Színház

„A nagy titkot, amely kimondhatatlan, otthon nem találtam meg” – Karinthy Márton kiadatlan naplóbejegyzései

2019.11.26. 15:50
Ajánlom
Részletek a Karinthy Márton 70. születésnapján felolvasott szövegből, a nemrég elhunyt színházigazgató eddig kiadatlan naplóbejegyzéseiből.

 

Naplórészletek 1984-85.

 

Én nem tudtam azt, kérem, hogy ilyen irtózatosan nehéz színházat vezetni. Erről azért nem volt szó. Mindennap száz döntést kell hozni és reménytelenül megoldhatatlan mind. Pénteken Oszter elvesztette a noteszát és nem ment le Rétságra, Gellérthegyi álmokat játszani. Keresgélés, telefonálgatás oda-vissza, anyós – felesége, Failoni Donatella Olaszországban turnén –, senki nem tud semmit. A stáb megérkezett időben, a díszlet állt, a színészautó időben elindult – nélküle, a partnerével, Tarján Györgyivel. 7 óra előtt még egy telefon, mondom, Tarján álljon ki a közönség elé, mutassa meg a díszletet, hogy a színház rendben megérkezett, csak Oszter akadt el az úton stb.

A rétsági igazgató még a telefonban hallhatóan is halálsápadt, mit tegyen?

Mint utóbb hallom, még a Rétságtól 5 km-re lévő Oszter vadászházba is elkocsiztak, hátha ott találják, de semmi. Végül fél nyolckor lemondták az előadást. Vasárnap én hívom Osztert a Nemzetiben, hogy mi volt. És lesz-e holnap Pesten előadás? Harsányi Gabival már beszélt, mondja, már kidumálta magát, ezért én is megígérem, hogy amit lehet, megteszek: ne kelljen kifizetnie a teljes előadást, 24 ezer forintot. Ha pótlólag megtartjuk az előadást, mentesül, csak az utazási és technikai költséget kell kifizetnie, kb. 5 ezer forintot. Morogva aláírta, közben azért halkan fenyegetőzve, hogy akkor viszont nem adja ide a nekünk szánt showműsorát. Hát ne adja! Így úsztuk meg végül a blamát.

* * *

KarinthyMartonportre-132957.jpg

Karinthy Márton (Fotó/Forrás: Karinthy Színház)

Tulajdonképpen minden lehetőségem meglenne, hogy a „csúcsra” kerüljek egyszer, csak valami megfoghatatlan erő tart vissza, húz vissza. Ha van egyáltalán ilyen erő, és valóban csak ezen múlik, és nem a tehetségem hiányán, akkor csakis Cini, az apám passzivitása lehet az irányomban.

Nem gátol, nem is tesz ellenem semmit, de azt a két jó szót, azt a jelzést nem adta le soha senkinek a megfelelő pillanatban és helyen, amit bármely apa megtenne, mégoly hülye gyerekéért is, hogy érvényesüljön vagy helyzetbe kerüljön. Ő nem. „Nem szeretem a családi üzleteket” – mondogatja.

Nekem mindent, mindig magamnak kellett elérnem és duplán, triplán megküzdenem a legkisebb lehetőségért, elismerésért is.

Talán éppen ettől lettem ilyen szívós és célratörő, ilyen szkeptikus és senkiben meg nem bízó, ilyen mérhetetlenül magányos és magamra utalt. Mert soha senki még nem segített a pályámon, és az apám, aki ezt természetesen tehetné meg, erre teljesen használhatatlan.

* * *

Sűrű napok, mint mindig. Csak hétvégén alszom. Feszített Tamás bátya kunyhója próbák, egyeztetési gondok, mint mindig. Új műsorfüzetet kell összeraknom, a hirdetések anyagi fedezete miatt. Viharos váltások bennem a tettrekészség és az ellankadás között. Elkeserítő, hogy a Gutenberg Művelődési Ház igazgatója nem enged, és még mindig lehetetlenné akarja tenni a hosszabb, kiegyensúlyozottabb együttműködést. Ez annál is furcsább, mert a színház révén az ő kultúrháza is kezd bejáratódni, egyre többen járnak oda színházba, és ez neki is jó. Mindez őt nem zavarja, sőt irigyen szemléli a Hököm egyre nyilvánvalóbb sikerét. Miért játszunk gyerekdarabot, amikor ő is? Fárasztó napi küzdelem egy állami csinovnyikkal. Állami színházat kell csinálni, akkor nincs gondja egy igazgatónak!

