Sok szempontból speciális előadás A világot tartó oszlopok. Például négy rendezője van. Hogy jött az ötlet, hogy ebben a felállásban készítsétek el?
Elek Dóra: A darab megírásának ötlete a Covid első hullámának elindulásakor jött. A pályázat kiírásának időszakában épp minden a feje tetejére állt, és akkor arra gondoltam, hogy most csináljunk valami olyat, amit eddig nem csináltunk. Furcsa módon ehhez a helyzethez társult valamiféle szabadságérzés:
úgy éreztem, hogy most bármire van lehetőségünk, a lényeg csak annyi, hogy valami kreatív dolog történjen.
Ezért felkértem a Baltazárban dolgozó rendezőket, hogy hozzunk létre közösen egy előadást. Nagyon fontos volt, hogy valami aktuális témát dolgozzunk fel, így azt találtam ki, hogy mindannyian válasszunk egy olyan újságcikket, ami egy számunkra fontos problémával foglalkozik. Ebből lettek aztán az előadás egyes részei.
Milyen cikket választottatok?
ED: Az enyém arról szólt, hogy a gólyákat vadászok mészárolják Libanonban.
Kováts Kriszta: Én egy családon belüli erőszakról szóló cikket választottam. Arról szólt, hogy egy férfi rendszeresen veri a gyereke előtt a feleségét.
Réti-Harmath Olívia: Én több cikket választottam: az egyik arról szólt, hogy hogyan veszik át felettünk a kontrollt a hatalommal rendelkező emberek, akikről tulajdonképpen azt sem tudjuk, kicsodák. A másik pedig az egészségünk védelméről s egyben a szabadságunk korlátozásáról írt: valaki a pandémia miatt nem tudott elmenni kirándulni, mert le volt zárva az erdő.
Farkas Dorka: Az én személyes kedvenceim a rémhírterjesztésről szóló cikkek voltak. Hogy szigorúbban szankcionálhatnak rémhírterjesztésért veszélyhelyzet idején, de az, hogy mi a rémhír, nem egyszerű eldönteni. Ennek az egésznek az abszurditása nagyon megfogott.
Jelenet a Baltazár Színház A világot tartó oszlopok című előadásából (Fotó/Forrás: Bege Nóra / Baltazár Színház)
Milyen volt a közös munka?
KK: A részek eléggé el voltak egymástól választva, főképp külön dolgoztunk, és csak a próbafolyamat végén fésültük össze a felvonásokat. A negyediket, az utolsót pedig együtt csináltuk.
Fontos kapocs volt a jelenetek között Szirtes Edina Mókus darabhoz írt zenéje.
ED: Azt szerettük volna, hogy mindenki szabadon tudjon dolgozni, úgy, ahogy szokott, és hogy az a pár szereplő vagy motívum, ami végigmegy a darabon, tartsa egyben az egész rendszert. Ilyen volt például az előadás díszlete, annak szimbolikája is. A fehér oszlopok hol ledőlnek, hol felépülnek, hol csak a helyükön maradnak, de állandóan jelen vannak. Az oszlopok dinamikáján keresztül szépen látszik az előadás dramaturgiai folyamata.
FD: És mindezt kiegészítette, hogy bár mi Olíviával egy rendezőpárost alkottunk, én jelen voltam a Dóra és a Kriszta által rendezett részekben is. Így kettős szerepbe kerültem: nemcsak alkottam, hanem igyekeztem átlátni a folyamatokat, közvetíteni az egyes munkafázisok között. Az is fontos, hogy volt egy szöveg, amit viszont egyetlen ember írt, Vörös István, és az előmunkálatokban közösen vettünk részt. Együtt olvastuk a darabot, közösen értelmeztük, együtt húztunk ki belőle részeket.
Jelenet a Baltazár Színház A világot tartó oszlopok című előadásából (Fotó/Forrás: Bege Nóra / Baltazár Színház)
Mik ezek a bizonyos oszlopok, amik az előadásban szerepelnek?
