Luca, Ottilia

Örök kérdések – négy nap a POSZT-on

2017.06.16. 14:07

Programkereső

Kritikusunk elsősorban a két határon túli produkció miatt utazott Pécsre, de részt vett a POSZT további programjain is, így a Nyílt fórum felolvasó színházi produkcióin, valamint további versenyelőadásokon.

Sok néző, bizonyára a többség, azzal a hittel kapkodja el POSZT jegyeit, hogy az évad legjobb előadásait fogja látni. Bizonyára a válogatóknak is ez az ambíciójuk. Elég sokat látott néző persze jól tudja, hogy művészetben a legjobb mennyire szubjektív fogalom. Vannak persze objektív szakmai kritériumok, de azokon túl minden ízlés, világlátás, sőt divat, pillanatnyi trend, miegyéb kérdése.

Arról már nem is szólva, hogy az előadások egymásutánja, egymás mellettisége is mennyire képes befolyásolni a befogadást. Az egyik elemző beszélgetésen hangzott el, hogy a Kivilágos kivirradtig miskolci előadásában is, meg a Kecskemétről jött Apátlanul (Platonov) produkcióban is isznak és zsidóznak. És ha belegondolunk, e külsőség nyomán rá kell jönnünk, hogy a két darab ugyanarról is szól. Valamikor, az előző századfordulón éppúgy bomlik a nemzet gerincét képező nemesi középosztály életformája, gondolkodásmódja és morálja Magyarországon, mint Oroszországban. És mindkettőben fölismerhetjük saját, mai kételyeinket, bizonytalanságainkat, aggodalmainkat.

poszt színház pécs
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Poszt

Ám az ilyesmi a fesztivál előre nem látható, habár elvárható hozadéka. Bizonyos hiányok pótlása viszont előre látható, tervezhető. Én azért utaztam Pécsre, hogy lássam azt a két határon túli produkciót, amelyet évad közben nem tudtam megnézni. Az viszont előre nem kalkulálható haszon volt, hogy a szabadon maradt estéimen újra láthattam a miskolci Kivilágos kivirradtig-ot és az Örkény Mesél a bécsi erdő jét. Másodszor is nagy élményt adott mindkettő.

Pécsi Nemzeti Színház
Pécsi Nemzeti Színház
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Poszt

Aztán várható, de nem tervezhető haszon minden esztendőben a Nyílt fórum felolvasó színháza, ahol új magyar darabokkal lehet találkozni – éppen a kidolgozatlan előadásmód miatt különösen izgalmas megvalósulásban. Amikor a szövegen nem hagy nyomot igazán végiggondolt rendezői szándék, inkább működik az elemi színészi ösztön. Ezúttal pedig a Dramaturg Céh külön élvezetet is nyújtott azzal, hogy a korábban a Deszkán, Debrecenben csíraformában bemutatott és tárgyalt darabokat prezentálta kifejlettebb, mondhatni szinte kész állapotban. Az egymásmellettiség véletlenek pedig ebben a műfajban is adott többletet, hiszen Bán Zsófia kettős című művét nem lehet nem összevetni a Kovács-ikrek (Viktor és Dominik) Jégtortájával. A huszadik századon végigkínlódott életek rímelnek egymásra, erősítik egymás hatását.

De mint említettem, mindez csak ráadás volt, valójában nem ezekért az élményekért mentem Pécsre. Hanem a marosvásárhelyi Retromadárért és a kolozsvári A mélyben-ért. Úgy is lehetne mondani, hogy

az erdélyi magyar színjátszás két meghatározó együttese miatt.
Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan
Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan
Fotó: Rab Zoltán / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

Ezekben csöppet csalódtam. A formátuma persze egyik előadásnak sem vitatható, tehát eszemben sincs megkérdőjelezni létjogosultságukat a POSZT-on.

