Valamikor az esti HOPPartklub kapcsán merült fel bennem először a kérdés, vajon miért a sült kolbász szagától csatakos, jeges júniusi széllökéseknek kitett Dóm téri miniszínpadon kell fellépnie az ország egyik legfontosabb, és ezzel együtt - nem gondolom, hogy a megállapítás szubjektív lenne - egyik legjobb társulatának. Nem mintha ez nem lenne a közegük, ők éppen azzal a profizmussal tudnak működni itt is, amivel tudnának a világ bármelyik szegletében, legfeljebb közben kicsit remegnek, kicsit aggódnak, mikor dől össze a színpad, neadjisten megfáznak és elmegy a hangjuk pár napra (veszteség!). Azt sem gondolom, hogy mindezen körülményekhez nem szoktak hozzá az utóbbi, megvonásokkal terhes évadok alatt. A probléma csupán annyi, hogy ezzel párhuzamosan épp az ország legnívósabb színházi találkozója zajlik - halmozottan langymeleg versenyprogrammal.

Arra szót vesztegetni sem érdemes, hogy Martin Huba III. Richárdja helyett mennyi mindent lehetett volna meghívni POSzT-ra, mennyivel okosabban tudott volna a hatalom logikájáról mesélni például az Örkény gyönyörű darabja, a Merlin. Nem érdemes rá szót pazarolni, egyrészt mert egyetlen pillanatra sem kívánok a válogatók bőrébe bújni, másrészt mert az Örkény legalább lejutott egy izgalmas Peer Gynt előadással (Ascher Tamás rendezővel a Színház.hu beszélgetett a POSzT előtt), és úgy néz ki, hogy jövőre sem fogja őket senki a Dóm téri büntisávba szanálni. Ugyanígy nem érdemes bántani a Komáromi Jókai Színház produkcióját, a III. Richárdot sem, annak ellenére, hogy az előadás mind szövegmondás, mind látvány szempontjából színtelennek, koncepciótlannak és legfőképp unalmasnak bizonyult.

Gyenge előadások születnek mindenhol, gond ezzel nincs, gond azzal van, hogy ideális esetben nem hívják meg őket fesztiválokra, és nem állítanak ki jobb sorsra érdemes alkotókat kialvatlan kritikusok kereszttüzébe. Mellesleg meggyőződésem, hogy Mokos Attila a légüres térből kikerülve igenis nagyszerű Richárd lehetne.

Hogy a III. Richárd tényleg csak egy tévedés lehetett a Komáromi Jókai Színház részéről - hangsúlyozom, nem a válogató(k) részéről - azt mi sem bizonyítja jobban, hogy az intézmény főrendezője, Méhes László mentette meg a június 11- i napot. Pécsi rendezése, a Picasso kalandjai gyakorlatilag új fényt adott az 1978-as kultfilmnek: egy okosan felhúzott, átjárható gumifalakból, vetítővászonból és számtalan apró ötletből összeálló díszlettel, jól koreografált tömegjelenetekkel, továbbá két órán át áradó gegek arzenáljával sikerült feloldania a korábbi sokkélményt. Külön köszönet Hajduk Károlynak és Köles Ferencnek.

Kimondatlanul is tudjuk, hogy ez a POSzT nem olyan, mint a tavalyi, és hogy a tavalyi nem olyan volt, mint az azt megelőző. Lesz is erről még szó, jó eséllyel precízebb megfogalmazásban (pl. remélhetőleg a jelen cikk megjelenésével párhuzamosan futó szakmai beszélgetésen). Az viszont egészen biztos, hogy egyikünknek sem érdeke, hogy a Tündöklő középszer helyét az opálos középszer vegye át.

Gondoljuk ezt újra.