Mert sokak szemében, igenis színigazgató vagyok ízig-vérig, irigyelt, kiváltságos, gyűlölnek is érte sokan.

Kevesebben szeretnek, inkább tartanak tőlem, figyelnek rám. Ezek jó jelek. De hát nyakunkon a fiatalok (saját színi-stúdiónk van), tanítani is meg kellene tanulni. A pedagógia sohasem volt az erősségem, még mindig inkább én tanulok gyermeki lélekkel újra és újra rácsodálkozva mindenre, mindenkire. Ugyanakkor iszonyatos hajcsár is vagyok, nem viselem el a lazaságot, fegyelmezetlenséget, pontatlanságot. Büntetni viszont még nehéz szívvel és csak hosszú tusa után vagyok képes. Vagy akár kirúgni is valakit, amire volt már példa. Hiszen tudom, mi megy végbe a kirúgott lelkében, és azt is, hogy a keletkező űrt úgyis csak nekem kell újra megoldanom. És az még nehezebb néha, mint a fegyelem megteremtése. Tehát a vezetés elveszi minden energiám. Pedig én elsősorban rendezni akarok!

* * *

Berúgtam. És ez olyan ritka nálam, hogy említésre méltó. A kocsi két napja befagyott, kiáshatatlan defektes is. Villamoson és gyalog járok, élvezem, mert felfedeztem újra az embereket. Olvasok a villamoson. Az ember a kocsiban tökéletesen beszűkül és nem lát semmit a világból. Az utcából. Elszakad az élettől.

* * *

A XIII. pártkongresszus előtt mindenki azt találgatja, mi lesz, ki jön, ki megy. Drecin elvtárs a minisztériumból, aki igazi jóakarónk és támogatónk volt, bukik. Pech. Talán épp miattam is? A reformok miatt? Ki tudja? Nagy szigorításokról, kemény balrafordulásról beszél mindenki, de a szövetkezeti mozgalom erősödik és akkor talán a Hököm Színpad is.

Lesz, ahogy lesz, én már létezem, letagadhatatlanul, folyamatosan, talán lehetetlen már egyetlen tollvonással elintézni, leírni.

Bár erre is sok példa volt már. Most úgy látom, ha anyagilag bírom és nem tesznek lehetetlenné (hirdetés, reklám, szervezés stb.) akkor életben maradok. Ha végre olyan pártfogója lenne a színháznak, aki nem csak dumál, de mellé is áll, akkor láthatóan is megerősödhetünk. Ha viszont nem, akkor továbbra is napról-napra kell megharcolnunk a létünkért. Ez pedig elsősorban nem is anyagi, de ideg és energia kérdése.

karinthy_marton_2_-160155.jpg

Karinthy Márton (Fotó/Forrás: Karinthy Színház)

* * *

Megbukott a Dr. Bubó házassága a Corvin moziban. Vádaskodás, bezárásunk követelése, mint a Sportcsarnok idején. Átok ül rajtam? Nekem még soha, semmi sem sikerült igazán az életben. Hol a hiba, bennem? Igen, csakis bennem lehet. Másban keresni menekvés, kibúvó. Nincs mit tenni, teljesedjen be a végzet. Hadd tegyem fel végre a kezem, megadom magam, nincs kedvem harcolni. Fantomokkal úgy sem lehet. Naponta egy lukat lehet csak betömni, legfeljebb kettőt. Gyenge vagyok, gyerek vagyok, ne bántsatok! Én megpróbáltam a legkörültekintőbben eljárni, korrekten, igazul. Becsületes ember vagyok, még senkit sem csaptam be. Tudatosan, szándékosan biztosan nem. Úgy látszik, ez kevés. Paktálni, vegyülni kell, de én azt nem tudok. Kívülálló, idegen vagyok ezek között, és még csak nem is mindig előkelő.

* * *

Én nem készültem fel a pályámra otthon, én semmit sem tanultam, csak a felszínen mozogtam, nem értettem meg a lényeget.

