Az a tény, hogy a közelmúltban, néhány hónapon belül két színház is bemutatta az Emilia Galottit, amely műről csak hallani szokás, olvasni lehet, de látni nemigen, furcsa lelkiismereti – hangzatosabban etikai – kérdés elé állítja a kritikust. Méltányos-e összevetni a két előadást? Méltányos-e egyazon mérlegre tenni az ország egyik (ha nem a) legerősebb társulatának teljesítményét egy vidéki színházéval? Vagy megfordítva, méltányos lenne-e nem összevetni a két produkciót. Ez utóbbi magatartás vajon nem hordozná-e magában eleve az előítéletet?

Emilia Galotti (Fotó/Forrás: Janics Attila / Móricz Zsigmond Színház)

Hiszen magunkban, a lelkünkben ezt mindenképpen megtesszük, tehát hallgatni róla puszta képmutatás lenne. Abból is a súlyosabb fajta. Egyrészt a nyilvánvalóról kellene hallgatni, másrészt a hallgatás is árulkodó lehetne, de még félreérhető is. A tapintat olykor a legnagyobb tapintatlanság.

Tehát legyünk túl az összevetésen. A Kamra előadása erősebb, markánsabbak a karakterek, érzékletesebb a látvány. De ez már a rendezői felfogásból, elgondolásból, értelmezésből is fakadhat. Keresztes Attila Nyíregyházán jobban ragaszkodik az elvont példázat, a gondolati konstrukció színpadi megvalósításához, mint Fehér Balázs Benő a Kamrában. Talán mondanom sem kell, hogy az utóbbit, a gondolatok megérzékítésére törekvő rendezői magatartást vélem adott esetben a gyümölcsözőbbnek.

Emilia Galotti (Fotó/Forrás: Janics Attila / Móricz Zsigmond Színház)

Gotthold Ephraim Lessing, a XVIII. századi német felvilágosodás vezéralakja ugyanis példázatot írt a feudális önkény és a polgárerény ütközetéről. Egy kis német hercegség ura megkíván egy rangban hozzá nem illő lányt. A becsület csak tragédia árán menthető meg. A kétségbeesett apa megöli a lányát, aki egyébként ugyancsak a halálban látja az egyetlen kiutat.

Nem gondolom természetesen, hogy az absztrakciót feltétlen realisztikus módon kell élettel megtölteni, de meggyőződésem, hogy valamilyen módon érdekessé, érzékletessé kell tenni az elvont, elméleti konstrukciót, hogy átjöjjön a rivaldán. Fodor Viola díszlete Nyíregyházán csaknem üres tér, lőrésszerű nyílásokkal. Az érkezőket beengedő inast alakító Kameniczky László hangsúlyossá teszi a hátsó ajtót, ahol a herceg látogatói érkeznek, újabb és újabb cselekményfordulatról hozva a híreket, egyben tovább gördítve a tragédiát. A helyszínváltozásokról egy betolható fal gondoskodik, csőlábas műanyagszék a bútorzat. Bajkó Blanka Alíz jelmezei stilizáltan emlékeztetnek a régi korra, ahol a szöveg szerinti erkölcsi normák érvényesek.

Emilia Galotti (Fotó/Forrás: Janics Attila / Móricz Zsigmond Színház)

A külsőségek évszázadokat ívelnek át, amit a játék nem követ. Színvonalas, korrekt színészetet látunk revelatív erő nélkül. Illyés Ákos a herceg jellemtelenségét a fakó semmilyenség felé tolja el, Horváth Réka maga az aggódó anyai fájdalom, Horváth László Attila bravúrosan fojtja katonás fegyelem alá az atyai megrendülést, Szvrcsek Anita látványosan kérkedik a grófnő hervadó bájaival és túlzó szenvelgésével. Appiani gróf, az orvul legyilkolt vőlegény szerepében Lakatos Máté félreértés. Nem az az alkat, aki szinte játszani való nélkül a néző szívébe lopja magát. Az ármányos gazembert játszó Vicei Zsolt viszont az előadás legerősebb, leginkább figyelmet keltő alakítását nyújtja. Ettől csaknem fejre áll a darab értékrendje. Hajlamosak leszünk a gonosznak drukkolni.

Emilia Galotti (Fotó/Forrás: Janics Attila / Móricz Zsigmond Színház)

És ebben a címszerepet játszó Dézsi Darinka is segít. A meghurcolt, lépre csalt, naivan gyanútlan ártatlanság nem igazán az ő szerepe. Bár a végső megrendülést nagyon szépen, igaznak, őszintének hatón megcsinálja.

Zsótér Sándor szegedi rendezése, a Menekülés csak egy nagyon régi és nagyon halvány emlékemmel szembesülhetett. Mihail Bulgakov művét 1963-ban rádiójáték formájában hallottam, Bodor Tibor és Szakáts Miklós hangján, Lékay Ottó átiratában, Molnár Mihály rendezésében, Futás címmel. Nem tudom eldönteni, nem jobb-e ez az eredetit (Beg) szó szerint tükröző cím, mivel több benne az irónia, mint a kiszolgáltatottságot, a hajszoltságot hangsúlyozva, a kelleténél talán többet is eláruló Menekülésben. Ráadásul sokáig így élet bennem az a mű, amely alapjaiban változtatta meg a szovjet irodalomról a középiskolában kialakult képemet. Ma már szükségképpen nem érnek ilyen revelációk. Sőt, inkább az ilyenkor gyakori másik érzés támad föl bennem: mi lehetett ebben akkor olyan nagy csoda. Az akkori helyzetre és a vele járó érzelmekre lehet emlékezni, de nem lehet azokat átélhetően felidézni, újraélni. Úgyhogy az elhalványuló emlék talán nem zavar bele nagyon a mostani színházi élménybe. A nosztalgia nem támaszt kielégíthetetlen elvárásokat. Másik találkozásom a darabbal, Székely Gábor rendezése a Katonában ugyancsak több mint három évtizede volt, bizonyára az sem tolakszik a mostani élmény elé.

Menekülés (Fotó/Forrás: Kelemen József / Szegedi Nemzeti Színház)

Vaskosan sarkítva azt mondhatnánk: nem igazi Zsótér. De ez sem lenne igaz. Lehet, kevesellhetjük kézjegyként Ambrus Mária elvont, de roppant gazdag díszletét, az ék alakú lejtőt, a világító vörös neonspirált, amelyen fehér fényvonalka kúszik lefelé olykor, a 4-es Metró Móricz Zsigmond körtéri megállójának erős színezésű téglalapjait idéző hátteret, a Svábbogárfuttatás világító sárga feliratát, a jobb oldalt magasból ereszkedő, alul felkunkorodó vasúti sínt. De közelebbről, távolabbról mind utal valamire a cselekményből, értelmezi, hangolja a jeleneteket.

Menekülés (Fotó/Forrás: Kelemen József / Szegedi Nemzeti Színház)

A színészi játékról sem lehet általánosságban mást mondani, mint hogy vegyes. A szegedi társulatban valószínűleg a darab legfontosabb férfi szerepei kioszthatatlanok. Kancsár Józsefből hiányzik Hludov formátuma, szenvedélye, szélsőséges indulatossága. (Akinek eszébe jut ebben a szerepben Cserhalmi György a Katona régi előadásában, annak különösen.) Itt Sorbán Csaba Csarnota tábornoka lett a főszereplő, a színész alkatából adódóan is elkerülhetetlen komikus elhangolással, amire ráerősít a nadrág hiánya is.

Menekülés (Fotó/Forrás: Kelemen József / Szegedi Nemzeti Színház)

Ugyancsak alkati adottság, hogy Jakab Tamás akár tábornokot, akár inast játszik, magára vonja a figyelmet. Ebben a katonás-háborús történetben mégis szinte fontosabbak a nők. Stork Natasa és Gidró Katalin remekül mintázza a megpróbáltatások következményeinek két archetipusát: Stork Natasa pétervári hölgye törékeny, érzékeny, megszenvedi a történelmi pusztulást. Gidró Katalin a mindent túlélő, a mindenből hasznot húzni tudó asszony vaskos derűjével mosolyog a mások szenvedésén.

A játék pontossága, a lehetőségekhez mért igényessége, a stílus egysége tanúskodik a jelentékeny rendezői egyéniség jelenlétéről. A csaknem százéves történetet mindez azonban nem hozza igazán közel hozzánk. Bár az űzöttség, a kiszolgáltatottság bizonyára örök.