Az Akit Biffnek hívtak után egy újabb Christopher Moore regényt adaptálsz színpadra. Régi ez a rajongás az író iránt?
Nagyon későn kezdtem el olvasni, valahogyan sokáig nem találtam olyan regényt, ami lekötött volna. 2014-ben ajánlotta egy nagyon jó barátom a Biff evangéliumát. Beszippantott a könyv, ami egyébként az addigi leghosszabb volt, amit valaha kézbe vettem. Azóta négyszer-ötször olvastam ki, annyira felemelő volt olyan könyvet forgatni, ami egyszerre könnyed, mégis fontos mondanivalóval bír. Ez nálam nagyon fontos: a művészet adjon valamit, épüljünk általa.
A világmegváltó tervek gyerekkorom óta az életem részei, ezek most többek között a rendezésben manifesztálódnak.
Mégsem volt egyenes az utad a Színműre.
Pedig művészeti általános iskolába jártam és gyakorlatilag elsős korom óta rajzolok, a zenén kívül már minden művészeti ágban kipróbáltam magam. Rajzoltam, festettem, szobrászkodtam, verseket írtam, emellett atletizáltam és kosárlabdáztam. Volt egy korszakom, amikor költő szerettem volna lenni. Még egy drámát is elkezdtem versesen írni. Molière Don Juan-jának a folytatását. Mégsem voltam benne biztos, színésznek kell-e lennem. Hamarabb jelöltem be a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet meg a Testnevelési Egyetemet, mint a Színműt. A felvételin végül harmadrostáig jutottam, de elsőre nem vettek fel. Hála az égnek.
Miért?
Mert igazságtalan lett volna.
Nem voltál jó?
Nem voltam kész. A felvételiken láttam, hogy mások sokkal régebb óta készülnek erre a pályára, mint én, jobban is akarták, meg is érdemelték, hogy bekerüljenek. Úgyhogy Színmű felvételi után a Nemes Nagy Ágnes színészképzésre jártam, képeztem magam, próbáltam éjjel-nappal. Igyekeztem magamba szívni minden tudást, amit csak lehet. Az Örkény Színházban dolgoztam jegykezelő mindenesként, próbáltam behozni a színházi lemaradásomat.
Akkoriban láttam a Nagy füzetet a Szkénében, teljesen lenyűgözött. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni, ilyen minőségű munkát végezni.
Másodjára pedig sikerült a felvételi, nem sokkal később pedig megrendezted az Akit Biffnek hívtak című darabot.
Horváth Csaba osztályába kerültem, ahol csomó emberrel beszéltünk róla, milyen szuper sztori, meg kéne csinálni. Eldöntöttem, majd akkor én! Isteni csodával nagyon jó csapat jött össze és meg is csináltuk, még úgy is, hogy emellett éjjel-nappal dolgoztunk, próbáltunk, vizsgáztunk.
Az Ódry Színpadról miként került át a darab a Spirit Színházba?
Úgy, hogy hatalmas mázlista vagyok. Egy szerencsésebb napomon felkerekedtem, elsétáltam ide a Spiritbe. Becsöngettem. Beengedtek. Mondtam, hogy az igazgatóval szeretnék beszélni. Kérdezték, van időpontom? Nem volt, csak reméltem, hogy talán épp ráér. Mit ad Isten, ráért. Elmondtam Jánosnak (Perjés János, a színház alapítója, igazgatója – a szerző), hogy van ez a darab, szerették is, a nézők is, meg a kritika is – bekerült 2018 top10 előadása közé –, elhoznám ide. Elküldtem neki egy felvételt a darabról, neki pedig megtetszett, azóta játsszuk itt.
Kapcsolódik az Akit Biffnek hívtak a most bemutatott Agyatlan karácsonyhoz?
Annyiban, hogy ezt is Moore írta, illetve ez a történet ott kezdődik, ahol a Biff befejeződik. A címszereplő cameózik is egyet. Biff ugyan nem szerepel az Agyatlan karácsonyban, de Raziel angyal igen. Ő a Leghülyébb angyal – ez a darab alapjául szolgáló regény címe –, aki egy kisfiú kérése, imája miatt jön vissza a Földre. Merthogy a Mikulás valahogy meghal, egészen pontosan véletlenül beleesik egy ásóba. Meglátja ezt egy hétéves kisfiú, aki gyermeki naivsággal áll az élethez, próbálja valahogy visszacsinálni a dolgokat. Csakhogy a helyzet az, hogy a Jóisten nem mindig ér rá – ezért kell valaki, aki helyettesíti, még ha az egy hülye angyal is.
Mi a te szereped a darabban?
Gabe Fentont játszom, a tudóst, a professzort, a hatalmas koponyát, aki azon dolgozik, hogy eltüntesse az emberekből a vágyat. Nyilván az ok egy nő: összetörték a szívét.
A darab egyébként – saját olvasatom szerint – a szeretetről szól, meg az emberi kapcsolatokról.
Moore zseniális abban, hogy rettentő szélsőséges, ugyanakkor nagyon szerethető karaktereket írjon meg. Ezért nála egyáltalán nem meglepő, ha például egy angyal és egy evangélista között előkerül egy Pókember jelmez.
A szuperhős téma már egy másik általad rendezett, a Hős című darabnál is előjött.
Világéletemben imádtam a szuperhősöket! Egy időben én akartam lenni az utolsó Pókember Hollywoodban, aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen – nincs olyan, hogy utolsó Pókember… Meg szerettem is volna valami jót tenni. Megnevettetni az embereket.
Amikor a Biffen dolgoztál, dramaturg is segítette a munkádat. Most volt melletted valaki, akire rábízhattad a szöveget?
Nem, teljesen egyedül csináltam mindent. Úgy éreztem, nagyjából tudok már egy-két dolgot, de azt is tudom, hogy mit nem tudok. Emellett az ilyen kérdésekben mindig számíthatok a színész társaimra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz anyag lesz, de megbirkóztunk vele. Az előző két rendezésemnél még fontosnak tartottam, hogy minden apróságról elmondjam a véleményem a társaimnak, akár mondatonként átrágva a szöveget, most nem így volt. Összességében mondtam el a jelenetek lényegét. Talán ez nem baj, nem fog összedőlni tőle a világ. Hatalmas segítség, hogy nagyon-nagyon jó csapat jött össze, a kollégák mind őszinték velem. Tudunk úgy beszélgetni, hogy azáltal épüljön és a lehető legjobb legyen a darab. Persze nem volt egyszerű a próbafolyamat, például azért, mert olyan remek, tehetséges színészek játszanak a darabban, akiket nagyon sokan foglalkoztatnak – Jerger Balázsnak például csak itt, a Spiritben egy hét alatt három premierje van –, de mindig mindent megoldottunk.
Várható a Moore-univerzum Gaál-féle bővítése?
Nem. Raziel csak ebben a két regényben szerepel. De szívesen megrendezném a második legkedvesebb regényemet, a Mocskos melót.
Rengeteg tervem van, szívesen rendeznék vidéken is.
De ez még a távoli jövő. Nagyon szerencsés vagyok, több új darab is készül, amiben szerepet és lehetőséget kaptam, többek között itt, a Spirit Színházban is.
Az interjút Hardi Judit készítette.