A nagy titkot, amely kimondhatatlan, otthon nem találtam meg, pedig biztosan ott volt valahol.

Az öreg Karinthynál, biztos vagyok benne, megvolt, még, a legnagyobb zűrzavarban is. Halál, veszekedés, őrület, háború közben is ott volt velük, a családdal. Valahol ott kellett legyen apáméknál, nálunk is, miért nem mutatta meg senki, hol van? Azóta is azt a titkot keresem, és egyre kevésbé találom. Azt hittem, apám, Cini elvesztette valahol, nagybátyám, Gabi pedig őrizte némán, befelé. Talán csak az őrület álarcában lehetett megőrizni belőle valamit. Cini megkövetelt mindent az élettől, meg is kapta.

Most éppen 35 éves vagyok, ő ’56-ban volt ennyi. Érdekes a számmisztika.

’56-ban álmok foszlottak szét, valami végérvényesen elmúlt apámék életéből. Nekem ma van ’56. Cini talán épp ’56-ban lett olyan, amilyen, én pedig ma látom azt, hogy talán én is az lettem. Öreg, tehetségtelen, kiégett, semmihez sem értő kívülálló. A sorsomat sem tudom irányítani, mindenben megbuktam. Végtelenül magányosan. Mi lett a régi hitemmel és tehetségemmel? Nem tudok elszámolni a tálentummal, ami rám bízatott, de én felelőtlenül elvesztettem valahol. Szeretni nem tudok már, üres, szürke, felnőni már sosem tudó, gyereknek már idétlen figura lennék? Csehov Platonovja sikít fel így: „már 35 éves vagyok! Mindennek vége!”

Fogalmam sincs mivel fogom eltölteni a további életemet. Olvasgatok, szemlélődöm, de hát az ember mégiscsak többre hívatott! Egy porszemnyi mindenség! Lehet, hogy mindennek vége...?

Ráadásul nagyon hideg is van. A kocsi teljesen befuccsolt, minden nap bedöglik, és hívni kell az indítót. Már mindent kicseréltek rajta, de egyre rosszabb. Most már csak röhögök rajta, és várom, mikor áll le újra. És mikor ér véget ez az egész lidércnyomás!

Karinthyék kutyákkal

Karinthy Ferenc író családi körben. Balra fia, Karinthy Márton, jobbra felesége, Boros Ágnes (1963) (Fotó/Forrás: FORTEPAN)

* * *

Itt volna végre az ideje kibányásznom a gyerekkoromból a meghatározó élményeket, amiktől az lettem, aki vagyok. De érdekes vagyok-e egyáltalán? Nem pedig egy üres, unalmas szürke figura, aki se nem elég szellemes, se nem elég energikus. Lehet, hogy ez a baj? Talán nem is vagyok igazán alkotó ember, hanem csak szemlélődni, befogadni és élvezni vagyok képes? Valami össze van kuszálva bennem vagy a világban, és én nem tudom kibogozni. „Összekuszálódtak a világvonalak” – ahogyan Gabi mondta? Amikor megkérdezték tőle, mikor írsz valami szépet, Gabikám? „Majd ha rendeződnek a dolgok” – válaszolta. És a dolgok azóta sem akarnak rendeződni. Talán már nem is fognak soha. Időt nekem! Szabadságot, energiát, munkakedvet és önmegtartóztatást! És épp ezekben van a legnagyobb hiátusom.

Az életet a legnehezebb túlélni. Érdemes-e egyáltalán?

* * *

A múlt heti halálvágy után, visszatérni látszik újra az életösztön. Tegnap már edzetten fogadtam a csapásokat, bár végigolvastam az éjszakát. Ki kell bírni az életet, főleg idegileg, lelkileg, csak így lehet életben maradni. Mert a tehetetlenség sokszor erősebb, mint a képesség a túlélésre. Folyton emberekkel tárgyalok, de sem elég jó üzletember, sem elég dörzsölt menedzser nem vagyok. Nem vagyok elég cinikus hozzá. Mert korrektnek igyekszem maradni mindenkihez, ebben a tejjel-mézzel folyó és főleg gyűlölettől és irigységtől habzó országban, amiben élek.

 

Naplórészlet 1986.

