Valér

Harminc év visszafojtott könnyei

2015.10.21. 16:08

Programkereső

Péterfy-Novák Éva Egyasszony című blogjával az ismeretlenségből robbant be a köztudatba. Története sok magyar nő története is. A blogból könyv, majd színházi adaptáció született, amelyet október 21-én mutatnak be a Füge és az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, Tenki Rékával a főszerepben. A szerzővel beszélgettünk.

- Miért és hogyan kezdtél írni?

Péterfy-Novák Éva
Péterfy-Novák Éva

- Életemben először 2009-ben írtam le nyilvánosan néhány sort, akkor, amikor Geréb Ágnest letartóztatták. Előtte soha nem feltételeztem magamról, hogy egyáltalán képes vagyok írni. Azon a napon lett volna Zsuzsi lányom huszonöt éves. Reggel, amikor fölkeltem, a Geréb-hír fogadott az interneten, és annyira felháborodtam, hogy írtam tíz-tizenöt sort a védelmében. Beleszőttem a szülésem történetét is. Két évvel később megbetegedett egy családtagom, és elmentem egy pszichológushoz, hogy megtanuljam őt úgy kezelni, ahogy neki a legjobb. A pszichológusnál azzal kezdtem, hogy elmondtam, mi történt harminc éve, de hozzátettem, hogy azzal már nem kell foglalkozni, mert feldolgoztam. Néhány alkalom után kiderült, hogy mégsem. Ott,

akkor törtek fel először belőlem harminc év visszafojtott könnyei.

A pszichológusnő terápiás céllal azt javasolta, hogy írjam le a velem történteket. Olyan tömör, lényegre törő stílusban, mint Geréb Ágnessel kapcsolatban.

Annak a néhány sornak egyébként duplán nagy jelentősége lett az életemben, ugyanis ezek révén kerültem össze a férjemmel (Péterfy Gergely íróval – a szerk.). Eszem ágában sem volt írást tanulni, simán bölcsészkarra jelentkeztem a Miskolci Egyetemre, de a tankörtársaim javasolták, hogy ingyen kredit a kreatív írás, vegyem fel. Gergő tanította. Beadandó írott anyagokat kért tőlünk, és én ezt adtam be. Amikor bementem az órára, már ,,különleges tanítvány” voltam.

- A Facebookon azonnal elkezdtek reagálni a bejegyzésedre?

- Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor a piranhák közé bedobsz egy darab húst. Azonnal lecsapnak rá. Az első rövid fejezetet először csak az ismerőseim osztották meg, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre több idegen is, és követelik a folytatást. Egy hónapig ültem az első fejezeten, annyi idő kellett, hogy eldöntsem, folytatom-e. Csak akkor láttam értelmét, ha tűpontosan úgy írok le mindent, ahogy történt, ugyanakkor senkit nem akartam megbántani. Írás közben derült ki, milyen elevenen él bennem minden. A legapróbb mozzanatokra is pontosan emlékeztem.

- Tudatában voltál annak, hogy ha terápiaként jó is kiírnod magadból a történteket, óhatatlanul felszakadnak a sebek, és újra át kell élned a fájdalmakat?

-Igen. Előtte nem tudtam sírni, de akkor rengeteget sírtam.

Úgy írtam, hogy előtte odakészítettem egy nagy csomag papírzsebkendőt.

A legnehezebb a másik baba elvesztésének megírása volt. Nagyon sokat szenvedtem, mert még annyira sem volt feldolgozva, mint a többi emlék. Akkor lett számomra egyértelmű, hogy mindent meg kell írnom. Beadtam jóformán az összes kiadónak a már kész anyagot és az ötletet – teljesen feleslegesen. Nem tudtam, hogy általában senki nem olvassa el a beküldött kéziratokat. Hónapok teltek el, mígnem felhívott Angyalosi Eszter a Libritől, hogy Sárközy Bence igazgató szeretne velem találkozni. Kiderült, hogy az egyik barátja elküldte neki az írásomat, így, ha kerülő úton is, de célba ért. Akkor négy fejezet volt készen a könyvből. Körülbelül három hét alatt befejeztem, és nagyjából három hónap múlva ki is adták.

- Pszichoterápiás szempontból megnyugvást jelentett, amikor elkészültél a kézirattal és leadtad?

-Szerintem nemcsak nekem, hanem az egész családnak megkönnyebbülést hozott. Anyukám azt mondta, hogy úja meg újra elolvassa, és sír. Nagyon erős asszony, addig ő sem tudott sírni, mert nem engedte meg magának. A gyerekeimnek, a keresztgyerekeimnek is megnyugvást jelentett.

- A terápiaként feladatul kapott íráson túl mi volt a célod a bloggal, illetve a könyvvel?

