Székely Csaba a mai magyar drámairodalom egyik legeredetibb hangú drámaírója, aki annak idején a Bánya-trilógiájával berobbant az erdélyi, majd nem sokkal később a magyarországi színházi életbe is. Elmondása szerint színdarabjai írásakor különösen érdeklik a sorstragédiák, a megtépázott, tönkrement egzisztenciák, illetve bármiféle – családi, társadalmi – hatalmi mechanizmus működése, az emberi manipuláció természetrajza.
Schneider Zoltán és Elek Ferenc a Semmit se bánok c. előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon)
A Kortárs Magyar Dráma-díj kifejezetten a jelenre ható darabokat díjaz. Számodra mennyire fontos a szövegeid által kifejtett hatás?
Azt hiszem, mindenkinek megfordul a fejében, aki drámát ír, hogy hatással legyen a közönségre. Közéleti vagy aktuális értelemben viszont a drámaírás szabályai nem követelik meg, hogy valami olyasmiről szóljon egy szöveg, ami körülvesz bennünket - ilyen értelemben ez nem annyira egyértelmű a drámaíróknál. Én viszont szeretek olyan témákat választani, amelyek érintik azt, amiben éppen vagyok.
Nem törekszem arra, hogy úgy szóljon a jelenről, mintha valóság lenne, mintha a realitást egy az egyben felraknánk a színpadra, hiszen annyira abszurd az, amiben élünk.
Bárminél hihetetlenebb, mint amit én ki tudnék találni. Ezért írok fikciót. Ez a fikció időnként nem bírja felvenni a versenyt azzal, ami körülöttünk történik, viszont sokkal jobban szerkesztett: van eleje, közepe, vége.
A bűn és a bűnhődés a közös pont a tízparancsolatot feldolgozó 10 című darabodban, és román titkosszolgálati múlttal foglalkozó Semmit se bánok-ban. Szerinted óhatatlanul bűnbe esik az ember?
A 10 kapcsán azt próbáltam vizsgálni, hogy mit jelent ma a számunkra a bűn, illetve hogy bűn-e az, amit a szereplők elkövetnek. Mert vannak olyan helyzetek, hogy elkövetünk dolgokat, anélkül, hogy szeretnénk, vagy esetleg nincs más választásunk. A Semmit se bánoknál a parancsra elkövetett bűn a darab központi témája, és ennek van némi aktualitása.
Én is kíváncsi vagyok arra, hogy visszaütnek-e azok a dolgok, amiket mondjuk egy hatalom elkövet az ország lakói ellen.
Vajon lesz-e bármilyen következménye a bűnnek az elkövetőkre nézve, még ha a bűn nem is a legmegfelelőbb szó, mert vallási tartalma is van. Mert azért furán működik a magyar társadalom, nagyon sok mindennek nincs következménye.
jelenet a 10 c. előadásból (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Miklós Színház)
Mennyire folysz bele egy-egy előadás színpadra állításába?
Sebestyén Abával szoktunk úgy együttműködni, hogy ott vagyok az olvasópróbákon, majd a bemutató előtti időszakban is valamennyire. Nagyon jól működött ez a 10 esetében is. Általában az ősbemutatóknál, amikor először kerül valahova egy darabom, mindig szeretek ott lenni, mert a próbafolyamat során még alakul a szöveg, de a legtöbb esetben csak a bemutatón szembesülök a kész eredménnyel.
Szeretem, ha kikérik a véleményemet és még azt is, ha itt-ott javítgatni kell, mert akkor látom, hogyan működik a szöveg, és mi az, ami nem működik benne.
Minden próbafolyamaton, ha akarnék sem bírnék részt venni, hiszen nagyon sok helyen futnak darabjaim. Nem csak időm nem lenne hozzá, türelmem sem.
Írás során mire figyelsz jobban, a szövegek pontosságára, vagy inkább a színpadi működésre, társulatra, rendezőre?
Az nagyon sokat segít, ha ismerem a társulatot és ha el tudok képzelni magam előtt egy színészt, aki a szöveget mondja.
