Auguszta

Zenészek nyaggatása

Szembesítés a Karinthy Színházban, Mesterkurzus Debrecenben

2017.03.14. 12:01

Programkereső

Nem kell különösebb politikai, vagy egyéb esemény ahhoz, hogy a politika és a művészet viszonya, pontosabban a művészet kiszolgáltatottsága időszerű téma legyen - írja kritikusunk a debreceni Mesterkurzus és Karinthy Színházban látható Szembesítés című előadás kapcsán.

Igazgatóválasztások, vagy inkább kinevezések még egy olyan kis országban, mint a magyar, csaknem mindig vannak, és borzolják a szakmai közvéleményt. Márpedig az igazgatót az éppen uralkodó hatalom, kormányzat, önkormányzat nevezi ki. Így aligha tekinthető szándékosnak, de teljesen véletlennek sem, hogy oly távol egymástól, mint Kelenföld és Debrecen, nemrégiben ilyen témájú darabot mutattak be. A Karinthy Színházban Ronald Harwood Szembesítését, Debrecenben David Pownall Mesterkurzusát. A dolog pikantériája csak az, hogy az egyik esetben a nagy Sztálin nyaggatja a Kremlben korának két legnagyobb orosz zeneszerzőjét, a másikban egy biztosítási ügynökből lett amerikai katonatiszt vegzálja a nagyhírű német karmestert, Wilhelm Furtwänglert. Az egyik darabban két zseniális művész áll szemben egy zseniális politikussal, egy diktátorral, hogy az történetesen tömeggyilkos szörnyeteg, az itt nem játszik fontos szerepet, a másik műben műveletlen, előítéletes, de elvben demokrata bunkó kötekedik a nagy formátumú művésszel.

Szembesítés
Szembesítés
Fotó: Puskel Zsolt / port.hu

A téma izgalmas lehetne, csakhogy egyik darab sem igazán formátumos. Inkább a téma közhelyeit rágják újra és újra. Mindkét mű szerzője angol kommersz darabírónak mondható. David Pownall, a Prokofjev és Sosztakovics Szálinnal való afférját taglaló mű szerzője 1938-ban Liverpoolban született, 1963 és 1969 között Zambiában élt. A Furtwängler náci kapcsolatait tárgyaló darab írója, Ronald Harwood viszont Horowitzként 1934-ben Cape Townban, Dél Afrikában született. Az afrikai kapcsolat azonban nemcsak merő véletlen, de nincs is nyoma egyikük művén sem.

Szembesítés
Szembesítés
Fotó: Puskel Zsolt / port.hu
Mindketten jól megcsinált, hatásos darabokat írnak, és a hatáshoz jól jön a politikai pikantéria.

Meg az a látszat, hogy a szerző valami többlettudással bír ezekről az érdekes és titokzatos ügyekről. Bizonyára fel is derítették, amit ilyenkor illik felderíteni, elolvasták az elérhető dokumentumokat.

A színpadon azonban mindez nem sokat számít. Nem illik persze tények tekintetében félrevezetni a nézőt, de végső soron mégis a drámai hitelen múlik a siker is, meg a művészi igazság is. Bár nem egyformán. A sikerhez elegendő a bulvárlapok, magazinok oknyomozása, a művészi igazsághoz a zsenik lelkébe kellene látni. Ehhez minimum a színpadra citált nagyságokhoz mérhető kongenialitás szükségeltetne. Ahhoz hasonló, mint amikor Bulgakov Molière-t vagy Puskin Mozartot írta színpadra.

A mi szerzőink nem ilyen nagy szellemek, ők a színpad szakiparosai. Mind Harwood, mind Pownall a sikerhez szükséges mértékig mélyed bele a történelembe, a politikába és a művészlélekbe.

Szembesítés
Szembesítés
Fotó: Puskel Zsolt / port.hu
A nagy neveket, nem a nagy szellemeket idézik meg.

És ezt ügyesen, technikásan teszik. Ismeretterjesztő, figyelemfelkeltő és főképp szórakoztató érdemeik elvitathatatlanok. (Más kérdés, hogy Szabó István filmes eszközökkel sokkal többet hoz ki a Szembesítés szövegéből, mint ami benne van, Stellan Skarsgård szenvedése a nagy művész szerepében minden szónál többet mond annál a kínlódásnál, amit a hatalommal, a kiszolgáltatottsággal való együttélés jelent.)

