A Szabadtéri Színházak Szövetsége egy olyan fórum és társulás – mondja Barnák László –, ahol rengeteg tapasztalat gyűlt össze az elmúlt időszakban. Mivel a szabadtér egy újfajta kihívás a Szegedi Nemzeti Színház és az én életemben is, szerettem volna olyan tapasztalt vezetőkkel, szervezőkkel fölvenni a kapcsolatot, akik ismerik már ezt a területet. Tudják, milyen nehézségekkel kell megküzdeni, ha szükséges. Mindemellett fontos szempont az érdekérvényesítés is. Mindig jó, ha van egy fórum, ahol meg lehet osztani egymással a problémákat és közösen megoldásokat keresni, vagy éppen lobbizni az adott területért. A szabadtéri színházak szerepe és lehetőségei ebben az időszakban – miként a nyár bebizonyította – erőteljesen felértékelődtek. Most, hogy beütött a negyedik hullám, folytatódik az a fajta küzdelem, hogy miként  is lehet becsábítani a kőszínházba a nézőket, hogyan kell vigyázni a saját társulatunkra és tovább folytatni a munkát.

Mit tapasztaltok, a Covid miatt megváltozott a színházba látogató nézők összetétele?

Az látható, hogy – amint a korábbi időszakban is – a jegyvásárlások majdnem háromnegyede online történik. A nézőtéren pedig minden korosztály képviselteti magát. Előadásaink októberben teltházzal mentek, és úgy néz ki, a november közepiek, végiek is megtelnek. Természetesen nem lehet megjósolni, hogy az új helyzet és az új intézkedések mit hoznak az elkövetkező hetekben, de mi újabb és újabb premierekkel készülünk, hiszen ebben az évadban tizenhét új produkciót és a Szegedi Szabadtéri Játékok Dóm téri játszóhelyének következő nyári programját is meghirdettük.

Barnák László (Fotó/Forrás: Szegedi Nemzeti Színház)

Sajnos benne vagyunk a negyedik hullámban, s minden művészeti intézmény arra keresi a választ, hogyan lehet az embereket a művészeti helyszínekre csábítani. Hol tartotok a válasz megtalálásával?

Az elmúlt egy-másfél év tapasztalatai azért előre jelezték, hogy egyszer csak megint itt leszünk. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb ismét fel fog futni a járvány, és intézkedéseket hoznak, akár kormányzatilag, akár helyi szinten is, és ez majd valamennyire korlátozza a színházba járást.

Erre vágytunk az elmúlt év első felében, amikor nem lehetett kinyitni. Itt nemcsak arról van szó, van-e jegybevétel vagy nincs, hanem hogy amire az életünket tettük, tudjuk-e gyakorolni vagy sem. És most végre van rá lehetőségünk! Az, hogy jönnek a nézők, hogy velünk vannak, kíváncsiak ránk, feltölt minket energiával, és további munkára sarkall. Nekünk az a dolgunk, hogy a lelki és szellemi tartalmakat, amikkel egy-egy előadás kikapcsol, feltölt, szórakoztat vagy gyomorszájon vág és elgondolkodtat, létrehozzuk. Az elmúlt időszakban csupa olyan produkciónk volt, ami vagy az egyik vagy a másik kategóriába tartozott. Még a Black Comedy esetében is – amit a k2-s fiúk állítottak színpadra – érzékelhetőek olyan finom áthallások, amelyek reagálnak társadalmi változásainkra és a minket körülvevő környezetre. Vagy ott van a Bohémélet, ami szegény, párizsi, fiatal művészekről szól, akik próbálnak életben maradni, és a végén az egyik főhősnő abba hal bele, hogy a tüdejével van probléma. Mi volna ma aktuálisabb, ha nem ez? Vagy a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog, amit Szikszai Rémusz rendezett és Alföldi Róbert a főszereplője, arról szól, hogy a fehér és a férfi felsőbbrendűség, a kirekesztés hogyan jelenik meg a hétköznapjainkban szinte észrevétlenül, miközben kihasználjuk azokat, akiket elnyomunk.

Mennyire sikerült ösztönöznötök az ország más pontjain élőket, hogy a szegedi előadások miatt akár egy hosszabb utat is megtegyenek?

Nyáron több mint 1800 fős közönségkutatást végeztünk játszóhelyeinken. Ebből kiderült, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok nézőinek 70 százaléka Szegeden kívülről érkezett, a jegyvásárlók 28 százaléka, tehát mintegy egynegyede először járt itt. A közösségi felületeken is írnak nekünk a nézők, és érdeklődnek, hogy jönnének Budapestről vagy más városokból, és mikor látható legközelebb egy előadás. Amikor a fővárosban épp a Vígszínház egyik bemutatójára érkeztem, a ruhatárban a hölgy, aki átvette a kabátomat, elmondta, hogy éppen azon a héten nézte meg Szegeden az 1984-et, és szenzációs előadásnak tartotta. Lépten-nyomon belefutok ilyen visszajelzésekbe – és ez nagyon jó érzés.