 

Laurence Olivier könyvét olvasva egyre nagyobb meggyőződésem, hogy az embernek mindent le kell írnia, ami történik vele, vagy amit gondol. Egyébként széthullik darabokra az egész élete, szétgurul mint a gyöngyök, összeszedhetetlenül. Minden ötlet, gondolat, érzés fontos lehet, használható valamire. Mert minden egy adott emberé egyedi módon, megismételhetetlenül csak az övé. Igen, egész nap jegyezni, lesni kéne önmagamat. Minden rögzített jel azt jelzi, ami történik valakiben belül. Ezt a túlzott szemérem érzés, vagy a gyerekes mindent-kimondás színesítheti. Vagyis a stílus, a mérték vagy annak hiánya.

Rajtam gyakran vesz erőt a lustaság, az alváskényszer, a reménytelenség érzet, a hiába valóság tudata. Hogy képes vagyok-e csinálni, érzékelni is valamit abból, amit átélek. Amit a Mi kis városunk (talán eddigi legkedvesebb rendezésem Békéscsabán), így fogalmaz meg:

„Emily: Van ember, aki átéli az életet, minden egyes percében?

Rendező: Szentek és költők, talán, néha.”

Átélés, ihletett állapot. Megfoghatatlan frázisok. Mit élek át? Amíg tudatomnál vagyok, érzékelem, hogy élek. Tudok magamról, érzem testi valóságomat, hogy éhes vagyok e vagy fáj-e a fejem, vagy jó-e a hangulatom, vagy éppen szomorú vagyok. Közben képek, emlékek, hangulatok foszlányok villódznak az agyamban, felbukkannak teljesen váratlanul és újra elmerülnek a semmibe. Talán örökre. Az élet minden egyes pillanata egyben az örökkévalóság teljessége is, csak rögzítése útján lenne észlelhető. Mint azok a teljes, tökéletes álmok (rémségesen szorongásosak vagy gyönyörteljesen harmonikusak), melyekből néha kábultan ébredek. Azok, és csakis azok, az élet teljességének lehetőségéről adnak hírt, onnan üzennek a tudatnak. Úgy tűnik kétszer egyformának még nem láttam se önmagamat, se az engem körülvevő valóságot (szobát, tárgyakat, színeket, illatokat, embereket, mozgást), minden folyton változik kint is és bennem is kaleidoszkópszerűen. Az ember görcsösen kapaszkodik az ismétlődőbe, a hasonló jelenségekbe, mint valami bizonyosságba, állandóba, hogy harmóniája őrizze némiképpen személyiségét megóvja a felbomlástól, ami ugye az őrület, vagy a megsemmisülés.

Az agy állítólag képességeinek csupán piciny töredékét hasznosítja egy élet folyamán. Ha ez igaz, akkor Proustnak van igaza, aki egészen kis dolgokra koncentrálva próbálja meg feltérképezni a világot, mint a felfogható bizonyosság  részeit. A többi amúgy is csak elérhetetlen illúzió.

Én legszívesebben teljesen egyedül, csak magamat figyelve, ezeket az apróságokat rögzíteném miniciózus rendben az életről, benyomásaimról, az apró moccanásokról, a felvillanó képzetekről, a tudat működéséről. Már van annyi élményem, emlékem, tapasztalatom a világról, amely összerakható. Talán egy ötéves gyereknek is van. Onnantól kezdve a helyzetek csak ismétlődnek, és csak a hiúság, az önzés, a becsvágy, a kapzsiság hajtja tovább az embert új tapasztalatok gyűjtésébe.

Míg végül csalódottan, fáradtan, ébred rá, hogy semmivel sem lett okosabb, csak bölcsebb lett, hogy ezt tudomásul veszi. Ezt nevezik a tulajdonképpeni életnek?

Engem is ez a hiúság sarkall. Meg azok az érzéki gyönyörök, melyekről az előbbieket kereső bölcsek lemondtak, hogy megtalálják az egész velejét, értelmét. (Faust). Közben pedig elfelejtettek élni. Hol hát a mérték és hol a határ?

Hogy a színházam is képes lesz-e egyszer velem együtt, végleg kimászni a gödörből? Túlélni a csapdákat, kátyúkat, amelyekbe eddigi létünk alatt folyamatosan kerültünk?

Hogy a Hököm Színpad képes lesz-e egyszer önálló Karinthy Színházzá válni?