Mindössze olyasmikről van szó, mint hogy Radu Afrim alkotása, amelynek teljes címe Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan, már a személyes érintettség okán is, mondhatni helyből ellökött magától. Amit itt blokknak mondanak, azt mi panelnek hívtuk, és magam is laktam ilyenben a hetvenes-nyolcvanas években, bő másfél évtizeden át. Lényegileg mások az emlékeim, mint amit a román rendező felvázol. Afrim blokkja vertikális falu. A lakások egymás fölé épültek, a porta meg az utca. De az emberi viszonyok, mentalitások falusiasak. Mindenki mindenkit ismer, mindenki midenkiről tud mindenfélét, drukkolnak egymás életének. Mondhatni katalizátorként működik, hogy Muresan nénit, aki a ház előtti padon üldögél, elhagyta a férje, és ezért mindenki együttérez és tapintatoskodik vele. Magyarországi fővárosi lakótelepen ezt elképzelhetetlennek éreztem, és ebben a másnapi beszélgetés egyik hozzászólója is megerősített.

Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan
Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Poszt
A ráismerés és rá nem ismerés kettőssége élből bosszant, ingerel, ellenállásra késztet.

A retronosztalgia pedig, amelynek meghatott érzelmessége, sőt néha érzelgőssége a szerző-rendező minden csipkelődő, fanyarkodó gesztusán is átüt, csak fokozza ezt az ellenállást bennem. Napok kellenek hozzá, hogy meglássam és belássam helyiérdekű igazságát, amitől otthonában hatalmas siker, és színházi értékeit, bennük a marosvásárhelyi társulat erejét, László Csaba, Berekméri Katalin, B. Fülöp Erzsébet, Lőrincz Ágnes, Kiss Bora amúgy már sokszor megcsodált színészetét.

Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan
Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Poszt

Lényegét tekintve hasonlóan, de mégis egészen másként éltem át a kolozsváriak Gorkij-produkcióját, A mélyben-t. Tulajdonképpen értékelni tudom a díszlet szinte pimasz szellemességét. Nyilván nem véletlen, hogy a sokáig megszokott Éjjeli menedékhely helyett az eredetit jobban közelítő címet alkalmazzák egy olyan előadáshoz, amely egy cseréptelen padláson játszódik, ahol a tetőléceken folyamatosan átfúj a szél, amit nyomatékosít a jobb oldalt végig mocorgó nejlonborítás.

Csak az a baj, hogy az előadásból alig látni valamit.
A mélyben
A mélyben
Fotó: Poszt

Lehet, hogy ez a vendégjáték kiszámíthatatlan körülményei miatt van így, de az sem kizárt, hogy Jurij Kondorszkij rendező szándéka szerint való az állandó alulvilágítás, ami miatt időnként apró, de ólomsúlyú álommanók telepszenek a szempillámra. Az viszont biztos, hogy én szinte csak a díszlet első negyedét-harmadát látom, aki beljebb kerül, annak csak a hangját hallom. És nem minden színészé olyan karakteres, mint Bogdán Zsolté vagy Keresztes Sándoré, hogy a sötétből is azonosítani tudom. Volt persze már jó néhány találkozásom a darabbal, így nem mondhatom, hogy nem értettem, de hogy mit fogott föl belőle az a néző, aki esetleg először látta, azt elképzelni sem tudom. Illetve abban biztos vagyok, hogy a hangulatát megérezte. A rendező atmoszféra-, és képteremtő ereje feltétlen érvényesül.

A mélyben
A mélyben
Fotó: Hajdú Zsófia / Poszt

És érvényesül minden színész is, ha nem is mindig. A rendező ügyel arra, hogy egyszer legalább mindenki előre jusson és megmutathassa magát. Leggyakrabban természetesen a Vaszka Pepelt játszó Viola Gábor, akinek a tényleges alakításáról viszont igencsak elvonja a figyelmet kakastaréjszerű punk frizurája. Hatházi András bonyodalmas lelkű, gátlásos zsarnoknak ábrázolja a háztulajdonost, Dimény Áron színésze kellően megtört jellem, Laczó Júlia szépen megszenvedi Anna sorsát, Szűcs Ervin robusztus báró, Keresztes Sándor kerekesszékből osztja az életbölcsességet. Bogdán Zsolt Luka szerepében keresztként viseli a világ szenvedésiét. Kicsit mintha kérkedne is vele, amikor a darab végén, mint aki jól végezte dolgát ismét magára ölti, hogy tovább menjen. Mintha végzett volna valamit, vagy dolga lenne valahol másutt.

Nem kétséges, kérdéseket hagy maga után az előadás. Igaz, örök kérdéseket.