ED: Amikor Kiss Gabival, a látványtervezőnkkel először találkoztam, hogy a díszletről beszéljünk, ő pontosan ugyanezt kérdezte. Akkor azt mondtam neki, hogy
az oszlop a test, és a szereplőink, akik az oszlopokat tartják, a lélek.
Ő ezt rögtön megértette, és sokat segített neki a kreatív alkotói munkájában.
KK: Az oszlopok azok a fix pontok, amiket szeretnénk egyénileg és egyetemesen is megtartani. Ezek nem eshetnek szét, mert nélkülük nem marad semmi, amibe kapaszkodhatunk. Az értékrendszerünk, az igazodási pontjaink.
RHO: Nekem a történet objektivitása is ehhez kapcsolható. Az előadás olyan értékekről beszél, amelyeket objektíven is lehet szemlélni – ezek az értékek örök érvényűek, és szükségünk is van rájuk.
Jelenet a Baltazár Színház A világot tartó oszlopok című előadásából (Fotó/Forrás: Bege Nóra / Baltazár Színház)
Számotokra melyek a legfontosabb oszlopok?
RHO: Tisztelet és szeretet. Klisésen hangzik, és mégis így van.
KK: Bizalom, nyitottság. Szeretet, igen. Ezt tényleg mindig nehéz kimondani, de szerintem is ez a legfőbb kötőanyag az emberek között.
FD: Az egyén és a közösség szabadsága.
ED: A felelősségvállalás.
Az előadás színlapján a következő olvasható: „A Baltazár Színház előadása többre vállalkozik, mint hogy felmutassa az őket foglalkoztató problémákat. Ahogy Vörös István költő-drámaíró a tőle megszokott lírai módon megfogalmazza a társulat számára írt új darabjában: Mi is afféle festők vagyunk. Újrafestjük, ami megtörtént, megváltoztatjuk a megváltoztathatatlant.” Hogyan tudja megváltoztatni egy színházi előadás a megváltoztathatatlant?
KK: Ha engem kérdezel, sehogy. Miközben titkon azt reméljük, hogy mégis. A darabban sok baj történik, amitől az oszlopok szép sorban kidőlnek, de végül mégis újra felépülnek, mert ez a két ember, vagyis inkább angyali küldött, a két főszereplő, képes újra megalkotni ezt a történetet. Azt mutatják meg, hogy lehetne másképp, és azt is megmutatják, hogyan.
A mi dolgunk igazából csak az, hogy felmutassuk a reményt, ennél többet nem tehetünk.
ED: Én pont az ellenkezőjét gondolom ennek. Szerintem attól, hogy az előadás első jelenetében hozzányúltunk a gólyák történetéhez, elképzelhető, hogy Libanonban már nem vadásszák őket. Én nagyon komolyan gondolom, hogy az energia teljesen univerzális, és hogy mi a III. kerületi Zsófia utcából tudunk üzenetet közvetíteni oda is.
FD: Én is hiszek a színház gyógyító erejében, és hogy ez egy sűrített világ, ami képes a korrekcióra. De ha csak azt a tényt nézzük, hogy egy olyan időszakban, amikor nem volt színház és nem volt közösség, nekünk arra lett igényünk, hogy közösen, egy csapatként dolgozzunk, nekem az már önmagában a megváltoztathatatlan megváltoztatásának tűnik.
Jelenet a Baltazár Színház A világot tartó oszlopok című előadásából (Fotó/Forrás: Bege Nóra / Baltazár Színház)
Az előadás két főszereplője egy arab férfi és egy arab nő, akik Magyarországra jönnek. Hogyan jelennek meg ők az előadásban? És miért éppen ők a főszereplők?
ED: Mivel az előadás Libanonból indul, úgy gondoltam, fontos arról beszélnünk, hogy Magyarországot erős kulturális szál fűzi Libanonhoz: Csontváry Kosztka Tivadar. Eközben az előadás egy nagyon embertelen Libanont mutat be. Ezt a gondolatot folytattam, amikor az az ötletem támadt, hogy a Magyarországra érkező menekültek között is akadhat művész – az előadásban egy költő –, aki legalább akkora értéket képvisel az egyetemes kultúrában, mint Csontváry. Így lett az előadás főszereplője két menekült, és így válnak ők az értékrendszer hordozóivá.
RHO: Abból indultunk ki, hogy e két karakter nem teljesen evilági, és hogy ők valami olyasmit próbálnak megtenni, amit azok, akik itt vannak, nem tudnak.
Aki kívülről jön, könnyebben rálát arra a bajra, amit kevésbé látnak azok, akik benne élnek.
A mi részünkben a főszereplők áldozataivá válnak ennek a slamasztikának, hiszen aki segíteni akar, az is belecsúszhat ugyanabba a gödörbe, ahonnan másokat szeretne kimenteni. Nem akartuk túlzottan konkréttá tenni, hogy kik ők, inkább a segítőszerepük volt nekünk fontos.
KK: Abban a részben, amit én rendeztem, a két főszereplő egy családdal találkozik, ahol a bántalmazó apát szembesítik a hibáival. Tükröt tartanak neki, de itt végül nem tudnak segíteni, hanem sokkal inkább elmélyítik a problémát, hiszen a férfi rosszul reagál az önmagával való szembesülésre. A család helyzete csak később, az előadás utolsó jelenetében fordul jóra.
Jelenet a Baltazár Színház A világot tartó oszlopok című előadásából (Fotó/Forrás: Bege Nóra / Baltazár Színház)
Melyik volt számotokra a próbafolyamat legfontosabb vagy legkülönlegesebb pillanata?
KK: Az utolsó rész, amit közösen rendeztünk. Hogy mennyire evidensen adta magát, hogy mindent el tudunk mondani egy dalon keresztül, és nem kell hozzá már szöveg. Ettől összeállt az egész, és akkor kezdtem el igazán érezni, hogy ezt tényleg négyen csináljuk. Annak is nagyon örültem, hogy Formán Bálintnak, aki külsősként vett részt az előadásban, milyen természetes volt a jelenléte, és milyen szeretettel és segítőkészséggel dolgozott végig együtt a Baltazár színészeivel. Nagyon sokat tett hozzá a közös munkához, és azt hiszem, ez számára is egy életre szóló élménnyé vált.
RHO: Az is jó érzés volt, amikor Dorkával bevontuk a színészeket az ötletelésbe, és az ő segítségükkel két hét alatt felvázolódott, hogy pontosan mit szeretnénk, és utána már csak mélyíteni kellett az egyes jeleneteket.
FD: Igen, és a színészeinkkel való munkában így egy újfajta partnerség alakult ki. Eddig is mindig abból dolgoztunk, amit ők hoztak, de most ez szintet lépett. A két főszerepet játszó színészünk, Keresztes Anna és Medetz Attila pedig döbbenetesen érett színészi teljesítményt nyújtottak a próbákon.
Nekünk rendezőként nem az volt a feladatunk, hogy azt, amit mi szeretnénk, megértessük velük, hanem az, hogy hogyan kerülünk dialógusba azokkal a dolgokkal, amiket ők hoznak.
ED: Nekem a saját felvonásom legvége, amely egyfajta meditáció. A végén a színészek felálltak egy sorban, és azt láttam rajtuk, hogy mindenki megszépült, hogy sugárzik az egész csapat. És én is úgy látom, ahogy Dorka, a bemutatón a színészek szintet léptek, a csúcson jártak – de természetes módon, nem úgy, hogy ki kellett volna ezt rángatni belőlük.
Farkas Dorka, Kováts Kriszta, Réti-Harmath Olívia és Elek Dóra (Fotó/Forrás: Bege Nóra / Baltazár Színház)
Fejléckép: Farkas Dorka, Kováts Kriszta, Réti-Harmath Olívia és Elek Dóra (fotó: Bege Nóra / Baltazár Színház)
hírlevél
