Árpád

Identitás-coming out hollywoodi szaft nélkül

2017.09.28. 11:12

Programkereső

Nagy sikerű komédiát, Jeff Baron Szép jó estét, Mr. Green! című kétszereplős darabját mutatja be október 25-én a Belvárosi Színházban a Veres 1 Színház. Molnár Kristóf rendezése iránt Izraelben is érdeklődnek: Ilan Eldad rendező közbenjárására Tel-Avivba is meghívták. A darab népszerűségéről és a veresegyházi produkcióról a két szereplőt, Székhelyi Józsefet és Pál Tamást kérdeztük.

A két férfi története azzal kezdődik, hogy a fiatal Ross majdnem elgázolja az idős Mr. Greent, és tettéért a bíróság szociális munkára ítéli: hat hónapon át gondoskodnia kell az öregemberről. Gondolom, kezdetben mindketten utálják ezt a helyzetet.

Székhelyi József: Feltehetően a fiatalember is frusztrált attól, hogy egy vadidegen ember lakására kell járnia, a nemrég megözvegyült, kicsit demens Green bácsi pedig személyi szabadsága korlátozását gyanítja a dologban, zavarja, ingerli, marhára nem örül neki, és ebből a rettenetesen negatív közös érzetből a darab gyönyörűen kinevel egy új családi köteléket, egy majdhogynem apa–fiú viszonyt.

Székhelyi József, Pál Tamás
Székhelyi József, Pál Tamás
Fotó: Kaszás Tamás / Fidelio

Mi a fordulópont? Mitől változik meg a két ember viszonya?

Pál Tamás:  Az első felvonás három kisebb és egy hosszabb jelentből áll, és a harmadik jelenet végén egyetlen mondatból hirtelen kiderül, hogy a két karakter múltjában, illetve származását illetően van egy közös pont, amitől a Ross-szal addig mogorva, ellenséges Mr. Green egyik pillanatról a másikra érdeklődődve, barátsággal fordul a fiatalember felé.

Nevezetesen arról van szó, hogy kiderül: mindketten zsidók.

SZJ: Igen. Ez egy hívószó arra, hogy fölszabadítson az öregben egy nyilván több évtizedes vagy akár genetikus frusztrációt, és ez az identitás-coming out előhív egy más jellegű identitás-coming outot Rossból, a fiatalemberből. Ez két furcsa kirukkolás a darab elixírje, a gyönyörű „előrukkolok-kivagyokénséggel” elindul két nagy család története, tele titkokkal, elrejtett sérelmekkel. A macsó öregember és a homoszexuális fiatalember között visszavonhatatlan, eltéphetetlen barátság szövődik, ami arra hívja föl a figyelmet, hogy nincs annál fontosabb, mint hogy megismerjük és szeressük egymást.

A lövészárkokon, titokzatos ösvényeken csak a barátság és a szeretet képes átsegíteni.

Az emberi kapcsolatok melegsége, az érintés átvezet minden problémán. Ahhoz képest minden marginális kérdés. Élményszerű, ahogy a közönség velünk úszik ebben az egymásra találásban.

Székhelyi József
Székhelyi József
Fotó: Kaszás Tamás / Fidelio

PT: Mindkettőjük életében van egy mélyen fájó titok, Green életében egy nagyon tudatosan, vallási okokból eltitkolt családi kötelék, a fiú életében pedig annak az ösvénynek a megtalálása, hogy ne kelljen hazugságban élnie. Őt a melegsége miatt nem fogadja el a családja, főleg az édesapja, ezért meg kell játszania magát. Nyilván ebből fakadóan is alakul ki az apa–fiú viszony, tulajdonképpen mindkettőjükben van egy ki nem mondott vágyakozás. A fiúban egy olyan apa iránt, aki őt elfogadja, megérti, szereti, Greenben pedig a saját gyerek iránti vágy. A lánya egy gójhoz ment feleségül, ezért tudatosan kizárta az életéből, eltemette, és ezzel az új kapcsolattal nyer egy új családtagot, egy fiúgyereket. Az elejétől a végéig olyan szép ívet rajzol a darab, hogy – ahogy József is mondta – úsznak velünk a nézők, nincsenek olyan döccenők, fura kanyarok, amiktől ez az egész ne lenne természetes. A szerző azt mutatja meg, hogy mindegy, miből fakad a kirekesztés, identitásból, vallásból, összeveszésből, bármilyen problémából, olyan természetesen kellene egymás elfogadása, megértése felé haladnunk, mint ahogy Green és Ross teszi.

SZJ: Pótapukaként nemhogy szinte, hanem de facto az ölemben ringatom Ross Gardinert, és Ross Gardiner talán életében először ül apaölben. Ettől a furcsa egymásra találástól gyönyörű az egész. És anélkül, hogy valami rózsaszín hollywoodi szaft lenne rajta, Jeff Baron, a szerző, katartikus megoldást talál: Ross Gardiner visszasegíti Mr. Greent Rachel-hez, a lányához, Mr. Green pedig azzal segíti Rosst a kapcsolati rendszerébe integrálódni, hogy neki mindig elmesélheti, hogy megismert egy nagyon édes, rendes embert, akivel el tudja képzelni az életét.

Nagyon könnyű lenne elvinni az előadást a melodráma irányába.

SZJ: De tartózkodunk ettől.

PT: És a szerző is nagyon szépen egyensúlyoz.

Nincs melodráma. Ezért is szeretjük nagyon.

Székhelyi József, Pál Tamás
Székhelyi József, Pál Tamás
Fotó: Kaszás Tamás / Fidelio

Hányadik közös munkátok a Mr. Green?