- Amikor a második-harmadik fejezetnél jártam, már tisztán tudtam, hogy egyrészt meg akarom mutatni, mennyire gyönyörű egy sérült kislány, másrészt emléket akarok állítani Zsuzsinak; megörökíteni, hogy ő, ha csak rövid ideig is, de volt, létezett. Harmadrészt úgy éreztem, hogy

a példámmal erőt, hitet adhatok másoknak, hogy a szörnyűségeket túl lehet élni ép ésszel.

Bármi történjen is, nem állhatunk meg, mennünk kell tovább. Ezt igazolja is a sok visszajelzés: a legtöbben megköszönik, hogy erőt meríthettek az én történetemből. Próbáltam tényszerűen megírni mindent, igyekeztem magam távol tartani az önsajnálattól. Nem tudatosan, hiszen nem vagyok tanult író, de nem azt írtam le például, hogy ilyen vagy olyan az orvos, hanem azt, hogy mit tett. Ha ösztönösen nem így, szinte tőmondatokban jött volna belőlem a mondandó, valószínűleg az első néhány sor után eldobták volna az olvasók.

- Az ellenkezője történt. Úgy tudom, rengeteg levelet kaptál, és sok író-olvasó találkozóra is meghívtak.

- Ezernégyszáz levelet kaptam, és mindegyikre válaszoltam is. Hónapok teltek ezzel. A legtöbben leírták a saját történetüket, és megköszönték, hogy erre bátorítottam őket az írásommal. Már ezért megérte. A Libri és különféle városok női egyesületei író-olvasó találkozókat is szerveztek. Mindegyiken sokan voltak. Általában ott is az volt a központi téma, hogy hogyan lehet mindezt túlélni. Több vidéki város középiskoláiban is jártam. Volt egy összevont osztályfőnöki óra, ahol elkezdtünk a szülésről beszélgetni. Bevallom, senkit sem érdekelt. De amikor áttértünk a könyv másik szálára, a bántalmazásra, elkezdtek világítani a tekintetek, és ezer kérdésük volt. Pontosan rá tudtam volna mutatni azokra a gyerekre, akik bántalmazó családban élnek. Nem kevesen voltak. Az a vesszőparipám, hogy azt is meg kell tanítani, például az osztályfőnöki órák keretében, hogy az első, apró jelekből hogyan ismerjék fel, ha egy kapcsolat verbálisan és fizikailag a bántalmazás irányába fordul, és ne hagyják magukat, bátran kérjenek segítséget, és lépjenek ki belőle. Minden beszélgetésen hangsúlyozom, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe, méghozzá úgy, hogy észre sem veszi. Már rég benne van az örvényben, amikor elkezdi kapiskálni, hogy ez nem jó neki.

- A két saját gyereked hogyan reagált a könyvedben írottakra?

-Huszonöt éves a fiam, huszonkettő a lányom. A hetedik fejezet róluk szól. Már a fiamnál is nagyon odafigyeltem arra, hogy kezdettől fogva tudja: nem ő az első gyerekem. Egyéves volt, amikor Zsuzsi meghalt, tehát ők találkoztak, de erre nyilván nem emlékszik. Sokat jártunk a temetőbe, rengeteget meséltem Zsuzsiról. Kezdetben attól tartottam, hogy gyerekként nem érzi-e néha úgy a fiam is, a lányom is, hogy Zsuzsit jobban szerettem, mint őket, részben azért, mert ő volt az első, másrészt azért, mert sérült volt. Így ösztönösen kompenzáltam, és sok mindent rájuk hagytam. Mire kiskamaszkorukban rájöttem, hogy ez így nem jó, a fejemre nőttek. De semmi okom panaszra, csodálatos emberek. Már nem egy fedél alatt élünk. Zsombor, mint a legtöbb felnőtt fiú az anyját, egy héten egyszer szokott felhívni, de a könyv megjelenése után kétnaponta jelentkezett, és érdeklődött, hogy mi újság, hogy vagyok. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi a baj. Azt mondta, nincs semmi baj, csak most olvasta el a könyvemet, és

megfogadta, hogy ezentúl minden másnap felhív.

Ez is a könyv hozadéka.

- Kinek az ötlete volt, hogy monodrámaként színre vigye a könyvedet?

- Paczolay Béláé. A feleségével együtt olvasták a blogot, és ott voltak a könyvbemutatón is. Utána tulajdonképpen nem is engem hívott fel, hanem a férjemet, hogy szeretne monodrámát csinálni belőle. Még most sem fogom fel igazán, hogy tényleg színházi produkció lesz belőle.

- Részt veszel az előadás születésében?

