Az utazásról azt szoktuk gondolni, megváltoztatja az életünket – vágunk bele a mű értelmezésébe Novák Eszterrel. – Messzebb kerülünk egy problémától, ami a távolság segítségével megoldást nyerhet. Ilyen hiú reményeket táplálunk ilyenkor, ám gondjainkat ez nem oldja meg. De engem – a darabot olvasva – nem az utazás, hanem az elveszettség, a világba vetettség érzése érdekelt. Mélységes egyedüllétünk, amiért ebbe az univerzumba bedobtak minket, ahol megszámlálható időn belül föl kellene fognunk valamit az életből. Miközben elveszünk az információ-áramlat zajában és a körülöttünk zajló globális események sodrásában. Az emberi világ a káosz birodalma. Néha tudunk benne egy kis rendet csinálni, de igazából mindig csak a belső harmóniát lehet megpróbálni megteremteni újra és újra. Ami, ha valamiért meggyengül, akkor elveszettek, árvák vagyunk ebben a világban. Akkor is, ha a szüleink még élnek. Engem Péter szövegében ez a szorongás érdekel.

A mű főszereplője, a német származású Moritz, aki – a többi utassal együtt – fölszáll a transzszibériai expresszre. Hogy miért kel útra, nem tudjuk meg. Kívülálló figura, akit a többiek meg sem értenek.

NE: Igen, mert nyelvi és kulturális akadályokba ütközik, miközben önmagát próbálja megérteni. Ő egy passzív főszereplő, aki sodródik az eseményekkel.

Mészáros Béla: Igen, és nagyon keveset beszél, ami nekem tök nehéz, mert magánemberként be nem áll a szám, sokszor még rendezés közben sem. Most kérek érte hivatalosan is elnézést! Egyébként érdekes, hogy Eszterrel még soha nem dolgoztam együtt.

NE: Valóban nem, ez az ismerkedő túránk.

MB: És tökre örültem neki! Nekem sok minden eszembe jut, miközben dolgozunk. Olyankor odahajolok a másikhoz, és elkezdek neki suttogni. Eszter meg mindig mondja,

NE: Mindig mondom neki: mit suttogsz?

Novák Eszter és Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

A jó hangulat szemmel láthatóan adott. Még javában zajlanak a próbák, de hogy haladsz a szerep kidolgozásával?

MB: Még keresem magamban a figurát. Moritz foglalkozása mechatronikus, egy tőlem igencsak távolálló, értelmiségi karakter. Velem harminc éves korom után történtek fájdalmak, nehézségek és veszteségek, találkoztam olyan mélységekkel, amikből rájöttem, hogy nem csak az az élet, amit gondoltam róla a húszas éveimben. Keresgélem, vajon Moritz miben találja meg az örömöt, hol szeretne kiteljesedni, mi hiányzik az életéből. De erre valók a próbák.

NE: Az is nagyon izgalmas, ahogy a darab a hiányérzetet meg tudja fogalmazni, és az a passzivitás, hogy egy főszereplő soha ne akarjon semmit! Moritz felül egy vonatra, és tehetetlenül sodródik, kiszolgáltatva annak, kik ülnek vele egy kupéban, és milyen hatást gyakorolnak rá.

A hallucinációnak és nem alvásnak valamiféle pszichedelikus állapota, ami delíriumszerűvé válik, amikor egyszer csak elveszítjük a valóságérzetünket.

Akik már voltak ilyen hosszú vonatúton, azt mesélik, ilyenkor a zakatolás jelenti magát az állandóságot. Aminek monotonitása eljuttathatja az embert egyfajta meditatív állapotba, ami akár zenévé is formálódhat. Jól gondolom, hogy a muzsika fontos eszköz lesz ebben a produkcióban?

NE: Zeneileg nagyon eklektikus lesz az előadás, és igen, a zakatolást zeneileg is megfogalmazzuk. Vannak a YouTube-on 10-12 órás, zakatolós felvételek, azt írják alá, hogy altató.

Novák Eszter (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Vagyis ez a hang valóban el tud vinni egyfajta meditatív állapotba?

