miskán át a fent említettekig terjed. Széles műfaji skála, igényszintből nem engedve. Valami ilyesmi lenne a népszínház. 2012-ben egy kérdés volt összefoglalónk címe (Marosvásárhelyen sínen vannak?). Azóta eltelt három évad, és innen úgy tűnik, kitehetjük a pontot a mondat végére.