Azt olvastam, történelem szakra jártál, de szenvedtél a bölcsészettől, és ott is hagytad az egyetemet. Valaki, aki színművésznek készül és már gyerekkorától kezdve mesemondó versenyekre jár, miért szenved a bölcsészettől?

Tulajdonképpen nem a bölcsészettel volt problémám. Drámatagozatos gimnáziumba jártam Debrecenben, már statisztáltam a Csokonai Színházban előadásaiban, de a Színház- és Filmművészeti Főiskolára nem vettek fel, történelem szakra azonban igen. Így kerültem az ELTE-re, ami nekem is új helyzet volt, valójában sosem számoltam azzal, hogy tényleg felvesznek. Akkor kerültem fel Budapestre, rendes vidéki lányként, családostul érkeztem meg az évnyitóra. Egy olyan környezetbe kerültem, ami számomra teljesen ismeretlen volt, fogalmam sem volt, hogyan működnek a dolgok. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a kollégiumban szintén töri szakos szobatársakat kaptam, akik azért jobban képben voltak. Például ismerték a tanárokat, tudták, kihez kell felvenni az órákat, rengeteget segítettek. Csak, hát, rá kellett jönnöm, hogy nekem ehhez semmi közöm.

Szóval az idegenkedés nem a történelemnek szólt, hanem az volt a gond, hogy ez nem színház?

Igen. Éreztem, hogy ez soha nem lesz az én életem. Nem tudtam elmélyülni benne.

Persze, hamar meg is találtam az ELTE Egyetemi Színpadát, az RS9-be is jártam, és jelentkeztem az akkori Új Színház stúdiójába is, ahová hál’ Isten felvettek.

Mesélted egy interjúban, hogy amikor negyedik alkalommal felvételiztél a színművészetire, Ascher Tamás azt mondta neked: „Takács Nóra Diána, maga ne színészkedjen!”

Ez valójában az ötödik alkalom volt, miután túljutottam az első rostán, és kaptunk még néhány tanácsot a következő fordulóra. Ez akkor volt, amikor végül felvettek.

Takács Nóra Diána (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Ezt a tanácsot nem szó szerint értette, igaz?

Én attól tartok, hogy de. Persze, kétségtelenül benne volt az is, hogy legyek lazább. Hiszen már annyiszor felvételiztem, hogy rettenetesen rágörcsöltem, volt bennem egy túlakarás. Ez tűnt fel neki. A szavaiból azt éreztem ki, hogy ő is szeretné, ha jobb lennék.

És hogy sikerült elengedned ezt a túlakarást?

Kicseréltem például az anyagaimat, mert megüzenték, hogy sajnos látszik, régóta ezekkel dolgozom. Ekkor már az atyaúristen is felkészített, csak közben meg az a helyzet, hogy nekem ott, abban az adott pillanatban kell jónak, meggyőzőnek lennem a felvételin. Valószínűleg túltoltam a felkészülést is. Az új anyagokkal viszont frissebb lettem én is.

Azért ez egy nagy út, ettől a mondattól eljutni addig, hogy az ő és Novák Eszter osztályában végeztél, most pedig már sokadszor dolgoztatok együtt, ezúttal A várományos című előadáson. Mit jelent neked vele dolgozni?

Ha ez az első közös munkánk lenne, talán még meg tudnám mondani, mennyiben más rendezőként, mint osztályfőnöknek, de ez mára elhomályosult bennem is. Ez már egy régi ügy. Nyilvánvalóan van egy alapvető bizalmam felé. Azt hiszem, bizonyos esetekben könnyebben megértem, mire gondol, és valószínűleg ő is tudja, hogyan instruáljon engem.

Takács Nóra Diána (Fotó/Forrás: Krasznai Zoltán)

Mit gondoltál, amikor először találkoztál A várományos szövegével?

Az olvasópróbán ismerkedtünk meg a darabbal, és – hogy őszinte legyek – először a felét sem értettem. Nehéz volt felfogni, egyáltalán ki kicsoda. Tamás olvasta a szöveget, a szereplőket pedig egy nagy képernyőre vetítették ki, úgy próbáltuk meg lekövetni, mi hova tartozik, de egy idő után elvesztettük a fonalat. Legalábbis én. Ez azért van, mert ebben a darabban különféle beszélgetésekből áll össze a központi téma. Idővel aztán már átláttam, és megértettem, hogy ez tulajdonképpen nagyon is egyben van.

Eleinte a nézők is csak egyfajta kaotikussággal szembesülnek. Tizenheten vagytok szinte végig a színpadon.

Az egész előadás a káoszra épül, persze, de aztán kiderül, hogy mégis van benne rendszer. Ez a darab koncepciója. Nehéz ennyi emberrel egyszerre dolgozni, hiszen a történetben ez a tizenhét karakter nem mindig ugyanazzal foglalkozik. Ez egy együttes játék, Tamás sokszor fogalmazott úgy, hogy

Mindig másnak erősödik fel éppen a hangja.

Azért használtam a kaotikus kifejezést, mert úgy vettem észre, a közönségnek is kellett egy kis idő, mire átlátták, miről van szó, és utána kezdték el észlelni a dolog komikus oldalát.

Ez azért is van, mert a cselekmény nem lassan épül fel, a nézők már az események közepébe csöppennek. Szerintem az alaptémát viszonylag hamar meg lehet érteni, inkább azt nehéz átlátni, ebben a bonyolult helyzetben ki hol helyezkedik el, kinek mi a problémája, vágya, félelme. És ezek az apró kis információk szépen lassan adódnak össze. Az én karakterem, a helyi önkormányzat vezetője pedig eközben mindenkit újra és újra bemutat mindenkinek. Vannak kollégáim, akik csak úgy hívják ezt az előadást, hogy „Folytassuk a bemutatkozást!”, mert ezt többször is elmondom a darabban. El is határoztam, hogy az elkövetkező években senkit nem mutatok be senkinek a valóéletben. Egy agilis vezetőt játszom – ahogy Ascher Tamás mondta, egy amazontermészetű nőt –, aki szereti, ha a dolgok úgy történnek, ahogy azt ő elképzelte.

Takács Nóra Diána és Csákányi Eszter A várományos című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Az a fajta, akitől akkor kell igazán félni, ha mosolyog.

És ugye általában mosolyog is. Ezért aztán nem tudod, valójában mit gondol. Arra éreztem rá, hogy ez a nő azért beszél sokat, hogy az irányítása alatt tartsa a dolgokat. Mindig van egy félmondata, amivel simogat egy kicsit, de a végén azért az történik, amit ő akar.

És van egy férje is, akit elég keményen terrorban tart.

Ebben a darabban igazság szerint több ilyen nő is van. A Tenki Réka által alakított főtitkárasszony ugyancsak hasonló kapcsolatban van a férjével. De vannak problémák a Szandtner Anna-Vajda Milán párosnál is. Nem tudom, a szerző milyen viszonyban lehetett a nőkkel, de biztosan meggyűlt velük a baja.

A darab azzal játszik, hogy tizenhét ember megállás nélkül beszél és beszél, méghozzá igencsak választékos szavakkal, de ha odafigyelünk, hamar kiderül, hogy semmi értelme nincs annak, amit mondanak.

Úgy beszélnek, ahogy elképzeljük, hogy egy vidéki művelődési ház dolgozói mit mondanának egy formális helyzetben. Ez a humora a dolognak. Gyakran úgy tűnik, mintha a szereplők csak gépiesen megismételnék, amit az előtte szóló mondott. Más ugyanis nem jut eszükbe.

Ebben a helyzetben az egész világra ráismertem. Újságíróként is néha azt érzem, annyi szöveggel dolgozunk, hogy egyszerűen elinflálódik a szavak jelentése. De a hivatalos beszédek, politikusi felszólalások is eszembe jutottak, ahol az a benyomásom, mindenki kényszeresen mondani akar valamit, sajnos akkor is, ha nincs semmi mondanivalója.

Ez is egy ilyen helyzet, pedig az alapszituáció nagyon is egyszerű. Arról van szó, hogy leváltják az idősödő igazgatót, akinek már amúgy is nyugdíjba kellene vonulnia, úgyhogy a döntés elvileg időszerű. Aztán kiderül, hogy ez az egész éppenséggel mégsem zajlott demokratikus úton. Na, ez az, amit el kell fedni. Ezért fogalmaznak ilyen nyakatekerten, mert ha őszintén beszélnének, kiderülnének a titkaik.

A tanulás közben éreztem aztán rá, hogy ezek a karakterek ebben a konkrét helyzetben voltaképpen nem szimplán titkolóznak – szerintem a valóságban is így beszélnek. Ez mégiscsak egy kisvárosi intézmény, ahol minden karakter magától értetődően nyájasan viselkedik a felettesével, főleg, ha az egy fővárosból érkezett miniszter.

Ficza István és Takács Nóra Diána A várományos című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Szerettem is volna megkérdezni, hogy ennyi sületlenséget hogyan lehet fejben tartani.

Szerintem életemben először ijedtem meg, de elsősorban azért, mert óriási mennyiségű szövegről van szó. Az segített, hogy menet közben ráéreztem, az adott szereplő mit akar elérni, miért mondja úgy, ahogy. Amikor kiderül a történetben, hogy a várva várt miniszter úr elé senki sem ment ki az állomásra, nem három mondatban mondom el, ahogy egy normális ember tenné – itt egy szimpla leszúrás is oldalas monológgá válik. Iszonyatos körmondatokban fejti ki a karakterem azt a nagyon egyszerű tényt, hogy ki van akadva.

Ebben az epizódban az is gyönyörű, ahogy a szereplők ezután egymás után mennek tovább a rangsorban alattuk állókhoz, továbbadni a leszúrást, mert felelős, az ugye nincs. A hierarchia is megjelenik.

A legszebb pedig az, hogy tulajdonképpen sosem derül ki, kinek volt a hibája. Persze, ha az ember végiggondolja, rá fog jönni.

Mindeközben rettegnek a minisztertől, akiről én eleinte elhittem, hogy talán az egyetlen, aki értelmes, és azért félnek tőle, mert átlátja ezeket kis játszmákat.

De ő Párizsból jött, nem ismeri ezeket az embereket.

Igen, de annyira féltek tőle, hogy azt hittem, joggal. Hogy afféle mindentudó karakter. Ehelyett talán a legostobább mind közül.

Mégsem egészen a legostobább, mert ő végső soron ügyesen csinálja. Valójában őt az egész egyszerűen csak nem érdekli. Elutazik vidékre, mert muszáj letudnia ezt a kötelezettséget. De nyilvánvalóan az történik, amit ő szeretne, a helyi vezetők… Úristen, majdnem azt a szót használtam, hogy „segedelmével”, mert így mondom a darabban is. Szóval az ő akaratát érvényesítik a helyi vezetők. Rá csak azért van szükség, hogy a jelenlétével legitimálja az igazgató leváltását. Mit foglalkozik ő azzal, hogy ki a helyi videótáros? Számára ez egy feladat, amit le kell tudni, mert rendbe kell tenni – ahogy a darabban fogalmazok – „ezt a gyászos helyzetet, amelyben ez az intézet leledzik”.

Gyabronka József és Takács Nóra Diána A várományos című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Szerinted mit kaphat az, aki beül erre az előadásra?

Ráismerhet a jelenünkre, holott a cselekmény nem is napjainkban játszódik. Sok áthallás van benne, átlátjuk, hogyan működnek a dolgok valójában. Biztosan sokan fedeznek fel párhuzamokat a saját munkahelyükkel vagy akár a személyes életükkel. És közben még egy jót nevethetnek is.

December óta játszátok a The Black Rider című előadást, amiben ugyancsak emlékezetes alakítást nyújtasz. Amikor készültél, megnézted az eredeti, 1990-es előadás felvételeit?

Még a színművészetin láttam, volt egy kurzusunk az előadással kapcsolatban, úgyhogy ismertem. Soha nem hittem volna, hogy egyszer én fogom az ördögöt játszani benne. Ez egy szokatlan, különleges darab, amiben hiába énekelünk rengeteget, mégsem nevezhetem musicalnek, ahogy prózainak sem.

Számomra tipikusan olyan előadás volt, amit először nem tudtam magamban helyre tenni. El kellett telnie egy kis időnek, mire befogadtam, és értékelni tudtam.

Találkoztam olyanokkal is, akikre rögtön nagy hatással volt. De biztosan azért is nehéz elsőre megemészteni, mivel egy rettenetesen expresszív előadás, erős gesztusokkal, szimbólumokkal, meg persze különböző műfajú zenékkel. Szinte minden jelenetnek saját, egyedülálló stílusa és logikája van. Közben meg mégiscsak egy szép tanmese arról, hogy aki az ördöggel cimborál, az bizony pórul jár.

Az Örkény Színház The Black Rider című előadása (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Ördögöt játszani, gondolom, igazi csemege.

Azt szokták mondani, hogy ilyenkor az ember azt csinál, amit csak akar, de ez persze nem így van. Pontosnak kell lenni. Vicces, amikor azt mondják az előadás után, hogy milyen jó gonosz vagyok.

Miért?

Mert én nem érzem magam annak. Nem úgy fogalmaztam meg magamnak ezt a szerepet, hogy most végre gonoszkodhatok. Én úgy közelítettem meg, hogy az ördög tulajdonképpen csak szórakozik. Az idő kezdete óta ezt csinálja, és amíg tartozás van, addig azt be is fogja hajtani. Ja, hogy ez közben másnak rossz? Az mit érdekelje őt?

Hiába félünk tőle, van benne valami izgalmas, rejtélyes és vonzó – nyilván, ettől ő az ördög.

Az ördög az irodalomban sokszor összetettebb karakter annál, mint amilyennek általában gondoljuk. Foglalkoztál ezekkel esetleg?

Igen, de az igazság az, hogy a Black Riderben amúgy nincsenek erre hatalmas jelenetek, hogy kifejtsük, milyen is ez az ördög. Bizonyos értelemben körbe szoktam járni az adott szerepet, amit kapok, de egyébként jobban szeretem, ha a rendezővel együtt, közösen alakítjuk ki a karakteremet. Ennél is fontosabb, hogy elsősorban az ösztöneimre szeretek hagyatkozni. Egyszerűen érzem, hogy valami működik-e vagy sem. Általában bejön a megérzésem. Előfordul az is, hogy egy szerepben rosszul érzem magam, de nem tudom fogalmazni, mi a problémám vele. Ilyenkor jelzem, hogy gondom van, és addig dolgozunk, amíg ki nem derül, mi volt az oka. Ettől általában helyre rázódik a dolog.

Takács Nóra Diána az Örkény Színház The Black Rider című előadásában (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Előfordul, hogy ezek a megérzéseid ellentétesek azzal, amit a rendező kér?

Biztosan, de ilyenkor a két nézőpontot mindig sikerül összefésülni. Időnként az is megtörténik, hogy én értek félre valamit, és azért nem érzem jónak, amit csinálok. Bonyolult dolog ez, és nem is könnyű beszélni róla.

A legtöbb veled készült interjúban előkerül, hogy legendásan szókimondó és igazságszerető vagy. Úgy képzeltem, ha valamivel nem értesz egyet, akkor azt határozottan jelzed.

Az biztos, hogy ha valamit nem értek, valamilyen formában ki kell adnom magamból, hogy érkezhessen rá választ. És ha olyan tanácsot kapok, amiről azt érzem, hogy nem tudok vele mit kezdeni, akkor azt mondom, közelítsünk esetleg máshonnan.

Ez a tulajdonságom egyébként A várományoshoz is kell. Sőt, a Black Ridernek sem tesz rosszat.  

Takács Nóra Diána T'N'D című előadása (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

T’N’D címmel fut egy önálló zenés ested is. Hogyan jött létre ez az előadás?

Zenés osztályba jártam, másrészt amúgy is sokat éneklünk az Örkényben, főleg amióta Kákonyi Árpi (az Örkény Színház zenei vezetője – a szerk.) itt dolgozik. A zene mindig is erős része volt az előadásaimnak, és sokan kérdezték, nem tervezek-e kiadni esetleg egy saját lemezt. Persze, én mondtam, hogy ne hülyéskedjenek már. Aztán úgy alakult, hogy később felvetettem Árpinak, hogy valamiféle előadást talán mégsem lenne céltalan csinálni. Úgyhogy elkezdtünk beszélgetni erről, és kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk róla. Azt tudtam, hogy semmiképp sem szeretnék színészlemezt.

Miért nem?

Azért, mert arra nem volt ötletem. Sokfélét énekeltem korábban, és épp ezt a sokszínűséget akartam megmutatni.

Sokáig készült a darab, mert közben a járvány is többször megakasztott minket. Szükség is volt ennyi időre egyébként, hiszen új dalok is születtek.

Kiss Judit Ágnes a te élményeidből írt dalszöveget, igaz?

Igen, de a koncerten szerepelnek olyan versek is, amelyek már eleve léteztek. Az történt, hogy leültünk, és elmeséltem neki azokat a történeteket az életemből, amelyekből szerettem volna, ha ír valamilyen szöveget. Előfordult, hogy Árpi már a szimpla sztori hallatán meg tudta mondani, milyen zenei stílust képzel el hozzá, mondjuk, népdaljellegűt. Az előadásban ezért sokféle műfaj keveredik.

Vannak prózai részek is benne.

Igen, van benne egy rövid részlet például Nemes Nagy Ágnestől is, sőt mivel sok Tina Turner-dal is elhangzik, az ő önéletrajzi könyvéből is emeltünk át részeket. Érdekesen kavarodik az én történetem az övével, mindezt úgy vezetjük át, hogy egy ponton túl a nézőnek rá kell jönnie, hogy már nem is rólam, hanem Tina Turnerről van szó. Ezért nehéz behatárolni ezt az előadást. Jobb híján koncertnek nevezzük. De mégiscsak egy erősen dramatizált dolog, ami lépésről lépésre lett felépítve.

Takács Nóra Diána T'N'D című előadása (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Már szóba került, hogy határozott, igazságszerető embernek tartanak, és most az is kiderült, hogy gyakran megérzésből, zsigerből dolgozol. Ezek úgy hangzanak, mint egy jó rendező ismérvei. Gondolkodtál ezen valaha?

Az igazság az, hogy nem. Azokat az előadásokat, amikben színészként dolgozom, szeretem átlátni, megérteni, erre maximális igényem van. De hogy én rendezzem? Az valamiért nem.

És van olyan szerep, amiről azt érzed, remekül el tudnád játszani?

Ezen sem gondolkodom soha. Nincs szerepálmom. Hála a Jóistennek, sokféle dolgot csinálok, és mindegyiktől rengeteg örömet kapok. Nem vagyok benne biztos, hogy ha jönne egy szerep, amiről azt gondolnám, hogy mindenképp el kellene játszanom, végül jobb élmény lenne, mint amiket csak úgy megkapok, és végül megszeretek. Hihetetlen öröm, hogy eljátszhattam például a Bohémélet kutyáját. Vagy mondhatnám a Tóték Ágikáját is. Negyvenkét évesen kimondani, hogy tizenhat múltam? Az azért egy jó kis bónusz.

Fejléckép: Takács Nóra Diána (Fotó/Forrás: Znamenák István / Örkény Színház)