Ha kicsit megkotorászom színháznézői emlékeimet, tanúsíthatom, hogy rendezőink már jó ideje igyekeznek kiszakítani Arthur Miller Az ügynök halála című drámáját részint a maga drámatörténeti közegéből, részint pedig a magyar színházi hagyományból. Az előbbinek az a fő vonása, hogy a XX. századi amerikai szerzők létrehozták a maguk klasszikus amerikai drámairodalmát, voltaképp antik sorstragédiákhoz hasonlatos korabeli történetek mentén. Az utóbbit a lehorgasztott fejű Tímár József kétbőröndös alakja fémjelzi. Alföldi Róbert például pici Loman szülőkkel és hatalmas bútorokkal fejezte ki a perspektívaváltást. Zsótér Sándor pedig már a rendezése címével – Fejének belseje – tudatta, hogy tudatba megyünk. (Maga Miller is így fogott hozzá a dologhoz: a Fejének belseje címet elsőre ő adta a darabjának.)
Az Örkény Színház bemutatójának színpadképére pillantva sejthetjük, hogy Mácsai Pált sem a kapitalista kizsákmányolásból fakadó kisember tönkremenése foglalkoztatja, hanem az érdekli, ami belül zajlik. Nem is annyira családon, mint inkább a főhősön belül. Kálmán Eszter díszletfalainak négy síkjában megteremtődik az az észvesztő útvesztő, amibe William Loman ügynök (napjainkban talán termékmenedzsernek mondanánk) életfogytigra belehazudta magát. Eleinte nyilván kényelmi okokból másította meg az igazságot, azután megszokásból, végül pedig maga is elhitte. Ez a folyamat – ahogy az ember igyekszik átkommunikálni magát a sikeres oldalra – és főképp ennek végső kudarca az, ami talán a legfontosabb tanulsága lehet számunkra Arthur Miller drámájának. (Feltéve persze, hogy a rendezés nem csökkenti a főhős személyes felelősségét avval, hogy Willy Lomant felmenti az öncsalás bűne alól, orvosi értelemben egyértelműen betegnek ábrázolva. Mániás depresszió – esetleg nevezzük így, jóllehet nincs ilyen kórisme.)
A szerző szándékai hellyel-közzel ellentmondásosak. Részint az élet valóságos arculatát akarta ábrázolni, részint folyamatot kívánt feltárni: egy etikai rendszer és bizonyos társadalmi törvényszerűségek működését. Egyfelől precízen, realistán, konkrétan elképzelte a helyszínt – az ágy fölötti polcon álló, atlétikai győzelmi kupájával bezárólag –, másrészt viszont szabadon közlekedik idősíkok, emlékek, tények és ábrándok között. Mindezt praktikusan abból a célból, hogy okadatoljon egy balul sikerült apa-fiú kapcsolatot, amelyben Willy Loman a kedvenc, Biff nevű fiának voltaképp azt nem tudja megbocsátani, hogy a kamasz véletlenül felfedezte az ő „legjobb apa és legjobb férj” (bizonyára ilyesmit véstek a mű utóidejében Mr. Loman sírkövére) képének egy kínos árnyoldalát.
A szöveg újonnan hangzik: Hamvai Kornél 2011-es fordítását játsszák. Kétségkívül indokoltnak tetszik Ungvári Tamás több mint félévszázados munkáját frissebbre cserélni, például mert ma nincs az a Happy, aki valami rémes alakokat „kófic izomrongyok”-nak nevezne. És az a Willy sincs, aki „tökkelütött, tudatlan, siralmas fráter, buta ökör”-t emlegetne. Az előbbiekből „seggfejek” lettek, az utóbbiból „sötét segghülye”. Az aktuális színpadi szövegi trendnek megfelelően a kifejezések egyszerűsödtek, beszűkültek és durvultak. Sértegetésről baszkurálásra, csodabogárból balfaszba, fenébéről picsábára váltottak hőseink, miközben elszaporodtak a basszusok. (Kedvenc új verzióm Willytől a „Kinek kell barátság vagy – uram bocsá' – holmi egyéniség” helyébe lépő: „A barátság labdába sem rúg, és a személyiség.”)