Szembesítés
Szembesítés
Fotó: Puskel Zsolt / port.hu

A Karinthy Színház előadása a főpróbán mind a téma, mind a szerepek formátumához méltatlannak mutatkozott. Az még hagyján, hogy Szilágyi Tibor, aki egyébként a filmbeli amerikai tiszt magyar hangja is volt, semmit sem tesz hozzá a hangalakításhoz, beéri az illusztratív minimummal, a szöveghez kapásból alkalmasnak tetsző gesztusokkal. Végül is egy erőszakos idiótát játszik. Hanem amit Papp Zoltán művel Furtwänglerrel, az elképesztő. Nemcsak a szellemi nagyságot képtelen éreztetni, de emberi jellemet sem. Emelkedett stílben fölmondja egy vénember mentegetőzését. Ami rendben van az előadásban, az néhány mellékszereplő. Balázsovits Lajos hibátlan színészi technikával állít elő egy jellem és meggyőződés nélküli középszerű férfit, Baronits Gábor fiatal amerikai tisztként tiszta lélekkel kontrázza a kihallgató előítéletes bunkóságát, Olasz Ágnes belső igazsággal adja a kínjaiba és reményeibe belebolondult nőt. Györgyi Anna játssza a jegyzőkönyvvezetőt, akinek apját a Hitler elleni merényletben való részvétel miatt kivégezték. Rezzenéstelen arcú zárkózottsága, kimértsége alatt múlhatatlan a gyász. Az előadást Szántó Erika rendezte, különösebb nyomot nem hagyva rajta, hacsak nem az ő ötlete, hogy mindkét rész előtt Dobra Mária Marlene Dietrichként énekel. Ez remek.

Mesterkurzus
Mesterkurzus
Fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház

Debrecenben Pinczés István sokkal igényesebben, ambiciózusan, ötletekkel feldúsítva jeleníti meg David Pownall darabját, a Mesterkurzust. A szöveg alapjában két síkot jelenít meg.

Politikai és lélektani síkon folyik hatalmasok és művészek macska-egér küzdelme.

Hozzá még a hatalom emberei maguk is két síkon támadnak, és a művészek is kétféle taktikával védekeznek. Sztálin ravaszul taktikázna, Zsdanov inkább primitív hatalmi eszközökkel élne. A vezér a művészek lelkére pályázik, famulusa beérné a viselkedésükkel. A vezér tökéletes behódolást várna, a famulus megelégedne a látszattal. A művészek közül Prokofjev meggyengült egészsége mögött keresne menedéket, Sosztakovics inkább a látszólagos túlbuzgalom mögött remél legalábbis haladékot nyerni. Végül, amikor Sztálin közös alkotásra szólítja őket, mindketten az utóbbi viselkedésre kényszerülnek. Hirtelen Prokofjev egészségi állapota hatalmasat javul, nagy buzgalommal vesz részt a közös munkában.

Mesterkurzus
Mesterkurzus
Fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház

A rendező és a színészek nem próbálkoznak történelmi, valóságos megfelelőiket utánozni. A darabbeli funkciójuk, szerepük szerint alakítják őket. Szalma Tamás fölényes eleganciával, sarammal toldja meg a diktátor tettető behízelgését. Jámbor József önérzetes beosztottként viselkedik mellette, aki folyamatos sérelmi állapotban tart főnöke kiszámíthatatlansága. Csikos Sándor kelletlenül behódoló Prokofjevet alakít, Rózsa László Sosztakovicsa viszont riadt kisúttörőnek próbálja álcázni magát.

A rendező a szünetet is a hatalmi rendszer ábrázolására használja fel, ugyanis helyette egyenruhások rohannak be, ablakot nyitnak, hatalmas ventilátorokkal frissítik a levegőt. (Mindennek persze alighanem praktikus oka van, a teremből legföljebb az utcára mehetnének a nézők lélegzetet venni.)

Szalma Tamás - Mesterkurzus
Szalma Tamás - Mesterkurzus
Fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház

Az előadás látomásos orgiával ér véget. A diktátor, aki az egész játék során folyamatosan vodkázik, részeg álomba merül a padlón, majd – talán az ő lázálmában – állatmaszkos táncosok érkeznek, és hatalmas bacchanáliát csapnak. Látványos, hatásos befejezés, ha nem is igazán tartalmas. Pszichológiai síkon talán lezárja az előadást, de művészet és hatalom viszonyáról, a művészet szabadságáról vagy annak lehetőségeiről nem sokat mond. Ha valamit mégis, akkor nem sok jót sejtet. De ez semmit sem von le az előadás érdeméből.