MB: Abszolút! Persze mindenkiből mást hoz ki. Épp a mai próbán mondta Pálmai Anna, hogy egy kicsit kikapcsolhatnánk végre ezt a hangot. Vagyis őt zavarta, míg én nagyon szeretem!

A főhős vajon hibáztatható azért, mert nem dönt a saját sorsa felől, hanem csak sodródik? Vagy inkább az a fontos, hogy megjelenít valami tipikusan mai figurát?

MB: Szerintem nem hibáztatható. De érdekes, amit mondtál, hogy megjelenít valami nagyon mai karaktert, mert én pont ezt érzem. Hogy nincs menekvés, nincs tovább, mert nem találjuk a kiutat. Sok minden sekélyessé vált a mai világban, és fontos, hogy az ember higgyen – bármiben. Engem is a hitem segített túljutni a nehézségeken. Én ezt a hitetlenséget, szomorúságot, elveszettséget látom az emberek szemében.

NE: Nagyon érdekesnek találom, hogy azt kérdezted, a főhős hibáztatható-e!

Bennem eddig nem merült föl, hogy valaki, aki szorong, sodródik, kiszolgáltatja magát a külső körülményeknek, felelős lenne saját magáért azzal, hogy nem dönt, ahelyett, hogy beleszólna az események alakulásába. A főhősnek van egy döntése: felül egy vonatra, mert kíváncsi, mi történik ott vele. Itt nincs történet. Az élmény maga annak felismerése, hogy akarhatunk mi ezt-azt itt, Európában, de elveszünk több százezer kilométeren, nyolc időzónában, s – ahogy Béla is mondja –, akkor tényleg fordulnunk kell valahová.

Tizenhét színész játszik a darabban. Nagyon aprólékos munka ennyi embert együttesen megkomponálni és mozgatni a színpadon.

NE: Mániákus vagyok abban, hogy nagyon szeretem, ha minden igazán mélyen ki van dolgozva. Ez különösen erőt próbáló a színészeknek. A tegnapi próbán Bezerédi Zoli el sem jutott odáig, hogy fölálljon az ágyról. Két órán keresztül feküdt, egy fegyvert ölelgetve a kupéban. Mondta is, hogy milyen alvásra csábító volt … Az ilyesmit igyekszem elkerülni, de nem mindig lehet, mert ahhoz, hogy valami eszünkbe jusson, mindenkinek ott kell lennie.

MB: Szerintem Eszter ezt nagyon élvezi. Őrület, mennyi energiája van!

Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

NE: Van egy régi mondásom, a tanítványaimnak szántam egyszer:

Nagyon szeretek olyan előadást nézni, ahol egyszerre sok mindenkit tudok figyelni. Hiába jön valami előre a színpadon, az is nagyon érdekes, ami hátul történik. Ez rendkívül időigényes dolog. Nagyon meg kell komponálni, hogy életszerű legyen és esetlegesnek tűnjön. Véletlenül fölemeli valaki hátul a karját, és az reflektál valamire, ami a színpadon valahol máshol történik. Nagyon élvezem az ilyenfajta munkát.

A címben szereplő transzszimfónia mire utal?

NE: A sokszínűségre. Egy nagyzenekarban is rengeteg féle hangszer van. És az élet is ilyen. A darabban emberek ülnek a vonaton. Az ő sokféleségükből, céljaikból, vágyaikból, szorongásaikból jön létre egy – ez most viccesen fog hangzani – remélhetőleg kifejezett szorongással teli érzés. Ezt adja a darab. Miközben a szövegnek rendkívüli humora van, ami sok esetben a túlélés eszköze.

A kalauznő karaktere például – akit majd Pelsőczy Réka alakításában láthatunk – nagyon erőteljes. Az ő jeleneteiben is sok a humorforrás.

NE: A kalauznőnek elkeserítő élete van. Ő is próbál túlélni. Nevetünk rajta, de felismerjük benne magunkat. Vagy főként azokban, akik tőle tartanak:

Szeretjük, ha vezetnek minket?

