Latinovits Zoltán építészmérnökként diplomázott, a színpad fortélyait magánúton tanulta. Először a debreceni Csokonai Színház szerződtette segédszínészként, miután a meghallgatáson szenzációs szuggesztivitással elmondott néhány József Attila verset. Itt többnyire fess urat, kapitányt, szerelmes figurákat alakított, de megkapta a Légy jó mindhaláligban a jóképű, furfangos, ördögi gondolkodású Török úr szerepét, ami már annak a szerepkörtágulásnak a jele, amely az általa „lelki púpos”-nak nevezett alakok sorát elindítja, s amelyektől a Tóték nagysikerű bemutatója után kezd majd besokallni.

Nem volt alaptalan a félelme, hiszen már az 1958-as évadban, Bródy Sándor Dadájának próbafolyamata közben utolérte a depresszió. Nem jelent meg időben a próbán, mire Pethes György rendező az albérletébe sietett, ahol borzasztó állapotban találták: Latinovits nyakkendővel fojtogatta magát, öngyilkos akart lenni, tehetségtelennek érzi magát – mondta. A kilábaláshoz egy igazán nagy művészi kihívást jelentő szerep, J. Anouilh Rómeó és Jeanette című darabjából Lucien figurája segítette hozzá. A megcsalt, kiábrándult, filozofáló Lucien szerepének megformálása közben Latinovits önnön életének kétségeit, vívódásait is elkezdte feldolgozni. Lucien választ adott legsúlyosabb kérdésére is:

Latinovits az életet választotta és jól döntött, hiszen 1959-ben főszerephez jutott Törőcsik Mari mellett a Gyalog a mennyországba című filmben, ami hirtelen sikert és népszerűséget hozott számára. De az örömbe itt is üröm vegyült: a film forgatása miatt kénytelen volt hanyagolni színházi munkáját, ami oda vezetett, hogy a Csokonai Színház igazgatója, Szendrő József egy mondvacsinált indokkal áthelyeztette őt a miskolci színházhoz. Az indok a következő volt: egy éjszakai mulatóhelyen a vele tartózkodó művésznőt egy szomszédos asztaltársaság minősítette, Latinovits védelmére kelt, akinek a verekedésben eltörték az állkapcsát, ami miatt szüneteltetni kellett a forgatást, következésképp pedig fegyelmi tárgyalást rendeltek el ellene.

Latinovitsot áthelyeztették, ezzel pedig véget ért annak művészi gyerekkora is.

Miskolcra rossz közérzettel érkezett, késései rendszeressé váltak, kezelésre is járt Budapestre. Elégedetlen volt, mert nem kapott igazán jó szerepeket és Debrecenben magasabb művészi színvonalhoz volt szokva. Azonban itt találkozott élete szerelmével, Ruttkai Évával, akit az Ilyen nagy a szerelem című darab beugrósaként ismert meg. A találkozásra így emlékeztek vissza:

Nem sokkal később már Várkonyi Zoltán filmjében, a Rómeó és Júliában játszották a fiatal szerelmeseket. Egy kevésbé termékeny debreceni időszak után Várkonyi Zoltán leszerződtette őt a Vígszínházba, ahol kiteljesedhetett szerelme Ruttkai Évával. A Romeó és Júlia címszerepében kölcsönösen járult hozzá a magánember sikere és boldogsága a művész sikeréhez és beteljesedéséhez. Szinte minden este játszott, elméjét pedig már az önálló színházteremtés gondolata foglalkoztatta. A túlhajtott tempó 1964-ben infarktusba kergette. Orvosaira természetesen nem hallgatott, a következő évadban újból színpadon állt Cippola szerepében Thomas Mann: Márió és a varázsló című művéből. Érdekes adalék, hogy

Kimerítő, ám kevéssé sikeres időszakot élt ekkor, ezért négy éves tagság után elbúcsúzott a Vígszínháztól. Nem tudta feldolgozni, hogy az általa észlelt dramaturgiai hibákat nem oldják meg, minek következtében kénytelen volt rossz darabokban játszani. Talán ez az indulat vezette odáig, hogy gondolatait napvilágra hozza: 1966-ban jelent meg Ködszurkáló című röpirata az Új Írás novemberi számában. Latinovits ebben a színház kontextusában vizsgálta önnön személyiségét, illetve a filmes trendeket, amelyet Jancsó Miklós jóvoltából ekkorra már alkalma volt megismerni. Ekkori, Thália Színház-beli munkássága sem múlt el nyomtalanul: 1967-ben mutatták be Örkény István: Tóték című darabját, amely Latinovits Őrnagy-alakításával színháztörténeti jelentőségű bemutatóvá vált. Ő volt az, aki démonikus erejével a dermesztően groteszk atmoszférát megteremtette. Gondolkodásmódot is tanult a szerepben,

Elhagyta a Tháliát és egy kecskeméti átmenet után újra a Vígszínházban kötött ki. Most már erőteljesebben fejezte ki rendezés iránti vágyát, ám Várkonyi rendezőként a vetélytársat látta benne és nem adott neki lehetőséget a rendezésre. Mint oly sokszor, ismét a film billentette át a depresszión: rábízták Szindbád szerepét Huszárik Zoltán filmjében. Rendező és színész sokáig bizalmatlan volt egymás iránt, Latinovits nem érezte jelentőségét, hiszen sokszor csak mozognia kellett a kamera előtt. A Majmunka-jelenet megtekintése után azonban megnyugodott. Nem úgy színházi viselkedésében: egy alkalommal nem adott a pénztárosnő jegyet az édesanyjának, amely eset jelentőségét az igazgatóság nem ismerte el, sőt elviselhetetlenül vehemens viselkedése miatt 1970 után nem hosszabbították meg vele a szerződést.

Veszprémbe került, itteni munkássága a vártnál szabadabb és termékenyebb volt, végre lehetősége nyílt a rendezésre: Németh László: Győzelem című drámáját választotta ki neki a színház vezetősége erre a célra.

Rendkívül komolyan vette a rendezést, semmiféle más munkát nem vállalt ekkor, színészpedagógiailag pedig kiválónak és türelmesnek bizonyult. Mindazonáltal így is kivívta a kollegák féltékenységét. Kárpótolta azonban Cserhalmi György barátsága, akit ekkor ismert meg, és ezután fiaként szeretett. Ekkorra elkészült és hosszas várakozás után megjelent Ködszurkáló című írása, amely rögtön tiltólistára került. Nem írhattak a sokakat érintő szókimondó könyvről, a megjelentetést követően pedig minden munkájában akadályoztatva volt Latinovits. Kedélyállapotára vonatkozó hamis érveléssel nem engedték ezután rendezni Veszprémben sem. 

Az ezt követő idő a száműzetés és a magány időszaka. Ruttkai Éva Amerikában volt, egyetlen társa, aki kicsit oldotta depresszióját, Bagó kutya és az egyetemisták, akikkel ezidőtájt együtt dolgozott. Egyik utolsó színpadi szerepére hívták az Operett Színházba. A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musical főszerepét kapta meg. A nyugtatók miatt fáradtan próbált, de kihívásként élte meg a musicalszerepet. Újra kicsit felkapta a média, de a sikeres premiert követő rádiófelvétel előtt már a halálba induló ember őszinteségével és félelmeivel beszélt barátjának: „Tegnap gyóntam, áldoztam – mondta és lehajtotta a fejét. – Úgy érzem, nem tudok már színpadra lépni. Nem tudok szöveget tanulni, félek az emberektől. Talán rendezni kellene – ott még tudnék valamit mondani -, de hol? Kivel? A magánéletem? …Egyedül vagyok a házban – Évával is – nehezen – vívódva! Félek – nagyon félek!” Másnap öccsével, Bujtor Istvánnal Balatonszemesre ment. Sétálni indult, majd a József Attiláéhoz kísértetiesen hasonló halálnemet választott: a vonat elé ugrott. Szépen fejezi ki Illyés Gyula a méltóságteljes halál képét:

(Felhasznált irodalom: Ablonczy László: Latinovits Zoltán élete, halála és feltámadásai, Kairosz Kiadó, Bp. 2011.; Kelecsényi László: Aki az életével játszott – Latnovits, Noran Libro, Budapest, 2011.)