A fiatal Táray Ferenc Kolozsváron az 1910-es években. Dunky fivérek felvétele (Fotó/Forrás: OSZMI)

A magyar színházi élet sok mindenben megváltozott a vesztes világháború után: társulatoknak kellett menekülniük a megszállt területekről, rengeteg színész elveszítette az állását, az óriási túlkínálatban nagyon nehezen lehetett érvényesülni. Trianon után alig akadt olyan színházi alkotó, akinek művészi céljait a kisebbségi kultúra szolgálata kielégítette volna. A kolozsvári direktor, Janovics Jenő 1920 után hiába állított össze színvonalas műsort, hiába kaptak jobbnál jobb művészi feladatokat színészei, a gázsiból alig tudtak megélni.

Ezért valamennyi színház igazgatója lázasan kereste az új tehetségeket, s egy-egy színész szerződtetéséért, megszerzéséért elkeseredett harc bontakozott ki. Táray Ferenc személyes tragédiája, hogy gyakran pórul járt a furcsa szabályok közepette zajló küzdelemben. Pályakezdéséről így beszélt a kolozsvári Keleti Újság 1939. november 5-i számában: „Pest megyei születésű vagyok, s az apámmal, aki vasúti főmérnök volt, kerültem le Erdélybe. Brassóban jártam gimnáziumba, de Désen érettségiztem. Utána elszöktem ide Pestre, s egy hamisított szülői beleegyezéssel beiratkoztam a Színművészeti Akadémiára. Szegény apám sietett fel utánam, s igyekezett rábeszélni Várady Antalt, az akkori akadémiai igazgatót, hogy mondja azt, hogy tehetségtelen vagyok, s küldjön haza. »Sajnos, ezt nem tehetem, a fiú abszolút tehetség.« Így hát elvégeztem az Akadémiát, és először a győri színtársulathoz kerültem. Kolozsvárra azután 1911-ben mentem, Körmendy Kálmán helyébe.”

Nem maradt sokáig: „1912–1913-ban a Magyar Színház kötelékében volt. 1914-ben kiment Berlinbe, ahol mint filmszínész keresett érvényesülési lehetőséget. Közben kitört a háború, mire neki is be kellett vonulnia, és az egész háború alatt szolgálta hazáját” – számolt be további pályájáról az 1931-ben kiadott Magyar színművészeti lexikon. Ebben a kötetben nem szerepel, hogy Táray Ferenc 1918-ban belegabalyodott a lengyel–ukrán háborúskodásba: „A szó szoros értelmében képtelen voltam hazavágni magam a sok akadályon keresztül. Be kellett szegődnöm ukrán tisztnek, hogy hazatérhessek. Ma ez fantasztikusan hangzik, ugye” – mesélte a már idézett interjúban, a Keleti Újságban.

Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményében Ádám szerepét játszotta. Kolozsvár, 1920-as évek. Ismeretlen fényképész felvétele (Fotó/Forrás: OSZMI)

Ismét Janovicshoz került, Kolozsvárra, s még évekig kitartott igazgatója mellett, mígnem Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház direktora 1923 júniusában meghívta vendégszereplésre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szerződteti.

A háttérben egészen más állhatott, ahogyan erről Janovics Jenő 1923. június 27-én Táray Ferencnek írt levele tanúskodik. A dokumentum ismeretében – megjelent 1923. július 1-jén a kolozsvári Ellenzékben – érthetőbb, miért vált olyan fontossá éppen ez a szerződtetési ügy, hogy se szeri, se száma azoknak a sajtóhíreknek, melyek ezzel foglalkoztak.

Janovics a levél elején leszögezte, hogy színészeinek mindig teljes szabadságot adott, ha anyagi vagy művészi érdekeik úgy kívánták, s hozzájárult szerződésük felbontásához. Majd írását így folytatta: „Ez az elvem most sem változott. Éppen azért fájdalmasan érint az a hír, hogy Önnek, aki képességeinek teljesebb kifejtését és tehetségének érvényesülését teljes joggal remélte a magyar fővárosban, útját állották, a szóbeszéd szerint azért, mert a magyar művészi körök fontosnak találják azt, hogy ne vonják el Erdélyből a művészi erőket addig, amíg nincs mód, hogy Magyarországról ide megfelelő pótlások jöhessenek.” Bár Janovics szerint Táray vendégjátékának elhalasztása nem emiatt történt, az igazgató szükségesnek tartotta kijelenteni:

Táray Ferenc William Shakespeare Hamlet című tragédiájának címszerepében. Nemzeti Színház, 1935. október 21. Solty Kató felvétele (Fotó/Forrás: OSZMI)

Erre a nagy megértésre hamarosan szükség is lett. Táray 1923. szeptember 14-én és 15-én mégiscsak fellépett a Nemzetiben, s Herczeg Ferenc Bizáncában olyan sikerrel mutatkozott be, hogy Hevesi komoly ajánlattal kereste fel. Ám az állami színházhoz nem lehetett évad közben leszerződni. A színész viszont már nem akart visszatérni Kolozsvárra, és – elfogadva Bárdos Artúr ajánlatát – a Renaissance Színház tagja lett. A Nagymező utca 22–24. szám alatti intézményben 1924. január 19-én A búzakalász című Móricz Zsigmond-drámában mutatkozott be. Bárdos 1942-ben Játék a függöny mögött című visszaemlékezésében Táray Ferencről is megemlékezett: „Kolozsvárról szerződtettem ezt a kulturált, européer külsejű színészt, aki a kolozsváriak kedvence volt. Mikor néhány hónap múlva Kolozsvárt jártunk a feleségemmel, Óváry Elemérék meghívtak bennünket vacsorára. Az erdélyi arisztokrácia színe-java eljött, és csakhamar kiderült, hogy ennek az összejövetelnek gyakorlati célja is volt. Az erdélyi magyarság minden rétege úgy beszélt akkor, a román uralom alatt a kolozsvári színházról, hogy a mi színházunk, »ma este, hál’ istennek telt házunk volt...« Meghatóan azonosították magukat a színházukkal.

Amikor viszont Bárdos Artúr megbukott, s 1926-ban családostul Berlinbe költözött, Táray Ferenc – mit tehetett egyebet – visszatért Erdélybe.

Simonyi Mária (Vera) és Táray Ferenc (Zsegin Ilja Stepanovics, ügyvéd) - Lev Nyikolajevics Urvancov: Vera Mirceva. Renaissance Színház, 1924. augusztus 29. (Fotó/Forrás: OSZMI)

Janovics nagy örömmel fogadta Tárayt, s rá építette az új évadot. A színész azonban – cserbenhagyva igazgatóját – 1928 januárjában Bárdos hívására a német fővárosba utazott filmezni. A próbafelvétel sajnos nem sikerült, így Táray a pesti Magyar Színházban, majd a szegedi társulatban folytatta pályáját. Egy véletlen sietett a segítségére: a Nemzeti Színház Shakespeare-ciklusában vendégként bemutatkozhatott a Hamlet címszerepében 1931. május 5-én. Csaknem valamennyi kritikus elismeréssel szólt játékáról. A Népszava munkatársa a lap másnap kiadott számában így dicsérte: „A Nemzetiben való bemutatkozása teljes sikerrel járt. E színház akusztikáját nem szokhatta meg, az első jelenetekben (hiszen ezek a jelenetek bágyadt és suttogó hangot is parancsoltak rá) lámpalázas és elfogódott zavartságtól lehetett tartani. De hamar meggyőződött a nézőtér arról, hogy az új Hamlet kitűnő ökonómiával, szerepe minden árnyalatának fölényes ismeretével, beszélőművészetének egészen gazdaságos kihasználásával dolgozik. A kitörésekben mérséklet (noha széles skálájú orgánummal), a nevezetes Hamlet-monológokban elmélyült tanulmányozás és intelligencia, a színpadon való forgásban teljes szolidaritás, az összjátékhoz való alkalmazkodás: ezek jellemezték kitűnően és nagyon előnyösen Táray kedd esti művészi munkáját.”

A feltűnő fellépés után – negyvenhét évesen – végre tagja lett az ország első színházának. Talán kissé már későn, s ezért nem futott be jelentősebb karriert. Németh Antal igazgatásának első évében, 1935-ben eljátszotta még Konstantint Herczeg Ferenc Bizáncában és Hamletet is; később inkább játékmesterként dolgozott, és csupán jellemszerepekben tűnt fel.