- Eltiltott tőle a rendező, de a második próbahéten egyszer beengedtek. Beültem a leghátsó sorba, és amikor Tenki Réka belekezdett a monodrámába, az olyan volt, mint amikor viharban felszáll a repülőgép, te belekapaszkodsz az ülés karfájába, szorítod, és amíg le nem száll, egy másodpercig sem tudsz kiengedni. Az egy óra húsz perc alatt lélegzetvételnyi üresjárat sincs. Réka úgy kötött le engem, aki kívülről-belülről ismerem a szöveget, hogy semmit nem játszik túl, azt mondja, ami meg van írva. Nyersen, bele a képünkbe. Rékától már akkor teljesen elérzékenyültem, amikor kérte, hogy vigyem el abba a nagyon súlyos fogyatékos gyerekeket gondozó intézetbe, ahol Zsuzsi feküdt. Majdnem egy egész napot töltöttünk ott. Aztán

a próbán elájultam attól, amit láttam: mintha tükörbe néztem volna.

Még a kézmozdulatai is pontosan olyanok voltak, mint az enyémek harminc évvel ezelőtt. Például ugyanúgy gyűröget mindent, mint én. Nem tudom, hogy csinálta, mert sem akkor, sem azóta nem találkoztunk, mostanáig. Fantasztikus nő, elképesztő tehetség.

Számomra az is nagyon fontos, hogy a rendező férfi, mert olyan szempontokat is bele tud vinni az előadásba, ami esetleg nekünk nem jutna eszünkbe. Amikor a próbán jártam, az ajtó közelében ült egy eléggé félelmetesnek kinéző, kigyúrt pasi, és a végén azt láttam, hogy törölgeti a szemét. Nem tudtam, ki ő, később derült ki, hogy a zeneszerző. Teljesen elképedt attól, hogy nem kitalált, hanem elejétől végig igaz történetet lát-hall. A férfiaknak fogalmuk sincs arról, hogy a nyolcvanas években a szülőszobában az volt a sztenderd, amit leírtam: az orvosok csipkedték a szülő nő arcát, csapkodták a fenekét, nyitva volt az ajtó, és ki-be mászkált a vízvezeték-szerelőtől a portásig mindenki, miközben a nők a szülőágyon ,,kiterítve” vajúdtak. Azóta talán már nem ez a helyzet, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy minden a személyiségi és betegjogok, az emberi méltóság tiszteletben tartásával történik.

- A férjed hogyan kezeli azt, hogy nagy lelki traumákat megélt ember vagy? Úgy érzi, hogy különösen dédelgetnie, mintegy kárpótolnia kell mindazért, ami veled történt?

-Nem, mert nagyon erős ember vagyok. Legalább olyan erős, mint ő, és nagyjából ugyanakkora csomaggal érkeztünk a házasságba. Én ezt hoztam, ő mást. Minden tekintetben egyenrangú partnerek vagyunk, ami azt is jelenti, hogy én ugyannyira dédelgetem őt, mint ő engem.

- Hat éve Geréb Ágnes meghurcolása hívta elő az első írói mondataidat. Ma mit gondolsz az otthon szülésről, illetve a nők magyarországi helyzetéről?

-A Geréb Ágnest ért borzalmas megaláztatás arra példa, hogy

ez bántalmazó, macsó társadalom.

A parlamentben is – nők gyakorlatilag nem lévén – férfiak döntenek olyan dolgokban, amikhez egyrészt semmi közük, másrészt semmit nem tudnak róla, és nem is érdekli őket. Hiába készül olyan törvényjavaslat, amely a nőket érinti, lesöprik az asztalról anélkül, hogy megismernék a tartalmát. A férfiak kilencven százalékát egyáltalán nem érdekli az sem, hogy mi történik egy szülőszobában. Nagy csinnadrattával, kirakatként olyan javaslatokat engednek át, amikből nekik pillanatnyi politikai hasznuk származik. Ilyen például az Isztambuli egyezmény. Aláírták, de nem ratifikálják. Arra már nem hajlandók, hogy a gyakorlatba is bevezessék és alkalmazzák. Lényegében mindegyik javaslattal ez történik.

A parlamenti többség nemhogy megtűri a „vak komondoros” képviselőket, de cinkosan össze is kacsint velük. Meggyőződésem, hogy minden frakcióban ülnek nőbántalmazó képviselők, néhányról konkrétan tudok is. A miniszterelnök az egész országgal úgy viselkedik, mint egy cáratyuska; biztonságban érezheted magad mellette, ezért hagyod, hogy időnként jól elverjen. Mert olyan jó biztonságban lenni! Nem kell gondolkodnod, nem kell döntened, majd atyuska dönt helyetted. Hát, Istenem, egy kicsit meg is ver. De mindig dob valami koncot is, mondjuk egy kis rezsicsökkentéssel megsimogatja a fejecskénket. Ez pont olyan hullámvasútszerűen működik, mint egy bántalmazó párkapcsolat. Nem tudom, mikor fogja fel ez a társadalom, hogy a hullámvasútból ki is lehet szállni.

Forrás: Orlai Produkciós Iroda