A drámairodalom valaha volt legnagyobb rejtvénye közel másfél évszázaddal ezelőtt született meg Henrik Ibsen tollából. Peer Gynt megfejthetetlenül csodálatos enigmáit megjelenésének pillanatában épp olyan méretes és számos kérdőjel övezte, mint napjainkban. Hazájában tíz, nálunk ötven évet kellett várni arra, hogy mind a rendező, mind a közönség készen álljon a nagy mű első színrevitelére. Nem is csoda: valóság és álom között egyensúlyozó drámai költemény megköveteli az alkotói intellektust, de többet is annál: világos és letisztult rendezői koncepciót, határozott és könyörtelen dramaturgiai húzásokat, és kivételesen intenzív színészi jelenlétet.  Mindennek hiányában morgó trollokat (vagy fordítástól függően manókat) kapunk, nagy Görbével, Gomböntővel és meg nem válaszolt kérdésekkel.

Ascher Tamás rendezése határozottan igyekszik a történetáradatot valamiféle mederbe terelni: lecsíp belőle, ahol csak tud, a megmaradó motívumokat pedig úgy köti össze, hogy azzal párbeszédet teremt az egymástól távol eső jelenetek között is. Peer víziókkal teli világa racionalizálttá válik, a szürreális álomképek pedig egy pszichologizált ok-okozati láncolatba rendeződnek át. Így válik azonossá a Zöldruhás nő az esküvőjéről megszöktetett Ingriddel, Dovre papa családja (egy nadrág híján) a násznéppel, az ötödik felvonás tömegjelenetében megjelenő Gomolyagok pedig a lelkiismeret hangjaként értelmezett nagy Görbével.

A szerepösszevonások mellett a díszlet teremti meg az előadás kohézióját. Izsák Lili által kiépített tér gyakorlatilag a lecsupaszított, üres fekete színpad, középen három nagy tartóoszloppal, egy radiátorral, néhány falból kilógó biztosítékkal és tűzcsappal. Bár a második felvonásra mindezt hó lepi be, a színpadi minimum helyszíntől és szituációtól függetlenül mindvégig domináns marad. Hasonló eszköztelenségről árulkodnak Nagy Fruzsina mélyszegénységet idéző, szakadt kantáros nadrágból, vadul kirívó gumicsizmából összeálmodott jelmezei is. A legjobb esetben is puritánnak nevezhető látványvilágban Peer Gynt szavai kivételesen nagy hangsúlyt kapnak: bár a valóságból és álomból összegyűrt nagy kaland feltartóztathatatlanul árad felénk, a néző mégis kívül reked a mese világán. Amit látunk, az alig több egy sivár, pusztulásnak indult világnál, amit egy kétségbeesett figura igyekszik feltölteni saját hazugságaival. Mintha Ascher a nézőt a Gomböntő pupillájába ültette volna, hogy illúziók és csodák nélkül, szenvtelenül figyeljük végig Peer hamis világát.

Az Örkény Színház társulata mindvégig a már jól magszokott magas színvonalon teljesít. A koncepciózus összevonásoknak köszönhetően tizenöt színészre szűkül a teljes szereposztás, hol kisebb, hogy nagyobb játéklehetőségekkel. Háttérbe szorulnak például az egyetemi hallgatók (Ficza István, Király Dániel, Kulcsár Viktória, Nagyhegyesi Zoltán), annak ellenére, hogy rövid epizódszerepeikkel is képesek színt csempészni az előadás komor világába. Mellékszerepek közül is kiemelkedett Takács Nóra Diána, aki prostira hangolt Zöldruhás nőjével képes volt az előadást egy pillanatra horrorba átfordítani, illetve Epres Attila kivételesen empatikus Gomböntője. Polgár Csaba csak látszólag fiatal Peer Gynt szerepére: sumák kikacsintásaival, páratlan mozgékonyságával, mint egy nagykamasz, úgy tölti be a színpadot, mindeközben pedig a nagydumás hétköznapiságával adja vissza Rakovszky Zsuzsa és Kúnos László egyébként is közönségbarát fordítását. Polgár alakításában Peer nem intellektuális hős, sokkal inkább az örök négyes tanuló, aki soha egy pillanatig nem ült íróasztal fölött: ösztönös, de bukásra született zseni. Kerekes Éva Åse szerepében tovább árnyalja Peer alakját. Kerekes már-már infantilizmusba hajló anyafigurát teremt, akinek dühe épp csak annyira valódi, mint Peer bármelyik meséje. Kettőjük felfokozott játékának tökéletes ellenpólusát hozza Szandtner Anna patikamérlegen kimért Solvejgje: mindvégig lassú és megfontolt gesztusaival kilendíthetetlen nyugalmat teremt a színpadon. Hármuk összjátéka az, ami az Örkény Színház előadását átgondolt színdarabból szívbemarkoló ujjgyakorlattá emeli.