Táray Ferenc egykori kolozsvári igazgatójával, Janovics Jenővel, valamint Herczeg Ferenccel és Tőkés Annával a Bizánc című Herczeg Ferenc-dráma premierjén, 1936. augusztus 8-án Szegeden, a Dóm téren. Liebmann Béla felvétele (Fotó/Forrás: OSZMI)

Az új igazgató árulásai

A magyar csapatok 1940. szeptember 15-én Horthy Miklóssal bevonultak Kolozsvárra. Akkor már két napja köztudott volt: Táray Ferencet, a Nemzeti Színház tagját nevezték ki a Kolozsvári Nemzeti Színház direktorának, aki – miként a szélsőjobboldali Magyarság 1940. szeptember 12-én beszámolt róla – „a színi pályán Kolozsvárról indult el és több erdélyi városban működött, mielőtt a budapesti színházaknak, majd később a Nemzeti Színháznak tagja lett. Így az erdélyi és a kolozsvári viszonyokat ismeri”.

Táray Ferenc nagy ambícióval látott munkához, és 1941 nyarán úgy nyilatkozott a Magyarság című lapban, hogy

A Hunyadi téri színházat azonban csak komoly tatarozási munkák után, 1941 őszén lehetett birtokba venni. Táray Ferencnek több mint egy éve volt, hogy megtervezze az ünnepélyes megnyitót. Az Esti Újság 1941. július 30-án „Az ősszel folytatja a Hamlet előadását a Kolozsvári Nemzeti Színház, ott, ahol huszonkét évvel ezelőtt félbeszakította a román prefektus” címmel beszélgetés jelent meg Tárayval, aki úgy emlékezett, hogy 1919. szeptember 30-án a Hamlet nagymonológja után a román prefektus félbeszakította az utolsó magyar előadást a Hunyadi téri színházban, ezért úgy döntött, hogy a díszelőadáson ott folytatják a Hamlet előadását, ahol egykor félbeszakadt. Bár később tisztázódott, hogy 1919-ben a Shakespeare-drámát ugyan erősen cenzúrázva, de végigjátszották a művészek, Táray nem változtatott a programon, és a félbeszakadt előadás legendája makacsul tartja magát ma is.

Táray Ferenc beszédet mond 1941. november 9-én a Kolozsvári Nemzeti Színház megnyitó díszelőadásán. Fotofilm felvétele (Fotó/Forrás: OSZMI)

A frissen kinevezett igazgató 1941. november 9-én megtartott színházavató beszédében azt emelte ki, hogy a „nemzeti alapon újjáépített színházunk tiszta ragyogásban” várja a munka megindulását. Azt is büszkén említette meg, hogy „kolozsvári talajból ültették át Pestre a kilencvenes években az akkor épült Vígszínház együttesét” – Janovics Jenőről viszont, aki 1905-től 1932-ig igazgatta a kolozsvári társulatot, egyetlen szót sem szólt. Sikerült az 1919-es búcsúelőadás történetét úgy elmondania, hogy a bátor főszereplőről, a hatalommal tárgyalni merészelő, a művészi szabadságot mindennél fontosabbnak tartó, demokratikusan gondolkodó művészről – Janovicsról – ne kelljen megemlékeznie.

Táray Ferencet az évad végén leváltották. Ezt követően ismét eljátszotta régi jeles szerepeit: Bánkot Katona József drámájában és Lucifert Madách Tragédiájában. Ezzel párhuzamosan a fővárosban is szerepelt, amíg csak lehetett. Az ostrom után azonban a Nemzeti új igazgatója, Major Tamás felbontotta szerződését. Visszavonulása előtt még három darabban láthatta a közönség: 1946-ban a Madách Színházban, 1948-ban a Művész Színházban és a Pesti Színházban. Amikor 1961-ben elhunyt, a Magyar Nemzetben mint az erdélyi színészet jelentős alakjáról emlékeztek meg róla: „Nagyon szépen beszélő, modern színész volt, érdekes, szikár, színpadi termet és csiszolt intellektus. Egy-egy egyéni alakítására, éremre illő, nemes arcélére sokan emlékeznek még ma is, noha már több mint másfél évtizede nyugdíjba vonult.”

Szerző: Gajdó Tamás

Magyar Művészeti Akadémia (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)

Az 1920-as államfordulatok, illetve az azt követő időszak magyar színháztörténetével foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI.