A Hamlettel mindenki ki akarja próbálni magát

Az idén úgy gondolták a Várszínháznál, hogy maga a Hamlet is elegendő anyagot szolgáltathat egy szűk heti programhoz. És nem tévedtek. Nem is tévedhettek. A Hamlettel minden magára valamit is adó színházi alkotó megpróbálkozik, lehetőleg többször is. A Hamlettel mindenki ki akarja próbálni magát. És nemcsak előadják, hanem húzzák, toldják, átírják, filmre viszik és természetesen megzenésítik. A műfaji sokszínűség, a változatosság lehetősége is adott tehát. Az viszont mégis elkerülhetetlen, hogy bizonyos szövegek, mégpedig az amúgy is legtöbbször idézettek, akár naponta többször is megszólaljanak. A filológus hajlamúaknak mindez nyilván nagy élvezet, a többiek számára azonban fárasztó lehet minden nap háromszor találkozni ugyanazzal a jól ismert történettel, és nem egyszer ugyanazt a fordítást olvasni a feliraton. Így nem csoda, hogy a nézők nagy többsége a délutáni filmvetítéseket eleve kihagyta, a kánikulában inkább a strandot választotta. Úgyhogy általában ketten-hárman üldögéltünk a vászon előtt.

A bukaresti Teatrul Metropolis előadása, a nagy hírű és nálunk is jól ismert rendező, Victor Ioan Frunza munkája elmaradt. Igy aztán a nemzetközi program valójában Nyikolaj Koljada orosz rendező Európa pereméről, Jekatyerinburgból érzetett produkciójával és Háy János Hamlet-parafrázisának, a Rák Jóska, dán királyfinak dunaújvárosi előadásával kezdődött.

Hamlet (Kolyada Theatre) (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Shakespeare Fesztivál)

Az okkal világhírű Koljada Hamlet-változata első pillantásra paródiának tetszik. A címszerepet játszó Oleg Jagogyin fantaszikus táncbravúrral mutatkozik be, a bitorló Caludius és Hamlet anyja pedig mintha az Übü királyból érkezett volna. Fontos szereplője a játéknak a tarka, mozgékony tömeg éppúgy, mint a magasból sokszor záporként rájuk zuhogó szemcsés anyag, mintha gabonaszemek hullanának. Szinte mindig zuhog valami, amit csaknem folyton takarítanak a játszók, hatalmas ruhakupacok halmozódnak fel és tűnnek el, időnként előkerül egy óriási fekete kád, vagy inkább medence, amelyet körülményeskedve visznek ki a hátul középen álló ajtón, mivel csak elfordítva fér ki, és mindez jó alkalmakat kínál a tülekedésre. Rengeteg színes, kerek sapka is fontos szerepet kap, nem is mindig a játszók fején. A gunyoros, parodisztikus stílus végig megmarad, miközben mégis lejátszódik a tragédia. Komolysága nem vész el a humoros játékötletek közepette, a gúnyolódás nem csökkenti a történet, a szöveg súlyát.

Ezt követte Háy János Hamlet-variációja, a Rák Jóska, dán királyfi. Ami nem is közvetlen leszármazottja Shakespeare darabjának, hanem inkább az unokája. Közvetlen fölmenője ugyanis Ivo Bresan Paraszt Hamletje. Háy János annakidején ennek a magyarítására kapott megbízást, amit sikerült szerencsésen túlteljesítenie. Olyan jól, hogy ma is hatásos, aktuálpolitikai felhangoktól most sem mentes előadás született belőle Dunaújvárosban. A rendszerváltás idején játszódó történet, amelynek minden jelenete előtt a függönyre vetítik játszódásának pontos dátumát, nem pusztán emlékeket idéz. A politikai széljárásokhoz igazodó emberi viselkedés bizonyára örök. Csak néha talán időszerűbb emlegetni, mint máskor. Most úgy látszik, megint aktuális. Ezt Gyulán az Erkel művelődési ház közönsége is igazolta.

Rák Jóska, dán királyfi (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Shakespeare Fesztivál)

Sipos Imre rendezésében és Őze Áron főszereplésével a hatalmi viszonyok állandóságát bámulhattuk meg. A szerző ki is mondatja egy szereplőjével, hogy a rendszer változhat, de az emberek maradnak. Ha meg a mostaniak kihalnak, az utódaik is ugyanilyenek lesznek. Ha nem is hamleti mélységű a megfogalmazás, de bizonyára igaz a gondolat.