NE: Igen, mert kell ebben az elveszettségben is igazodási pontot találni. És itt van ez a kalauznő, a „provodnyica”. Lehet tőle rettegni, mert ki vagyunk neki szolgáltatva, és boldogok vagyunk, ha megsimogatja a buksinkat. Gyermekké válunk ebben a rendszerben, és szükségünk van főnökre is. A két orosz figura, akit Bányai Kelemen Barna és Keresztes Tomi játszik, semmi mással nem foglalkozik az egyhetes utazás alatt, csak hogy hol és milyen körülmények között tud rágyújtani.

Novák Eszter (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Ez is humorforrás. Fontos valami mankót is adni a nézőnek?

NE: Ez anyagfüggő, én nem kedvelem az egy-üzenetes előadásokat. Szeretem az asszociatív létezést és azt, amikor a képzeletem is teret nyerhet. A nézők általában jobban szeretik, amikor értelmezést is kapnak, mert az életben is akkor vagyunk nyugodtak, ha rögtön értjük, mi van. Egy ilyen fajta anyagnak, mint a Péteré, az is tétje, hogy az előadás elég hamar el tudja-e fogadtatni a közönséggel, hogy nem hagyományos értelemben vett történetet látnak majd.

Vagyis a produkció láttán valamilyen érzet kell, hogy elkapja őket, és arra hangolódjanak majd rá?

MB: Az mondjuk nem árt!

NE: Amit én a nézőknek, meg általában az embertársaimnak is nagyon kívánnék, az a kíváncsiság.

Azért, mert kezd elveszni az életünkből?

NE: Igen. Az „Ismerd meg önmagad!” gondolatot nem írnám ki, mert ez nem egy jósda, de azt mindenképpen kiraknám, hogy „Légy kíváncsi!” Mint egy jelvényt.

MB: Meg a fantáziánk is jó volna, ha beindulna.

NE: Az nagyon jó lenne!

Novák Eszter és Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Beszélgettem egy bábművésszel, ő mesélte, hogy amikor előadásokon azt mondja a gyerekeknek, „most képzeljétek el azt, hogy…” egyre nehezebb dolga van, mert a kicsik már nem tudják elképzelni.

NE: Igen, bár a gyerekekkel még mindig kevesebb a probléma, mint a felnőttekkel, akik eleve elvárásokkal és félelmekkel jönnek előadást nézni a színházba.

MB: Mennyi ideig tart a darab, van-e szünet, satöbbi.

NE: A képzelőerő nem is nézői, hanem emberi attitűd. A fantáziát a hétköznapi életben úgy fordítjuk le, tud-e valaki jól rajzolni, eszébe jut-e egy jó történet, de egy emberi találkozáshoz is fantázia kell!

Vajon miért kezd elveszni a kíváncsiság? Azért, mert becsukódunk?

NE: Ez európai, sőt már világjelenség.

MB: Meg gyerekkortól kezdve le vagyunk foglalva a kütyükkel. Nincs kíváncsiság, mert egyből kapok valami információt.

Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Vagy ha csakis magamra figyelek, akkor már nem is vagyok kíváncsi a másikra?

MB: Ez is igaz!

NE: És ki ne derüljön rólam, hogy valamit nem tudok! Én felnőttoktatásban tevékenykedtem, és 19-20 éves, egyetemi hallgatónak belépő tanítványoknál az első félévet mindig abba fektettem, hogy megértessem velük,

Az a buta ember, aki nem kérdez, és az a megvetendő, aki kinevet valakit azért, mert kérdezett. De ebben az országban olyan iskolarendszer van, ahol nem arra vannak szoktatva a gyerekek, hogy kérdéseket tegyenek fel.

MB: Hál’ Isten, minket is próbáltak így nevelni a Színművészetin, hogy mindent próbáljunk ki. Máté Gábor végig azt mondta, figyeljetek, ha majd bementek a színházba, ahol játszotok – ha akkor még lesz színház. Ezen mindig jót nevettünk, kilencvenkilencben-kétezerben. Ma már nagyon másként hangzik ez a mondat…

Mit gondoltok, hol van most a színház helye?

