A dráma Rose életén keresztül éles rajzú portrét tár elénk a 20. századról is, amelyben minden megváltozott, kivéve az erőszakot. Rose végigélte a század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, a férjét es gyerekét. Az emlékezés szomorú, de mégis életigenlésről tanúskodik, miközben Vári Éva a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő belevonja a nézőt a történetbe.
"Az ember egy hétig üldögél egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, és közben emlékezik a halottakra, sokat eszik, sokat fecseg, végül egész belesajdul a feneke, és mindez arra való, hogy emlékeztessen bennünket: egyazon néphez, fajhoz és kultúrához tartozunk, amely kultúrának a lényege a sajgó fenék, a panaszkodás, a heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme és az atomként fölrobbanó elme, bár az atomot még most sem értem, de hát megváltoztatta az elmúlt századot, azóta nem olyan a világ, mint azelőtt volt."
A Rose ősbemutatója 1999-ben volt a londoni Nemzeti Színházban.
hírlevél