Hogy képes leszek-e egyszer kiírni magamból az engem feszítő traumákat, görcsöket?

Csak akkor mondhatom majd, hogy volt értelme az egésznek.

Mindezekre pedig csakis a jövő adhat egyszer valódi választ.

Úgy legyen! Ámen.

karinthy_marton-145025.jpg

Karinthy Márton ravatala (Fotó/Forrás: Soós Lajos / MTI)

A Karinthy Színház alapító igazgatóját, Karinthy Mártont hosszan tartó súlyos betegség után, 70 éves korában, november 6-án érte a halál. November 26-án délelőtt kísérték utolsó útjára a Fiumei úti Sírkertben.

„Eddig ő volt a Marci, de most már Karinthy Márton”

Kapcsolódó

„Eddig ő volt a Marci, de most már Karinthy Márton”

November 26-án vesznek végső búcsút a hetvenéves korában elhunyt Karinthy Mártontól. Pályatársa, Böhm György osztotta meg gondolatait a Fidelióval és emlékezett vissza a polgári színház egyik utolsó nagy művelőjére.

Programkereső

Legnépszerűbb

Színház

Ki milyen jövőt képzel el a Szabad Tér Színháznak? – Az aspiránsokat kérdeztük

Hárman adtak be pályázatot a Szabad Tér Színház vezetésére: Bán Teodóra jelenlegi ügyvezető mellett Benkő Nóra színművész és Somogyi Szilárd rendező. Lapunk megszólaltatta a három jelöltet.
Jazz/World

Új szenzációk és nagy visszatérők a 2020-as Szigeten

A napokban nyilvánosságra hozta első 80 idei fellépőjének névsorát a Sziget. A teljesség igénye nélkül kicsipegettük belőle a szívünknek legkedvesebb tízet. Akiket szerintünk botorság lenne kihagyni.
Zenés színház

Apukák, korhelyek, Alberich, gonosz vagy borvirágos pasik

Nem is igazi basszus, inkább bariton, mondja magáról. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a legjelentősebb operajátszó helyekre hívják. Pünkösdkor például Salzburgba, de az alábbi beszélgetéshez is Párizsba telefonáltunk. Márciusban A Mester és Margarita premierjén láthatjuk színpadon.
Plusz

Fáy Miklós: Hány CD elegendő egy életre?

Fáy Miklós kritikus ezúttal többek között a Philharmonia Orchestra válogatásalbumával, a Honvéd Férfikar születésnapi koncertjével, Michael Chabon új kötetével és a Szentendrei Képtár A nagy könyvlopás című tárlatával foglalkozik.
Vizuál

Női vámpír, vérszívó zenetanár és magyar Drakula – 10 érdekesség a vámpírokról

Mi a retró vámpír film rendezőjének kedvenc vérszívó fun fact-je? Mi az, ami nem fért már be Nagy Zsolt és Walters Lili figurájába? A Drakulics elvtárs rendezőjével összegyűjtöttünk tíz meglepő infót a vámpírokról.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Színház interjú

Ki milyen jövőt képzel el a Szabad Tér Színháznak? – Az aspiránsokat kérdeztük

Hárman adtak be pályázatot a Szabad Tér Színház vezetésére: Bán Teodóra jelenlegi ügyvezető mellett Benkő Nóra színművész és Somogyi Szilárd rendező. Lapunk megszólaltatta a három jelöltet.
Színház hír

Tom Stoppard utolsó színművét díjazza a PEN

Tom Stoppard brit színműírót is kitünteti márciusban a PEN America irodalmi és emberi jogi szervezet.
Színház hír

Benkő Nóra a Szabad Tér Színház harmadik pályázója

A Pesti Magyar Színház színművésze is beadta pályázatát a Szabad Tér Színház vezetésére.
Színház kritika

A vágy titokzatos trágya

Sötét. Sötét. Még mindig sötét. Alföldi Róbert rendező ilyen abszurdan mulatságosan még nem kezdett előadást. (Megjegyzés: A címben nincs elírás!)
Színház hír

Eszenyi Enikőnek két kihívója is akadt

Hárman pályáznak a Vígszínház élére: a jelenlegi igazgató mellett Rudolf Péter és Csányi János is ringbe száll – írta meg a Népszava.