NE: Ezt kérdezzük mi is, ezen gondolkozunk.

Novák Eszter és Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

A pandémia elején a színház némileg háttérbe szorult, amit erősödés követett. Mára viszont megszűntek a korábbi teltházak. Alkotói oldal felől is fontos kérdés, a színházművészet szerepe merre tart.

NE: Rendkívüli kérdés! Mérhetetlen dilemmák sokasága. Mi érdekli a nézőket? Mert valóban nincs már úgy, hogy mindenre teltház van. Részben a pandémia miatt, illetve szerintem most el fog kezdődni egy spórolás. Azoknak a rétegeknek, akiknek eddig evidencia volt színházba menni félévente legalább kétszer, azoknak fogy el legjobban a pénzük.

És mi mit akarunk megfogalmazni, miről beszéljünk? Nem tudom. Ugyanakkor csináljuk! Mániánk, és nem tudjuk teljesen elveszíteni a hitünket, hogy erre azért szüksége van az emberiségnek. Nem?

MB: Pont erről beszélgettünk a barátnőmmel legutóbb, hogy miért is lettem színész? Huszonévesen az ember még inkább magát akarja megmutatni, hogy hú, színész lettem, milyen szerepet kapok, de ez most már nincs bennem. Sokkal inkább értéket adni és valami értelmeset – ha még van értelme egy kicsit elgondolkodtatni az embereket.

NE: Nem lesz jó színész valakiből, akiben nincs eredendően erős közlési vágy!

Ami a rendezésnél is szükséges.

NE: Hogyne! A személyesség nagyon fontos a rendező munkájában is. Az egyetemen az első fordulón az összes felvételizőt megnéztük, és ez – bizonyos értelemben – ötévente egy reprezentatív minta, én mindig izgatottan vártam. Sok esetben már az ajtónyitás pillanatában tudja az ember, kinek nem kellene színésznek mennie… Mennyi idő jut egy felvételizőre, 10-15 perc?

Meg lehet érezni egy perc alatt, ha valaki úgy született, és ha igen, akkor az nagyon nagy dolog! Ha van egy erős személyiség, és ott van mellette a közlési vágy, akkor az a színész mindenre képes, mert formálni tudja a körülötte lévő világot. És ez csodálatos!

Novák Eszter, Mészáros Béla és Canjavec Judit (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

MB: Csináltuk Máté Gábor rendezésében a Vörös című darabot. Az előadás egy borzasztó népirtásról szól, amiben magyarok szerbeket, szerbek magyarokat gyilkoltak. Dankó Pistivel volt benne egy jelenetünk, amikor ültünk egy granulátumszerű medencében, fájdalom, fájdalom hátán, s én annyit mondtam a végén, hogy hazamegyek. Két héttel később kaptam egy hölgytől egy levelet. Még poénkodtam is a fiúkkal, hogy figyeljetek, egy csaj írt nekem! Aztán felolvastam, és hirtelen mindenki csöndben maradt. A hölgy azt írta, hogy ez az este életének egy olyan napja volt, amit soha nem fog elfelejteni. A problémájáról nem beszélt, de érezhetően nagy fájdalma volt. Beült az előadásunkra, és amikor én a darabban azt mondtam, hazamegyek, ő ott döntötte el, hogy elköltözik valahová – és így is tett. Döbbenetes hatással volt rám ez a levél…!

Az ilyen élmények mindent megérnek… Visszatérve az előadásra, bár tudom, amíg közben van az ember, nehéz beszélni róla, hiszen még próbáltok, elemeztek, az irányok most alakulnak. Hogyan vezeted a színészeket ezen a kevés kapaszkodóval teli úton?

NE: Nekem valójában inspirálnom kell őket. Ez nem azt jelenti, hogy „alattomosan” néhány dologról nem tudom, mennyire fontos, de nem mondom meg előre, mert csak terhet rakok vele rájuk. Ez bonyolult dolog, hosszan lehetne csak róla beszélni. De a lényeg, hogy nem találom ki előre az előadást otthon – de az érzetét igen. Az elemzés a fejemben van.

