Az Egy piaci napot mondandójának társadalmi jelentősége önmagában is fontos előadássá tenné. Mert az eléggé nyilvánvaló, hogy az 1946-ban történtek felidézése több mint hét évtized múltán nem önmagáért való. Závada Pál regényében éppúgy nem az, mint a mostani színpadi változatában. De szorosan vett színházszakmai szempontból sem elhanyagolható az a tény, hogy szorgos önismétléssel, régi sikerek új helyszínekre adaptálásával eltöltött esztendők után a Mohácsi testvérek ismét eredeti alkotással jelentkeztek.

A regény és a színdarab megtörtént eseményeken alapszik, egy pogrom történésein, amelyek alig két évvel a második világháború, a holokauszt után történtek Magyarországon, és a szerző talán nem is rugaszkodik túl messzire az akkori híradások, a vizsgálat, illetve a per anyagától. Mégis messzire jut annak értelmezésében.

Egy piaci nap (Fotó/Forrás: Véner Orsolya)

Szembetűnően mutatja ez a magát, feladatát komolyan vevő, igényes színház tartalmi és stiláris elbizonytalanodását. A posztmodernnek nevezett korban nincsenek normák, nincsenek bevett szokások, még annyira sem, hogy értelmes lázadást provokálnának. Nem lehet botrányt kelteni, pukkasztani a polgárt, amikor ez elemi elvárás éppen a polgárok részéről, illetve amikor a polgár beletörődő apátiával veszi tudomásul, hogy a világ olyan, amilyen. Szóval magas az ingerküszöb.

Azok a színházi alkotók, akiket mégis külső-belső kényszer hajt nap mint nap valami újat produkálni, vagy az abszurditáshoz, vagy a rögvalósághoz fordulnak ihletért. Az AlkalMáté Trupp már vagy másfél évtizede tagjainak élettörténetét viszi színre évente, egy öt főre szűkített csapatuk pedig a minap vágyaikból, életterveikből, ábrándjaikból szőtt sikeres, bár nem túlzottan mélyen szántó látványosságot (Second life), az Ürgék című előadás meg a Kamrában csupa életinterjúból sorakoztat fel férfi magatartásmintákat. Nagy veszélye ennek a módszernek, hogy alkalmazóit könnyen elvakítja a valóság bűvölete. Elhiszik, hogy ami megtörtént, az igaz is. Pedig közhely, hogy milyen távol áll a művészi igazság az élet igazságaitól. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a különösebb művészi tehetség nélküli emberek sokszor hajlamosak sztereotípiákban gondolkodni és beszélni, így történeteikből eleve kiszűrik az egyedit, az érdekeset, kivéve természetesen, amikor annyira extrém esetet beszélnek el, amely meg éppen kivételessége folytán nem feltétlen tekinthető tipikusnak. Ezekben az előadásokban az élet közhelyeit színházi eszközökkel, főképp zenével, ügyesen kimódolt játékokkal igyekeznek feltupírozni.

Egy piaci nap (Fotó/Forrás: Véner Orsolya)

A Mohácsi testvérek is élnek ilyen eszközökkel. Már azzal is, hogy kettős keretbe helyezik a történetet. Bár nézhetjük ezeket a kereteket még többszörösnek is. Az egyik, szabadon kezelt keret a per. Némedi Árpád kérdezi ki a szemtanúkat, akik részben vádlottak is. A másik keret Mohácsi János rendezésében a hangsúlyozott színházi jelleg. A tárgyalás során színházi megoldásokkal, módszerekkel idézik föl a történteket. Eljátsszák az elbeszélt jeleneteket. Ez egyáltalán nem mellékesen a borzalmakat fűszerező humor forrása is, de fontos tartalmi tényező is, amennyiben a tragikus eseménysort mozgató belső, lelki tartalmak pitiáner, sőt alantas voltát is megmutatja. Az előadás minden rémségével együtt szörnyen mulatságos is. A legfontosabb kellék, díszletelem vagy berendezési tárgy egy pad, amely azonban üldögélésre talán soha sem szolgál. Leggyakrabban inkább kamraajtóként használják, amely mögé a főszereplőt, a vádlottat sokszor bezárja a felesége, éppen azért, hogy ne lehessen ott a piactéren, ahol a bűntetteket később elkövették.

Egyébként néző legyen a zsöllyéjében, aki egy látásra pontosan képes átlátni, hogy mi is történt a piactéren azon a napon. Sok minden kiviláglik azért. Aki például a leghangosabban állítja, hogy ott sem volt, az egész biztosan a főkolompos. De sokkal több dolog vész homályba. Ám nem az a legfontosabb ezúttal, hogy pontosan mi is történt, hanem az, miként beszélnek róla, hogyan emlékeznek rá a részvevők, részben függetlenül is attól, ahogyan viselkedtek.

Egy piaci nap (Fotó/Forrás: Véner Orsolya)

És nemcsak arról, ami akkor, szűk két esztendővel a holokauszt után volt bennük, hanem ami azóta sem tűnt el. Ez a kettősség elvben nehéz feladatot ró a színészekre, úgy gondolnánk, hogy hetven évvel ezelőtti és mai emberek között viselkedésben, beszédmódban, érintkezési formákban hatalmasok a különbségek. Ám ez a színház nem akarja naturalisztikusan megidézni a múltat. Inkább őstípusokkal, örök jellemekkel, örök gesztusokkal dolgozik. Kitűnik Lovas Rozinak a vérszomjat természetes érzületnek tartó asszonya, Schneider Zoltán mindig hangoskodó és mindent tagadó örökös vezéregyénisége, Kelemen József a veszélyt érző, de az árral sodródó aggodalmaskodója, László Zsolt megrendülésében tehetetlen politikusa. Radnay Csilla remekül egyéníti a férjét féltő közhelyasszonyt, a sztereotípiákban élő, érzéketlenül érző barátnőt, akit az sem zökkent ki közönyéből, amikor kiderül, hogy az egyik áldozat a szeretője volt valamikor. Pál András a kamrába zárt főhős papucsférji mivoltában remekel, Martinovics Dorina meggyőzően mutatkozik megértő tárgyilagosságra törekvő túlélőnek.

Khell Zsolt díszlete összezártságot, egymásrautaltságot sugalló térbe helyezte a művet, Remete Kriszta ruhái a köznapiság, a semmilyenség gazdag választékával igazodnak a darab szelleméhez. Kovács Márton zenéje, a halottak énekes búcsúzásai időről időre megrendítő magasságokba emelik az előadást.

Egy piaci nap (Fotó/Forrás: Véner Orsolya)

Závada Pál regénye és a Mohácsi testvérek színdarabja nagyon közel áll Tadeusz Słobodzianek művéhez, A mi osztályunkhoz, amely a lengyelek részesedését mutatja be a zsidóüldözésben. Az Egy piaci nap a magyar részvételről ad hiteles képet, de még inkább arról a közszellemről, ostobaságról, tájékozatlanságról, manipulálhatóságról, ami a kisembert, a kispolgárt azóta is kiszolgáltatja a mindenkori hatalom demagógiájának.