Barnák László (Fotó/Forrás: Szegedi Nemzeti Színház)

Talán mondhatjuk, hogy ezzel a vírussal már meg kell tanulnunk együtt élni. Tapasztaljátok, hogy az idő múltával újra megnövekedett az igény a művészeti élményekre?

Az ember automatikusan fölveszi a maszkot, ha úgy van, és használja a kézfertőtlenítőt, ha kell. Közösségbe megy, be van oltva vagy rendelkezik valamifajta védettséggel.

Én azt érzékelem, hogy jönnek, kíváncsiak, és hál' Istennek most a fiatalabb generáció is itt van. Épp A padlást játsszuk most, lassan a huszonötödik előadáshoz érünk el. A Lázár Ervin program keretében több ezer diák fordult meg náluk, és azt kell mondjam, nagyon jó volt hallani megint a skandálást, hogy „Kezdődjön, kezdődjön!”, mert ezek a hangok már nagyon hiányoztak.

Az elmúlt időszakban erőteljesen fölvetődhettek minden kultúrát szerető és művelő emberben a kérdések, vajon mi a művészet szerepe, mennyire fontos és miként változik a jelentősége ebben a felbolydult világban. Jól gondolom, hogy téged az elmúlt másfél esztendő megerősített a hitedben?

A pandémiás időszak azt mutatta meg, mennyi figyelmet kell fordítani az egészségünkre, de közben a művészet hiánya is föltámadt az emberekben, ezért tértek vissza a színházakba és egyéb kulturális eseményekre. Mert olyan ez, mint az oxigén a vérnek. Vagy mint a szerelem: egyszer csak, váratlanul kapunk valami olyan tartalmat, amitől nem tudunk elszakadni.

Amellett, hogy te vezeted a Szegedi Szabadtéri Játékokat és igazgatod a Szegedi Nemzeti Színházat, művészember is vagy. Tud helye lenni az érzékenységnek a vezetésben?

Muszáj, hogy legyen, különben ha az ember három lépés távolságot tart mindentől és mindenkitől, hajlamos lehet a bezárkózásra, és akkor már nem hallja meg sem a pozitív, sem a negatív visszajelzéseket. Ilyenkor lehet belekerülni egy olyan örvénybe, amelynek több útja lehet, az üldözési mániától kezdve az önhittségen át az ego növelésig, ami már kiszorít minden mást, és nem hagy helyet a kérdőjeleknek.

Barnák László a színpadon (Fotó/Forrás: Szegedi Nemzeti Színház)

Minden évadban egy új rendezést és egy új színészi feladatot vállalsz. Ez elegendő töltést ad a másféle feladatokhoz?

Igen, mert minden premieren ott vagyok, be szoktam nézni a kollégák próbáira, és abból is tudok energiát meríteni. Az, hogy a körülöttem lévők mind-mind kreatív, alkotó emberek, kitölti azt az űrt, amit esetleg egy művész – aki mondjuk több produkcióban dolgozik egy évadban – megélhet. De ez nekem bőven elég, mert ott van még a marketing terület kreativitása, a művészeti programok összeállítása, a kollégák munkája, a rendezőkkel való egyeztetések és a terveik megvalósítása. Folyamatosan koreográfusok, rendezők, tervezők, zeneszerzők és vendégművészek érkeznek hozzánk, és az ő munkájukat is látom, végigkövetem, és ez is ki tudja tölteni azt a kreatív teret, ami benne van egy művészemberben.

Komoly vállalás a színház részéről, hogy ebben az évadban rengeteg operát mutattok be!

Igen, megerősítettük az opera tagozatunkat és új operaénekeseket vettünk föl státuszba. Már túl vagyunk a Bohémélet, a Dido és Aeneas, valamint a Négyhangú opera bemutatóján. Érkezik a Szöktetés a szerájból. A Leonce és Léna című Büchner-műből Subicz Gábor zeneszerző és Závada Péter szövegíró készített musicalt. Tulajdonképpen egy új zenés ősbemutató, amivel az ifjúságot próbáljuk bevonzani, hiszen Peti slammerként vagy Spoken Word-ös alkotóként is ismert. Úgy írta meg a szövegeket, hogy közben klasszikus zenei aláfestés lesz hozzájuk, elmondható, hogy a Leonce és Léna egy nagyon izgalmas műfaji kísérlet lesz. Érkezik koncertszerű változatban a Maria Stuarda, amit Magyarországon még nem mutattak be, valamint a Don Giovanni Mozarttól, amit Horváth Csaba koreográfus-rendező állít színpadra.

Visszatérve még a Szegedi Szabadtéri Játékokra, a felmérések azt is megmutatták, hogy a jegyvásárlók háromnegyede hölgy, és a nyári repertoárunkban is a nagy női témákat dolgozzák fel darabjaink, úgy mint a Chicago vagy a Mamma Mia! Egyre cinikusabb világban élünk, ami nem jó. Sokkal inkább teret kellene kapnia a női érzékenységnek, és mi szeretnénk a repertoárunkon keresztül is tükrözni ezt az igényünket.