Mert van az az ízes felvilágosodás kori magyar nyelv, amivel a mai egyszeri néző már nehezen és nem szívesen küzd meg, de legalábbis erősen koncentrálnia kell, hogy a párbeszédek lényegét kihámozza. Persze, csak ha van lényeg a hangulatos, instant filozofálgatáson túl. Ha pedig magától nem találja az úgynevezett lényeget, más irány híján, megpróbálna odaérteni valami aktuálisat.

Miközben egyes kortárs színházi alkotók régi nagy - vagy kevéssé nagy, méltán vagy méltatlanul elfeledett - magyar drámaíróink műveit kérik számon a színházi szakmán, talán nem teljesen a véletlen műve, hogy a most elővett darabnak kevés színpadi előzményét találjuk. Ha hozzávesszük, hogy a testőríró Bessenyei György 1777-ben soványka cselekménnyel és mérsékelt humorral megírt drámája még az eredeti nyelven is szól hozzánk, szinte zavarba ejtően bátor feladatként tekinthetünk Gothár Péter rendezésére.

Az inkább irodalomtörténeti, mint (dráma)irodalmi jelentőségű 18. századi szövegre ráadásul ízes tájszólást pakolnak minden szereplőnél, kivéve a Párméniót játszó Ötvös Andrást.  Az előadás pedig ennek a túlontúl cirádás szó- és mondatfűzésű nyelviség tengelye mentén szerveződik. Legfőbb színpadi tényezője - úgy előadói, mint befogadói oldalról - a közel két és fél évszázad nyelvi változásai és differenciája, és elsődleges humorforrása az ehhez járuló - mintegy a műveletlen, pallérozatlan elme jelölője - a vidéki dialektus. Ebből egy olyan szokatlanul sűrű, helyenként emészthetetlen drámai szöveg származik, melyből közben vajmi kevés cselekmény bontakozik ki, ugyanakkor nagy vállalásokat takar. A színészek láthatóan komoly kihívásként élik meg a helyes dikciót, amivel remekül meg is birkóznak, sőt, a megfelelő hangsúlyokkal sikeresen terelik az előadást az ironikus regiszterbe. A nyelvi irónia finom, mégis állandó jelenléte azonban többször mintha az egész darab nyelviségét, így az előadás egészét kezdené ki. Mert az csak az egyik része, hogy a tájszólás jelentősége bizony gyorsan kimerül, és zavaró nehézséggé válik, de ha a kacifántos barokk nyelv jellemzően a színpadról kikacsintás egyik eszköze, akkor ott motoszkál bennünk a kérdés, honnan a kikacsintás és leginkább miért? A választ a színpadi történések aligha adják meg.

A színészek a nyelvvel, s néha ruhákkal való birkózás közben igyekeznek egyéníteni figurájukat, már ha épp a nagy fecsegésdömping mögül sikerül rövid időre felvillanniuk. Ötvös András szalonélettől és felszínességtől megcsömörlött Párméniója magányában szenvedélyes tűzzel filozofál, míg a szintén könyvekben örömét lelő szerelmese, Tenki Réka Szidalisza cseppet túlzó visongással igyekszik közelebb jutni választottjához. Fullajtár Andrea gyönyörű pávajelmezben pompázik az anya szerepben mint kimért méhkirálynő, míg a fiát játszó egyetemista Tasnádi Bence és a Bereniszt alakító Kulcsár Viktória a modorosság és affektálás csimborasszói. A pödört bajszú parlagi nemes, Pontyi figurájában Kocsis Gergely kiabálja össze-vissza hiányos elméleteit. Pálmai Anna Ángyelikája mind közül a legjobban működő megformálás: lenyűgöző, apró lavírozással bújik ki és vissza szerepéből az igazán szerető férfiről és nőről szóló emlékezetes monológjai közben.

A Gothár Péter tervezte színpadkép geometrikus esztétikájában izgalmas részletek és ötletes jelmezek vonulnak fel. A kör alakú, fapadlós színpadot fadeszka háttér, a színpad elejét gyertyasor zárja. A magasban fehér, modern, szintén kör alakú hatalmas világítótest, felettük átlósan kifeszített zenei húrok, amik a színpadról felugorva pendíthetők meg. A padlóba különböző formációban folyton karókat vernek, amin fonállal játékosan összegabalyítják a teret: fonják a fonalat, egymás fonalát, a sors fonalát, vagy épp szó szerint behálózzák a másikat. Izsák Lili abroncsos harangruhái, a barokkos körmondatokhoz hasonlóan, szórakoztató kitérőkkel és mulatságos jelentéktelenségekkel vannak megtűzdelve: félrecsúszott póthajak, bajuszok, trükkösen mozgó szoknyák, kiálló műfogak, hajba tűzött póni, almába szúrt, kutya alakú cukornyalóka (cukher kopó) - amit a nagy zabálás jelenet után mindenki egyszerre ropogtat el - valamint a hátsókra szerelt, botban végződő hihetetlen ülőalkalmatosság. Ha pedig más nem, hát a nyelvvel összehangolt rafinált látvány és a nyelveinket elválasztó évszázados különbözőség gyönyörködtet.