Nyert.

Nem gondolom győzelemnek.

Hanem?

Lehetőséget kaptam a folytatásra Dunaújváros közgyűlésétől, vagyis a városi polgárok képviselőitől. Köszönöm a bizalmat. A vezetés egyébként nem kiváltság, nem pozíció, az egy folyamat, és azt nap mint nap ki kell érdemelni. Nem tartom szerencsésnek a kulturális, művészeti életben nyerteseket és győzelmeket emlegetni posztok, tisztségek kapcsán. Aki így gondolkodik, az a kultúrát harci terepnek látja, ezzel pedig feszültséggel tölti föl ezt a szférát értékek helyett. Én viszont az értékekben hiszek.

De mégiscsak legyőzte kihívóját, a kulturális államtitkárság főosztályvezetőjét, aki bizonyára erős kormányzati hátszéllel indult a pozícióért.

És ön ezt biztosan tudja? Azt, hogy kik támogatták a másik pályázót? Mert én nem tudom. Ugyanakkor azt igen, hogy Ragány Misa – merthogy ő volt a másik aspiráns – a döntés után rögtön írt nekem egy gratuláló SMS-t, amelyet megköszöntem. Normális gesztus, alap a párbeszédhez, amelyet én nagyon igénylek minden helyzetben. Nem kisszerű a fölényre való törekvés? Dehogynem.

Pályázatomhoz nem mellesleg Mensáros Lászlótól választottam mottót: „A színháznak abban is szerepet kell vállalnia, hogy segítsen visszaállítani az emberi szívélyesség légkörét.” Ezt az utat követném a jövőben is. Az igényt a békességben élésre.

Őze Áron (Fotó/Forrás: Hutanu Emil / Fidelio)

Mensáros a mestere volt?

Igen. Példaképem is. Az ő egyenessége a lélekből fakadt. Küzdött árulással, csalódással, de nem veszítette el magában az embert. Saját emberségét óvta attól, hogy haragra gerjedjen feleslegesen. Pedig sokszor volt rá oka.

Önnel is előfordult ilyesmi?

Persze. Nekem is lehetne okom fennakadni méltatlan reakciókon, sértő és igaztalan feltételezéseken, hazugságokon.

És olyankor mit tesz?

Eszembe jut például Mensáros László, aki azt is megtanította nekem: csakis az értékeinkre, a tisztességünkre és a humánus meggyőződésünkre tudunk támaszkodni, ha gáncsolnak minket. Másfelől intézményvezetőként a felelősség a döntéseim iránytűje.

Többször nyilatkozott arról: Dunaújvárosban a kortárs népszínház az eszménye. Megmagyarázná?

Kortárs, mert a jelen kérdéseire is választ kell adni. Népszínház annyiban, hogy szélesre nyitja a választás lehetőségét a nézők előtt. Nem ömlesztve, hanem az igényekből kiindulva, tervezetten. A kortárs népszínház törekszik a minőségi szórakoztatásra, értékeli a hagyományt, támaszkodik is rá, egyben befogadója a modern színházi formáknak, művészeti áramlatoknak. S miközben igyekszik finoman tágítani a közönség ízlésvilágát, próbál megoldásokat is kínálni arra, hogyan lehet a világot jobban megismerni, közösen emberségessé tenni. Én ebben hiszek.

Őze Áron és Matyi Ágota a Hamlear olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Kamaraszínház)

Más lesz a dunaújvárosi teátrum, mint eddig?

Németh Antal színháztudós írta kilencven évvel ezelőtt: „A színház a saját, autonóm, belső törvényei szerint alakuló, változó kultúrjelenség.” A megújulás a szakmánkban majdhogynem kötelező. Úgyis mondhatnám: ez szent felelősség. Tapasztalatból tudom azt is, hogy – új hangsúlyokkal, újrahangolásokkal, új tervekkel – mindig lehet jobbnak is lenni, ez a belső kreatív igény viszi az alkotót, a vezetőt tovább.

Ön szerint milyen hosszabb távú hatással lehet a pandémia a színházakra?

Nem tudjuk, hogyan formálja át a világot a járvány. A hatása is egyelőre megjósolhatatlan. Az biztos: színházvezetőként nem hagyhatom – eddig sem hagytam –, hogy a bizonytalanság fogva tartsa a színházunkat. Másrészt egyre jobban foglalkoztat, miként lehet érzelmileg és mentálisan is helyreállítani a több mint egy éve kizökkent világunkat. Vallom: a színháznak az is a dolga, hogy ideákat és eszményeket teremtsen. Minden időben. Van olyan kor, amikor még markánsabban ez a feladata. Jelenünkben főként, amikor újra nyitottá kell válni a másikra, az együttérzésre, a közös gondolkodásra. A színház igazán képes a közösségi törődésre is.

Fejléckép: Őze Áron (fotó: Gordon Eszter)