De felvéve a díszlet említésénél elejtett fonalat: szobafalakat látunk az Örkény színpadán – bájos, hogy dzsungelmintás a tapéta, emlékeztetve az idősebb Loman fiútestvére, Ben karriertörténetére – és ajtók helyét. Ez a lelkinek is nézhető tér praktikus lehetőséget kínál arra, hogy Gálffi László Willy Lomanja folyton arrafelé bóklásszon, ahol nem kell senkit sem látnia. Ő maga kerülőutakon jön előre, míg felesége, Kerekes Éva Lindája nyílegyenesen érkezik a rivaldához, ahol elrongyolódott kárpitú székek állnak az ajtókeretek között. Az elrendezés módot ad arra, hogy az ülő szereplők akár egymásra se nézzenek – a frontális játékmódot Bagossy László korábbi rendezései honosították meg ezen a színpadon.
A Loman család tagjai köntöst és papucsot viselnek. Mindig ez van rajtuk, plasztikus kifejezéseként bizonyos igénytelenségnek és eltompultságnak. A legnagyobb elegancia jegyében Biff Loman az éttermi vacsorához köntöse-csíkos nyakkendőt köt. Biff Lomant Molnár Áron játssza, új arcként az Örkény Színházban, pontosan avval a színészi energiabedobással, amivel egy egészséges ösztönű fiatal színész feltörni akar. Mellette Ficza István Happyje rezignáltan, az arcán enyhén tükröződő megszokott csalódottsággal veszi tudomásul, hogy az ő léte és makulás karrierje körülbelül közömbös Loman apuka számára.
Gálffi László Willyjében én a magam részéről nem látom a valaha volt komolyabb formátumot, erős és vonzó egyéniséget. Könnyen felhevülő, szeleverdi férfi, folyton lifeg vagy kileng valamije: haja, feje, karjai, lábai. Egyáltalán nem képes olyan szépen, tömören, jól szabottan egyben lenni, mint ahogy Csuja Imre szmokingos-szőrmebundás Ben Lomanja, aki úgy tud ülni a széken, hogy a levegő meg sem rezzen körülötte. Gálffi Lomanja oly szánalmas, nevetséges erőlködéssel oktrojálná fiára a vágyait és hazugságait, hogy közben legfeljebb minimális formális figyelmet fordít feleségére, aki pedig éles helyzetben egyértelműen őt választja a fiai ellenében – akár a Capulet anyuka a Rómeó és Júlia családi botrányjelenetében. Willy Loman hímsovinizmusa talán még sosem volt ennyire feltűnő, mint ebben a színházművészetileg divatosnak ható előadásban, ahol az egész családot, az egész házat Kerekes Éva Linda Lomanjának nedvdús szeretete tartja fenn. Jön a sárga köntösében mint egy olyan háziasszony, akinek már az életben soha semmi dolga nem lesz az otthonán kívül, és mégsem fáradt bele hasznavehetetlen férjébe, semmirekellő gyerekeibe. Ő mintha mindig látna valahol egy kis napfényt, ami hurráoptimizmusra ugyan nem sarkallja, de valami sztoikus derűt vagy makacs játékosságot mégis kicsal belőle. Arról nem is beszélve, hogy úgy tudja mondani: „bazsarózsa”, hogy az attól reggelre alighanem ki is virágzik.
Nota bene: Arthur Millert Az ügynök halála sikere után az USA két legnagyobb iparvállalata meghívta, hogy tartson előadást az értékesítéssel foglalkozó munkatársaiknak. Ma alkalmasint arra lenne kereslet, ha Kerekes Éva Linda Lomanja átadná az életvezetési, családműködtetési és –elviselési praktikáit.
hírlevél