Nem fárasztom magam ezzel a hülyeséggel, mert úgyis tudom, hogy Béla vagy bárki más csinál majd valamit, ami elmozdíthatja teljesen más irányba az egészet, tehát miért találjam ki előre? Nagyszerű dolog ennyi jó színésszel együtt gondolkozni. És van velünk egy lenyűgöző egyetemista csapat is.

MB: Egymásból építkezünk. Lehet, hogy reggel bejön Eszter egy ötlettel, hogy az milyen jó lenne, és hirtelen két-három embernek tök más jut eszébe, ő meg azt mondja, tényleg, akkor legyen úgy!

Ami jelen pillanatban történik körülöttünk a világban, mennyiben lesz befolyással az előadás alakulására?

MB: Beleúszik a sejtjeinkbe, minden jelenetbe. Naponta alakítja, egészen az utolsó pillanatig, hiszen bármikor bármi megtörténhet. Akár még ma vagy majd holnap. Ki tudja… Pont most ment az a jelenet, amikor arról beszélek, hogy csak nyírfákat lát az ember, órákon, napokon, heteken keresztül, és megőrülök, hogy több ezer kilométer, és sehol egy ember vagy állat. Biztos, hogy az ember máshogy tekint ma Oroszországra, és másként néz rá holnap. Van két nagyon jó barátom, akiknek az édesanyja orosz. Szomorú ez az egész, nagyon szomorú.

Novák Eszter (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

NE: Nem lehet tőle eltekinteni, a mindennapi létezésünkben sem. A műnek mégiscsak az a címe, hogy Moszkva-Peking Transzszimfónia. A színdarab az egész Oroszországot átszelő, transzszibériai expresszen játszódik. Kizárt, hogy néhány részlet valamiként magától ne reflektálódjon, s pár dolgot lehet, mi teszünk majd hozzá. Vannak tervek a fejemben, de még nem vagyunk abban a fázisban, hogy erről beszélni tudjunk. A munkafolyamatnak van egy természetes élete, és most még az igazi, nagy hangsúlyok előtt vagyunk. Az volna jó, ha a 2017-ben írt színpadi szöveg fel tudna fényleni a kezünk között, de az előadás egésze nem lenne mentes azoktól az indulatoktól és haragtól sem, amit érzünk amiatt, ami most történik a világban. Ennek az indulatnak, kétségbeesésnek és véleménynek, annak, hová pozícionáljuk magunkat ebben a helyzetben, a helyes és helytelenből mit választunk helyesnek, ezeknek mind meg kell nyilvánulniuk ebben az előadásban. Ez mindenkiben munkál, bennem is, de nem beszélek róla sokat. Az utolsó időszak sokat segít majd abban, hogy mindezt fel tudjuk böfögni magunkból.

Péterrel kihúztunk pár dolgot a háborús helyzet miatt, olyat, amiről úgy éreztük, nem volna ízléses viccelni vele vagy beszélni róla. De az fel sem merült bennünk, hogy elkezdjük átírni a szöveget, hogy aktuális legyen. Megjegyzem, szerintem így is az… Lehetett volna úgy dönteni, nem csináljuk meg ezt a darabot, de butaság lett volna.

Fölvetődött?

NE: Két napig, ahogy azt is végiggondoltuk, legyen-e más címe. Mert ezt azért mégiscsak végigfuttatja az ember. De maradt, ami volt, Moszkva-Peking Transzszimfónia.

A vonat utasai között van orosz, német, kirgiz, türkmén, burját, magyar, tadzsik, ukrán, mindenféle nemzetiségű ember.

NE: A transzszimfóniába beletartozik a sokféle nemzetiség, hiszen nem csak mi vagyunk ezen a Földön. És ebből akár kijöhetne egy békés élet is, nem?

Novák Eszter és Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Fejléckép: Novák Eszter és Mészáros Béla (fotó: Gordon Eszter / Fidelio)

Támogatott tartalom.