– Az Orlai-produkciók egy részét a könnyed kategóriába szokták sorolni, bizonyos szakmai körökben még pejoratív jelzőkkel is illetik. Mit gondolsz erről?
– A könnyű műfaj az egyik legnehezebb műfaj. Hatalmas munka, szaktudás, ritmusérzék – és személyiség kell hozzá. Nem minden színésznek van olyan humora, amivel nevettetni tud a színpadon. A nevetés a sírás helyett van. Vagy mellett. A világ csodálatos komikusokat adott nekünk, szegényebbek lennénk nélkülük és az emlékezetük nélkül. Nyílván fontos az alapanyag, amiből kiindulunk; igyekszem olyan anyagokat választani, amiknek a témája érdekel.
Pelsőczy Réka a Mindent Éváról olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Orlai Produkciós Iroda)
– A Mindent Éváról hol foglal helyet a rendezéseid rangsorában?
– A Mindent Éváról egy nagyszerűen bonyolított thriller, amin a vitriolos humora miatt sokat lehet nevetni. Elsősorban Hernádi Judit és Kovács Patrícia miatt örültem, hogy megcsinálhatom. Bette Davis nagy visszatérése volt ez a szerep 1952-ben. Hernádinak nem kellett sehova se visszatérnie, de ez a díva- vagy primadonnaszerep kifejezetten illik hozzá. Ő az. Az ilyet szeretem filmben és színházban egyaránt. És ugyanígy vagyok a többi szereplővel, Bercsényi Péterrel, Egri Mártával, Márton Andrással, Mészáros Mátéval, Rujder Viviennel és Szikszai Rémusszal. Nagyon jó a szereposztás, mindenki a helyén van. Patríciának határozottan jól áll az intrikus, karrierista színésznő karaktere, Bercsényi Péter kitombolhatja magát az Almódovar előtt tisztelgő transzvesztita öltöztető szerepében. Többedszer dolgoztunk együtt Márton Andrással, Szikszai Rémusszal – aki csodás mint szívtipró –, és először dolgozhattam Egri Mártával, Rujder Vivivel. Jó dolog, hogy a színészek nagyon szeretnek együtt lenni, olyanok mint egy kis család. A díszlet az egyik kedvencem, amit Kálmán Eszter tervezett. Egy csodás bauhaus öltöző tükrökkel, ami aztán meglepetést is tartogat.
Kapcsolódó
Évákról Éváknak
Mindent persze sem Éváról, sem anyánkról nem tudhatunk meg a Belvárosi Színházban, de elnéző mosollyal ismerhetünk rá saját korral és karrierrel kapcsolatos félelmeinkre. És ehhez még színésznőnek sem kell lenni. KRITIKA
– Rendezőként szívesen fogadod a színészeid ötleteit, javaslatait, és beépíted azokat az előadásba, vagy nem engedsz a negyvennyolcból?
– Együtt dolgozunk. Szeretem a kreatív színészeket, és a színészek is jobban magukénak érzik az előadást, ha alkotóik a saját szerepeiknek.
– Mi történik fordított helyzetben, amikor téged rendeznek? Mit teszel, ha az az érzés feszít, hogy te másként csinálnád?
– Magammal vagyok elfoglalva, megtanultam, hogy nagyon sok megoldás létezik, és az én feladatom az, hogy a szerző és a rendező víziójából kiindulva alkossam meg saját szerepemet.
– Meghatározóan fontos első szerepeid egyikét, a Portugál Masniját tizenöt éve játszod a Katonában. Milyen viszonyban vagy vele ennyi idő után? Hogyan lehet megformálni egy szerepet több századszorra is úgy, hogy ne a rutin uralja?
– Masnit nagyon szeretem. Kicsit olyan, mint én. Nem akar felnőni.
Amikor elbúcsúzom ettől a szereptől, valaminek a határára érek majd.
Mivel minden mozdulat a véremben van, megtehetem, hogy csak a játékra, a létezésre, egy-egy gondolat megszületésére figyeljek. Hálás vagyok, hogy ilyen hosszú ideje játszhatom, mert nagyon sok mindent tanultam meg általa a színészetről és magamról.
Pelsőczy Réka (Fotó/Forrás: Orlai Produkció)
– Hogy látod, az utóbbi öt–tíz évben nagyobb társadalmi felelősség hárul a színházakra, mint a pályakezdésed idején?
– Kezdő színész korom óta azt éreztem, hogy a néző – nyilván művészi formában, de – arra kíváncsi, ami most van, amiben él, ami vele történik. Azóta bebizonyosodott, hogy nem csak én éreztem így.
A nézők igényei határozzák meg a színházat,
az dönt, hogy mire jönnek be. És mint kiderült, nem feltétlenül a bulvárra vágynak. Megváltoztak a társadalmi viszonyok, a nő–férfi szerepek. A nagy klasszikusok a nő-, férfi-, család-, népvándorlás-, terrorizmustémában nem tudják lefedni azt, amiben ma élünk. Ezért sok új dráma, dokumentumdarab, sok kezdeményezés, próbálkozás, kísérlet van arra, hogy mi az a forma, szerkezet, amit arra használhatunk, hogy a máról beszéljünk.
– A Színház- és Filmművészeti Egyetem tanáraként mi a vezérelved?
– Mániákusan kreatív, magukkal és a világgal kapcsolatban nyitottan gondolkodó alkotóembereket szeretnék öt év múlva elengedni, akik meghatározói lehetnek a most felnövő, nagyon tehetséges színházi és filmes generációnak.
hírlevél
