A KULT50 bemutatja: Urbán András

A 2017 júniusában megjelent  kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése:

Urbán András

A tabudöntögető, a színpad és a nézőtér között kapcsolatot teremtő, élő színházban hívő rendező legújabb kori életművével kapcsolatban azok a szerencsések lehetnek naprakészek, akik körbeutazzák vele a Balkánt, hiszen nemrég egy évad alatt az egykori Jugoszláviából létrejött valamennyi országban dolgozott. Társulatok meghívására érkezik, és általában vagy nagy nemzeti klasszikusokat értelmez át, vagy szerzői projektet hoz létre, amellyel a résztvevők személyes történeteit beépítve vagy elemelve közéleti és személyes élethelyzeteket dolgoz fel dokumentarista alapon.

Tizennyolc évesen egyik alapítója volt Zentán az Aiowa nevű színházi, összművészeti és ideológiai csoportnak, a délszláv háború idején nem foglalkozott színházzal, majd újra rendezni kezdett. Alapítója és igazgatója a szabadkai Kosztolányi Dezső Színháznak, az általuk szervezett Desiré Central Station a bácskai régió egyetlen nemzetközi színházi fesztiválja. Magyarországon kapott Jászai Mari- és Hevesi Sándor-díjat, itteni előadásai leggyakrabban a szegedi Thealteren – azelőtt Alternatív Színházi Szemle – láthatók. Szerbiai díjainak hosszú a listája, a Biteftől a Sterijáig az ország minden jelentős fesztiválján meghívott és elismert alkotó.

Nevével a szűk szakmán kívüliek a 2015-ös Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyében szereplő, Újvidéken készült Bánk bán kapcsán ismerkedtek meg, amelynek végén egyfajta állásfoglalásra késztették a nézőket: arra, hogy hagyják el a nézőteret, ha a felsorolásban olyan intézkedéshez érnek, amely hazájuk elhagyására kényszerítené őket. Nem botránykeltés volt a célja a dramaturgiailag teljes mértékben megágyazott helyzetnek, mégis volt zsűritag, aki botrányt kiáltott.

Az biztos, hogy Urbán András (poszt)avantgárd, (aktuál)politikus, populizmust elvető rendezéseit a társadalomkritikát el nem viselő közönség zsigerből elutasítja. Pontosan úgy, ahogyan a kisebbségi-többségi létet illető véleményét, amely szerint – ahogyan arról az Erdélyi Riportnak nyilatkozott – „nem nemzeti vagy más hovatartozás alapján határozódnak meg problémák, hanem kizárólag az emberi magatartás alapján”, mert „ez határozza meg, hogy miről van véleményünk, mivel foglalkozunk, nem pedig az, hogy mivel illik, vagy mi az elvárt”.

Urbán András

Az általa vizsgált jelenségek okait felmutatja, megoldási javaslatot nem fogalmaz meg. Pillanatfelvételeiben dokumentál – kérlelhetetlenül –, a többit a nézőtéren ülőre bízza. Ahogyan nem kánonok mentén gondolkodik, úgy rendezéseit és szabadkai színházát sem nemzeti határok mentén lehet és szabad meghatározni. Ahol színháza születik: a Balkán rögvalósága, a kultúrák találkozásának demarkációs határvonala. Ahogy a boncolgatott témák, úgy színházi nyelve is kizárólag ebből a földrajzi, politikai, nyelvi, társadalmi kontextusból fakad, ha úgy tetszik: csak abból a földből tudott kisarjadni.

Úgy beszél, vall és kérdez a hazaszeretetről, nemzeti identitásról az Újvidékről szóló Neoplantán, a Katona-drámán, illetve a szerb társulattal készített szerb klasszikuson, a Hazafiakon keresztül, hogy a szövegbeli konkrétumokat kitágítja, azok helyi értékét részben annullálva általános érvényűvé növeszti, miközben mégis a valóságra reflektál. Hangosan, zajosan, lüktető zenével, a nézőnek egyetlen pillanatra sem hagyva nyugtot.

Jórészt irodalmi művekből dolgozik, de mindegy, hogy Csáth Géza, Sylvia Plath, Végel László, Danilo Kiš, Bertolt Brecht, Heiner Müller vagy Vlagyimir Szolovjov művét, szerb vagy magyar nemzeti drámát visz színpadra, azokat minden esetben sajátos hozzáállással teszi. Ha ki is mozdítja az eredeti kontextusból az írott szöveget, mozaikos olvasatában a szerző szellemiségét megtartja. Egy alkalommal ezt úgy fogalmazta meg: nem róluk, azaz nem az írókról szól az egész. És valóban nem, hiszen a színpad valósága – különösen nála – más érzékekkel, érzetekkel, hatásokkal kiegészülve működik. Ez nem a remény színháza, ezért kegyetlen, és/de ezért van rá szükség.