SZJ: Többször is összehozott minket a sors, hála Istennek. Legelőször az Egérfogóban találkoztunk, az is a Veres 1 előadása, aztán a Semmi pánikban is játszótársak lehettünk, és ebben a kis szakmai barátságban igazi bónusz a Mr. Green. Pál Tomi korosztályának is ajándékszerep, az én korosztályomnak pedig szuper szülinapi ajándék egy ilyen fantasztikus szerepet játszani.

Úgy képzelem, hogy fiatal vagy középkorú színészként különösen nagy élmény lehet egy idős ember bőrébe bújni, de tőled, József – bocsánat – korban már nem áll olyan távol egy idős ember megformálása. Eszedbe jut Mr. Greenről a saját korod?

SZJ: Sosem foglalkoztam a telekkönyvi adataimmal. Azzal foglalkozom, hogy az a szellemi állapot, ami a mesterségemhez nélkülözhetetlen, ne nullázódjon le annyira, hogy a statiszta vagy a fényvisszaverő felület, a néma jelenlét szomorú sorsát vetítené a jövőre, hanem szöveges feladatokra is alkalmas színész maradhassak. Ennek alkati mázli folytán nincs különösebb akadálya, mert világ életemben könnyen tanultam. Soha nem lettem volna matematikus, fizikus vagy műszaki ember, mert ahhoz tök hülye vagyok, de ha ránézek egy szövegre, körülbelül tudom. Pláne, ha lelkileg is úgy érint, hogy „atyaisten, ez mintha az én írói munkásságom része lenne”.

Egész egyszerűen anyanyelvi szinten kell tudni „greenül” meg „halpernül”.

Székhelyi József
Székhelyi József
Fotó: Kaszás Tamás / Fidelio

Greennél van egy parányi színművészeti többletajándék: mégis csak tizenöt évvel öregebb, tizenöt évvel rozogább fizikai és szellemi állapotban lévő embert játszom. Nem burjánzik el rajta a demencia, csak demens vulkánkitörések néhány góca, az eszméletvesztett földönfekvészettől a konfabulációs dialógusig, megidézi azt a kétségbe ejtő állapotot, amibe nyolcvanhat éves korban kerülni tud egy ember. Egyszer tér-, idő- és mindenféle zavar következtében lányomként beszélgetek Ross Gardinerrel, azaz Tamással, egy másik jelentben pedig egy sztrókgyanús vagy valamilyen agyi történéssel összefüggésben bekövetkezett talaj menti létből ráz föl Ross. El tudom képzelni ezt az állapotot. A színészi szabadság, lelemény és az együttjátszás örömének nagy kérdése, hogy ezt hogyan játszom el. Nem szabad túlspilázni. Mindig Kiss Manyi jut eszembe, aki a magyar színháztörténet legnagyobb esztétája volt. Amikor egy neves kritikus a Kurázsi mama után áradozva odarohant hozzá, hogy „művésznő, mondja meg, hogyan lehet ilyen fantasztikus jónak lenni a színpadon”, akkor ő azt mondta: „apuskám, jól kell spilázni”. Ez a dolgunk, nem kell ezt szofisztikáltan körüldumálni.

Tamás, milyen emlékekből, élményekből építed fel a karakteredet?

PT: Nem kell nagyon messzire nyúlnom magamtól ahhoz, hogy ezt a figurát megvalósítsam. Magánemberként és a szakmámban is szeretek rögtön kapcsolatot teremteni valakivel, és ez általában könnyen sikerül.

Pál Tamásként könnyebben boldogulnék Greennel, mint ahogy a darabban a szerepem szerint teszem.

Az a mondat, amitől megtörténik az első váltás, már szinte olyan szituációból fakad, amikor Ross azt gondolja, hogy kész, feladja, de még megpróbál azzal az öreg lelkére hatni, hogy „ha nem eszik, akkor meghal, márpedig az ő vallása szerint bűn, ha valaki öngyilkosságot követ el”. És erre kapja fel az öreg a fejét, hogy „maga ezt honnan tudja? Ezek szerint maga is zsidó”. Ez például abszolút hasonlóság köztem és Ross között, a nagyapám egészen addig, amíg az állapota engedte, zsinagógába járt, gyakorolta a vallását, a családom egy része Izraelben él.

Pál Tamás
Pál Tamás
Fotó: Kaszás Tamás / Fidelio

Van az előadásnak valami különös aktualitása?

SZJ: Naná! Felkiáltójel a homofóbia, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a gyűlöletkeltés, a kirekesztés, az álságosság, az emberi torzulások ellen.

Korunk égető problémáira is merészen rávilágító gyönyörű mű.

A humánumából fakadóan az ember fantasztikus, bonyolult természetrajzából azt hangsúlyozza: nem az a kérdés, hogy mi választ el minket egymástól, hanem az, hogy mi tud közel vinni. Mivel tudunk egymásnak segíteni, mivel tudunk egymás életében megkerülhetetlenül tényezővé válni. Tök mindegy, hogy ki vagy, mi vagy, milyen vagy, szőke, fekete, barna, mongol, tatár, ír vagy zsidó, ember vagy.

Mit gondoltok, ezt az üzenet hallják ki az előadásból a nézők?

SZJ: Persze, azért tapsolnak állva.

Az szólhat a ti nagyszerű játékotoknak is.

PT: Gyönyörűen behúzza őket a darab. A kezdeti helyzetkomikum, a humoros felütés percről percre olvad át át egy olyan tanmesévé, amiből úgy állnak föl, hogy napokig ezen jár az agyuk. Ad nekik gondolkodni valót a darab.

SZJ: Anélkül, hogy Jeff Baron bármit aláhúzna piros ceruzával. Nincs „osztály vigyázz, most nevellek benneteket!”.