Mert hogy is tudna a színházat és futást szerető újságíró - megfázás ide vagy oda - nemet mondani a Budapesti Sportiroda spontán felkérésének, miszerint vegyen részt a Vígszínház művészeivel közösen egy demonstrációs futáson? Így találtam magam reggel fél kilenckor a Víg Fregatt előtt - mely az idei POSzT-on a színház hangulatos bázisává alakult - ahol az energikus Csőre Gábor, a mosolygós Tóth Auguszta, az álmosnak tűnő Molnár Áron, egy sportmárka két pécsi képviselője, valamint a filmes stáb várt.
Eszenyi Enikő kicsit később érkezik már futva, rajta eltéveszthetetlen kék színű bőrkabátja. Egy kis ismerkedés és bemelegítés után indul is a vidám és különleges csapat a Tettye dombjára az akkor még zimankós időben. Bár sem a lábamat törő utcai cipőm, sem a köhögésem nem segíti a hegymenetes futást, a sportélményt azonban a kedvelt szinkronhangokkal folytatott diskurzus és a Tettye tetejéről látott panoráma bőségesen pótolja. Futás közben Csőre Gábor elmeséli, hogy már a múlt évi maratonváltón is induló Fut a színház akció reklámjának szánják ezt a különleges POSzT-programot, amire idén ősszel is sor kerül, Csőre pedig először fogja teljesíteni az egész maratoni távot.
Tóth Auguszta, aki kevésbé a hosszútávra, mint inkább a rendszerességre helyezi a hangsúlyt, elmondja, hogy a POSzT alatt sem ez az első futása, ezen a reggelen már második alkalommal kocog fel a Tettyére. A különleges edzést nagy ölelésekkel zárjuk a Nemzeti előtt álló ekhós szekérnél: a futásból most elég is volt, de a társaságot még szívesen élvezném. Bár nem a hagyományos színházi program része (vagy épp ezért?), egyértelműen a legemlékezetesebb élményem marad ez a reggel.
A délelőttöt a Zsolnay Negyedben folytatom hasonlóan feldobott hangulatban. Ragyogó napsütésben érkezek a 2011 tavaszán a negyedbe költöző pécsi Bóbita Bábszínház lenyűgöző kastélyába, ahol Sramó Gábor, az intézmény igazgatója beszélgetésünket követően rövid idegenvezetést tart a látványosan felújított zöld tetős Zsolnay-épületben. A belvárosból kiköltöző bábszínháznak nemcsak a helyszíne, de ezzel együtt struktúrája és programkínálata is megváltozott. Az impozáns és hatalmas tér több, színházon belüli kisebb helyszín létrejöttére adott alkalmat az együttesnek: az előadásokon kívül bábkészítő foglalkozásokat tartanak egy erre kialakított teremben, kiállításokat rendeznek a Bábmúzeumban, a Mesekuckó pedig a legkisebbeknek (0-3 évesig) kínál játékos délelőttöket.
Az ország egyik - ha nem a - legszebb bábszínháza a Zsolnay Negyedre néző Kakaóbárral és profin felépített külső színpaddal, nézőtérrel is rendelkezik, mely szintén olyan adottság, amivel nem sok (báb)színház büszkélkedhet. A negyedben tovább sétálva ismét rácsodálkozom a hely vonzására, izgalmas és szokatlan látványára, a helyszín lehetőségeire. Annak ellenére, hogy az újjáépített Zsolnaynak a belváros és ezzel együtt a POSzT fontos részeként kellene funkcionálnia, érezhetően mégis marad a "külvárosi" státusz, melyet az idei verseny- és OFF-programok elosztása is megerősít.
Korábbi tapasztalatok miatt már kissé félve közelítek az esti versenyprogramos előadás helyszínéhez, de már az első húsz percben megnyugszom, jó helyen vagyok itt a színpad meghosszabbított oldalán, még törökülésben kuporogva is. A vágy villamosa a Miskolci Nemzeti Színház előadásában - a múlt évi POSzT-on szintén szereplő Zsótér-rendezés után - ismét bizonyította, hogy a darab nem véletlenül érdekli a kortárs rendezőket. Györgyi Anna személyében sikerült ismét egy olyan színésznőt választani Blanche szerepére, aki hűvös arisztokrataként, inkább erős intellektusát, mint gyengeségeit hangsúlyozva, hitelesen kelti életre a neurózisaival küszködő tanárnőt. Vele együtt a Stanley Kowalskit játszó Kocsis Pál örök ellenkező személye, mélyről fakadó dühe és (a születésnapi tortába kézzel belemarkoló) nyerssége gyakran egészen gyomorszorító helyzeteket mutat fel. Kiss Csaba rendezése tehát a POSzT hetedik napján azon érvvé válik, hogy időről-időre érdemes azért visszatérni az (off-)off-programoktól a versenyprogramokhoz is.
hírlevél