Persze eleve színpadra születnek a darabjaim, mert úgy írom őket, hogy előadhatók, sőt élvezhetők legyenek és a színész érezze jól magát, amikor a szöveget mondja, még akkor is, ha éppen egy borzasztó embert játszik. Amikor a mondatok születnek, fontos az irányuk, hogy merre tartanak és milyen a ritmusuk. Írás közben olyan technikai dolgokat is figyelembe veszek, hogy például a színésznek legyen ideje átöltözni két jelenet között. Ezen kívül is minden befolyásol: hogy milyen színház kért fel, milyen a társulata, a közönsége. Mostanában már nem írok pályázatra darabot, de régebben ott is figyeltem a kiíróra, a közönségre.
Sztarenki Dóra - Semmit sem bánok (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon)
Előszeretettel hasonlítanak Martin McDonagh-hoz, elsősorban a tragikus helyzetekbe szőtt fekete humorod miatt. Osztod ezt az észrevételt?
A pályám elején, amikor a Bányatriológiát írtam, nagyon fontos inspirációs forrást jelentettek a számomra a darabjai, elsősorban a Vaknyugat és a Kripli. Azóta nem tudom, hogy van ez, valahol biztos ott van bennem, de az újabb darabjaimnál nem igazán gondoltam rá, szerintem már nincs bennük az ő stílusa. Ez inkább csak úgy rám ragadt, de nem tiltakozom kézzel-lábbal ellene.
Akkor marad a valóság, mint inspiráció?
Igen, a valóság, illetve más színházi előadások. Ha Budapesten vagyok rendszeresen járok színházba, hogy napirenden legyek a magyar színházi világban. Legutóbb például nagyon tetszett a Centrál Színházban a Nemek és igenek előadás, jó a szövege, jók benne a színészek, nagyon aktuális, a #metoo ügy is jó alaposan benne van és még egy csomó párkapcsolati kérdés, ami mindig aktuális lesz. Érdekes, izgalmas előadás volt.
A járvány miatt kialakult mostani állapot szinte olyan, mintha írók találták volna ki.
Persze tudjuk, hogy valójában Schobert Norbi találta ki, hogy végre ne legyen több liszt és cukor, de maga az izoláció egy jó fikciós keret. Ugyanis ahhoz, hogy megteremtsék a színdarabhoz elengedhetetlen "sok ember kis helyen összegyűlik" helyzetet, drámaírók gyakran használnak olyan kereteket, mint például egy születésnap, egy temetés vagy egy karácsony. Most itt egy újabb keret, a járvány, ami arra kényszerít emberek, hogy heteket töltsenek összezárva. Eddig inkább csak horrorfilmekben használták ezt, de mostantól senki sem fogja azt mondani, hogy ez egy valóságtól elrugaszkodott dolog lenne.
jelenet a 10 c. előadásból (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Miklós Színház)
Mennyire fontos a számodra a humor?
Azt veszem észre azokon, akik valamilyen súlyos dolgot éltek át, hogy humor nélkül nem tudják feldolgozni a velük történteket. A színpadon is valahogy ezt szeretem nézni és csinálni is. Vagyis,
ahhoz, hogy a tragédiáinkat, kudarcainkat át tudjuk élni, és ne toljuk el magunktól, szükség van egy kis humorra.
Régebben jobban megpakoltam a darabjaimat humorral, mert azt gondoltam, a rendezők úgyis kihúzzák majd ami sok nekik, nem voltam benne biztos, hogy mi ül, mi működik. Mostanában talán változott a hozzáállásom, úgy érzem, hogy már nincs olyan sok humorra szükségem, mint régebben. Például a Semmit se bánoknál is másképp alakultak a dialógusok. De mondjuk teljesen humor nélkül, mint Ibsen, nem tudnám magam elképzelni.
Honnan tudsz ennyit a színházról?
Hát nem tudtam, és most sem tudok. Állandó nulláról kezdés ez az egész. Minden új darabnál úgy érzem, hogy ezt abba kell hagynom, én ehhez nem értek. Lehet, hogy eddig sikerült úgy tennem, mintha, de most ki fog derülni, hogy nulla az egész. Szóval mindig meg kell küzdenem azzal, hogy egy új világot kell teremteni, és újra ki kell találni a színházat. Valahogy a véletlen meg a szerencse úgy hozta, hogy a darabjaim színpadra kerültek, de ez nem azt jelenti, hogy értek is hozzá.
Székely Csaba aktuális karantén-élményeiről itt olvashatnak bővebben.
Fejléckép: Székely Csaba (fotó: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon)
hírlevél
