A tegnapi napon csapzottan, borostásan, elhízottan érkeztem be a színházba, hogy, immár az utolsó adag leszállítása után aláírjam a blog-szerződésemet - mert engem fizetnek azért, hogy ilyen költői legyek - és Adél rámnézett - Agyagási Edit is, de ő távolabbról - és megjegyezte hogy: igencsak elhasználódtál!

Valóban, az éjszakai schillerezések kissé felőrölték az idegrendszeremet, egyszerre kellett néznem a US Opent és internetes német-szótárakat böngészni, és ezer variációban kipróbálni egy-egy magyar Schiller-mondatot - én a színházba pihenni jártam. Tegnap még bedobtam Csákányi Eszterrel egy tarpai szilvapálinkát, és nagyon jót dühöngtünk együtt - Eszterrel remekül lehet dühöngeni és haragudni a világra, élvezettel, lendületesen, harsányan és szenvedélyesen, és az is rendkívülien felfrissített.

Immár Pesten ülök, a fél világ le van zárva, az Andrássy úti meleg-felvonulás miatt, és van aki dühöng rajta, van aki nem (én például örülök neki, hogy van, és remélem, nem lesz botrány), a vonaton, a velem szembenülő hölgy - miközben én örök Schilleremet nyúztam: mert ilyenkor, ha már elkészültem mint a méhecske röpködök a kész szöveg fölött (ezt a fázist szeretem a legjobban: olyasmi, mint a főpróbahét, amikor egy-egy mozdulattól mágikusan helyükre tudnak kerülni a dolgok) - öt percenként hívta fel édesapját a vonatról, hogy informálja hol tartunk mi, de mi gyorsabban tettük meg a Nyíregyháza-Nyugati pályaudvar útvonalat, mint a különböző elterelő utakon Pesten tekergő apukája odaérhetett volna - a Nyugati előtt már gyülekeztek az árpád-sávos nyilas fiatalemberek, gonosz mosollyal az arcukon.

Az igazgató úr - bár hangja előző nap elment -, tegnap a titkárságon kért az én "híres" szivaromból, úgy látszik, a blog-szivarom még nálam is híresebb, és ahogy szippantgatott a szivarból, egyre jobb lett a hangja, a végén már vidáman anekdotázott valami páros alexandrinusokról, amely formában ő a Királyasszony lovagját megrendezte, közben tárgyalt a gála-műsort részben alkotó Ladányi Andreával is, akinek, borostámat és izzadtságomat enyhítendő, én elmeséltem kedvenc győri Markó-anekdotámat, amelyben az izzadtság, a táncos izzadtsága nagy szerepet játszik, és amelyet olyan csodálatos elbeszélésben hallottam Nádas Pétertől, hogy bármikor elő tudom én is adni (ilyen módon csak Maár Gyula tudja utánozni Pilinszky Jánost, ha vele beszélget az ember Pilinszkyről, utána minden mondat azon az éneklő, hasonlíthatatlan Pilinszky-hangon hangzik fel a fejében, és napokig tud Pilinszkyül beszélni és fogalmazni).

A városban láttam egy cigánylányt, messziről kisfiúnak látszott, aki egy babakocsit tol, közelről látszott, hogy nő, hihetetlen kemény és konok kis arca volt: mellette öt éves kislány vágtatott, mert nagyon gyorsan tolta az anyja a babakocsit, és a cigányanya hátára az volt írva, fekete pólóra, fehér betükkel: Én vagyok a király - meglepő volt ez az állítás a kétgyermekes, kisfiúian törékeny cigánylánytól, aki hatalmas sebességgel tolta a babakocsit előre, mint egy ellenséges gépfegyvertűzben, a harcmezőn. A lakatok házikója mellett jöttem el épp, és azon gondolkoztam, hogy vajon mért nem akar megtelni lakatokkal a rács, mikor más városokban, mint Pécsen, csak úgy duzzad a lakatoktól: talán elméretezték, és nincs annyi szerelmes ebben a városban?

Miután mindenféléket intéztem a színházban, hazavergődtem - még belémdiktáltak egy kis sült tarját serpenyős burgonyával, és mélyen elaludtam, de mielőtt még elaludtam volna, még megszólalt a telefonom, de éppen abban a pillanatban, és egy hang azt kérdezte tőlem: nem te kértél lugos vizet?

A félálomban úgy éreztem hirtelen, mintha meg akarnának gyilkolni, ugyan udvariasan válaszoltam a kérdésre, miszerint nem én, és fogalmam sincs róla, hogy ki lett volna az, aki igen, de utána, ettől a riadalomtól, mint akit fejbevágtak, olyan mély álomba zuhantam, az a fránya lugos víz kioldott az idegrendszeremből minden stresszt.

A Farkasok és bárányokról túl sok mondanivalóm nem maradt: zseniális a darab, és mindenki tette a dolgát, de úgy érzem, tűz nélkül.

Ja igen, és még az történt, hogy Andy Murray továbbjutott Flushing Meadows-ban.

Ja igen, és kifizettem a büfészámlámat.

Ja igen, majd elfelejtettem: nyilvánvaló, hogy egy büfén is látszik, milyen jó egy színház színházi, hogy azt ne mondjam, teátrális minémüsége. A szolnoki színház legendás korszakában a legenda felét a szolnoki színészbüfé adta. És itt egy nagyszerű társaság dolgozik: gyorsan kiszolgálják az embert, kedvesek, és nagy a változatosság, és sokféleképp lehet leülni, sokfelé, el lehet bújni, ha az ember magányos akar lenni a tömegben, és mért ne akarna: ez a legnagyszerűbb dolog a világon.

Mindenkinek a legmélyebb hódolatom. A takarítónőknek, portásoknak és díszítőmunkásoknak is, a ruhatárosnőknek és nézőtéri felügyelőknek is. Nem hittem volna valaha, hogy egyszer még anyanyelvemmé válik a színház.