Kelly Hunter angol rendező és írónő saját társulata, a londoni Flute Theater számára készített átiratának címe: Hamlet, ki van ott? Itt mindössze hat színész adja elő a történetet egy hatalmas fekete kanapén és körülötte. Az előzetes szerint „egyszerre bensőséges és kortárs darab, mely a megkettőződött tudat és a gyász sajátos működését értelmezi”. Lehetséges, sőt ha mondják, biztosan így is van, csak az nem biztos, hogy ezt a néző is észreveszi. És az sem tudható, hogy ha észreveszi, mire megy vele. Ez is, mint a legtöbb átirat ugyanis, nem hozzáad, hanem elvesz az eredetiből. Ami rendjén is van, ha ezzel közelebb hozza hozzánk, a mi korunkhoz, ha nem is a shakespeare-i egészet, de legalább annak valamelyik gondolatát. Csakhogy ez az esetek többségében vagy egyáltalán nem jön át, vagy olyan vékonyka, hogy azért kár belepiszkálni a remekműbe. Különösen így érzem ezt, amikor eufemisztikusan fogalmazva, posztmodern eszmék mentén, mondhatni aleatorikusan adják elő a szöveget. Amikor a válogatás, a rendszerezés esetlegesnek, véletlenszerűnek tűnik föl. Mintha mondatokként szétvagdosták volna a textust, aztán kihúzgálták volna egy kalapból. Különösen a román Uniteatru Hamlet-produkcióját találtam ilyennek. Pedig egészen jól indult. A Hamlet és Claudius egy-egy monológjából egymásnak csaknem felelő mondatok sora összefésülve, eleinte kimondottan szellemes benyomást keltett. Csak később az egész mechanikussá vált, és kiszökött belőle minden értelem. Két férfi meg egy nő produkálta magát egy dobogón a Hamlet töredékeivel. Ennyi jött át a képzeletbeli rivaldán. Az alkotók persze ezt is megmagyarázzák, miszerint játékuk „a megtorlás-projekt belső filmjét követi, szigorúan a dán királyfi szemszögéből.” Kár, hogy ezt a szemszöget nem sikerült a nézői agyakba is átvinni.

A román Uniteatru Hamlet-produkciója (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Shakespeare Fesztivál)

Egészen remek volt viszont a brit Tiger Lillies produkciója. Itt három férfi fehérre festett arccal, keménykalapban bohócot játszik. Vezéregyéniségük, az énekes-harmonikás (olykor zongorázó) Martyn Jacques nőiesen magas hangon énekel, közben harciasan vezényli, konferálja és kommentálja a műsort. Jonas Golland virtuózan dobol, a bőgősként feltüntetett Adrian Stout pedig azon kívül, hogy egy csodaszép, bőgőnek hangzó, apró hangszeren játszik, teremint is megszólaltat. Sose gondoltam volna, hogy élőben fogok ilyet látni, ezzel a különleges elektronikus hangkeltő eszközzel, amelyet 1919-ben egy orosz fizikus, Lev Szergejevics Tyermen talált föl Amerikában, elektromos erőtérben hadonászó puszta kézzel lehet olyasféle hangzást kelteni, mint az éneklő fűrésszel, amelyen ugyancsak játszott a művész. A Hamlethez különben mindennek főképp annyiban van köze, hogy ugyanők szerepelnek a Gyulai Várszínház és az Aradi Kamaraszínház közös attrakciójában, Tom Stoppard nagy hírű, sokat játszott Hamlet-verziójában, a Rosencrantz és Guildenstern halott-ban, amelyet egyébként már régebben is láthattunk Gyulán, a temesvári magyar társulat előadásában, Frunza rendezésében, Katona László és Balázs Attila főszereplésével.

Egyebek közt sok koporsó van a színen, ezekbe temetkeznek a címszereplők, akiket Tege Antal és Gulyás Attila megfelelően jelentéktelen kisemberekként ábrázol. Az Opheliát alakító Alexandra Gitlan az előadás nagy részében egy vízzel teli üvegkádban ázik, Claudiust meg a törpenövésű Köleséri Sándor játssza, akit a Gertrudot pompás blazírtsággal megjelenítő Éder Enikő egyszer csak ölébe kap. Hamlet szerepében pedig a kevéssé vonzón kövérkés Lung László Zsolt bujkál oszlopok, lépcsők mögött.

Rosencrantz és Guildenstern halott (Köleséri Sándor és Éder Enikő) (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Shakespeare Fesztivál)

A rendezőnek gondja van arra is, hogy a Várudvar minden lehetőségét kiaknázza, hogy a szereplők bejárják a fenti gyilokjárókat, hogy a legváratlanabb irányokból szólaljanak meg, hagy forgassa a fejét szegény néző. Mindebből végül is kialakul egy hátborzongatóan ironikus élmény, amely egyáltalán nem idegen a szövegtől, elsikkad viszont a logikai játékosság, az értelem korlátozottságának, a világ befogására való képtelenségének átélése.

Ez volt a fesztivál záró produkciója. Inkább érdekes, mint súlyos. Ez az egész rendezvényről is elmondható. Hozzátéve, hogy most sem hiányzott az a néhány produkció, ami miatt erre az eseményre is érdemes lesz emlékezni.