Színház

A NAGY VIDORLÁS - A vak fiú

2009.08.30. 13:47
Ajánlom
Haumann, akár kitárja a karját, akár nem, nagyon szerethető. Az a mozdulata, amíg a balfülét piszkálva kitartóan arra vár, hogy Bodnár Erika befejezze a mondatát, és ő a balkezével lendületese gesztikulálhasson! Néha olyan, mint egy öreg kínai bölcs.

Ahova megyek, ahol járok, erről van szó. A postán sorba állok, egy férfi előttem magyarázza a másiknak, hogy délutánra a Dumaszínházra vett jegyet. A szaunában arról beszélnek hárman, hogy hol lesz a tűzijáték. Gabi a járdára fölfestett Woody Allen-mondatokat hoz haza - a tucatnyi tojással együtt, amit a "tanár úrék" adnak el, és amilyen sárga sárgáját már régen nem láttam -, miután elment a piacra bevásárolni. Igaz, ezek a főtér kövére festett mondatok - mint a népmesében a liszt, ami fönnmarad a tenyéren, ahogy adogatják egymásnak - egyre fogynak, alakulnak, mire hazaérnek - én már nem is emlékszem egyikre sem. Mindent föl kell írnom.

A trombitásfiúkat a színház erkélyén, ahogyan szélfútta fehér ingben trombitálnak - úgy fúj a szél, hogy az erkély közepén egy fekete inges fiú kitárt karral tartja a kottaállványokat, föl ne boruljanak, hol az egyikhez ugrik, hol a másikhoz, lefogja a kottalapokat is, el ne lapozza őket a szél -, a fiúk csak fújják, cifrázzák, Händel vagy Bach, inkább az előbbi, a végén a parkból, egy pad mellől kósza taps hangzik föl, két fiú és egy lány állnak ott, úgy látszik, csak azért jöttek ki, hogy a fiúkat meghallgassák, a trombitások tréfásan hajlonganak, pár perc múlva, az ismétlés után újra megtapsolják őket, a fiúk újra hajlonganak. Időhurokba kerültünk, már megint trombitálnak a fiúk, és már megint tapsolnak ezek hárman.

Rágyújtok egy szivarra.

A tapsolók mögött a fekete inges fiúhoz hasonlóan széttárja karját Váci Mihály szobra is. Nem a szobor tárja szét karját, hanem Váci Mihály - ha a szobor tárná szét a karját, ha a szobornak lenne karja, az egészen másként tárná szét a karját, karja csak az ábrázolt Váci Mihálynak van, a szobornak anyaga van. A sétány végében Váci Mihály egy vastag könyv előtt, mely kinyitva fekszik mögött a padon, széttárja karját (az általános iskolában, a Naphegyen, amikor egyszer egyedül csellengtem valamiért a folyosón, az egyik teremből, a bátyámék osztályából, ahol Tellér Gyula tanár úr - aki angol-magyar zsebszótárral járt a folyosón, abba mélyedt el szívósan és komoran, és anélkül, hogy fölnézett volna, röpült is a keze, osztogatta a pofonokat, lapozott a szótárban, és bumm!, pulykavörös tudott lenni, ha dühös volt - a Nem elég c. verset tanította be a bátyámék osztályának az iskolaünnepélyre, és neki úgy látszik soha nem volt elég, mert a teremből ezerszer újra zúgott a Nem elég) -, Váci Mihály széttárja karját, de nem egészen úgy, mint aki a világot magához akarja ölelni, inkább úgy, mint aki bocsánatot kér: Sajnálom, csak ennyire telt. A mozdulat azután fél órán belül harmadszor is megismétlődik: a színpadon. Haumann odalép a mikrofonhoz a Katona Csokoládékatonájában, s mielőtt énekelni kezd, kitárja karját, mint Váci Mihály, és a fiú az erkélyen. Haumann, akinek egyébként szívet melengető tapsos antréja volt - szentimentális vagyok, szeretem, amikor a színház mindenről szól, arról is, hogy valakinek tapsos belépője van, amit egyébként Haumann már az egyenruhájával is kiérdemelt: bolgár operett-egyenruhája hófehér, és hófehér a szakálla is, van hatalmas pocakja, a huncut mosolya pedig igazi vidéki bonvivánra vall, keveset csinál, de épp eleget, az a helyzet, hogy -, Haumann, akár kitárja a karját, akár nem, nagyon szerethető. Az a mozdulata, amíg a balfülét piszkálva kitartóan arra vár, hogy Bodnár Erika befejezze a mondatát, és ő a balkezével lendületese gesztikulálhasson! Néha olyan, mint egy öreg kínai bölcs. Takarékosan táncol, nem úgy, mint Nagy Ervin, aki viszont bámulatosan táncol, szilajul táncol, csak a hangjával kellene valamit csinálni, ha lehetne: hirtelen megláttam húsz év múlvai arcát, megláttam benne a meglett korú színészt, de Jordán Adélra nézve hirtelen azt is el tudtam képzelni, milyen lehetett Tolnay Klári frissen és harmatosan, és aztán láttam Adélt nyilatkozni ötven év múlva egy rajongó riporter mikrofonjának - egy nyolc-tíz éves kisfiú ült apjával mellettem az erkélyen, akkor hallottam meg a hangját, mikor Bodnár Erika odalent a nemrég fölszerelt villanycsengővel hencegett. Villanycsengő, mondta a fiú kuncogva az apjának - ekkor kezdődött az én időutazásom. Onnantól fogva azt figyeltem, ahogyan ő figyel. Ne cirkuszolj, Áron, szólt rá az apja, mikor kissé elpilledt, és haza akart menni, és érdekes módon, ettől a rászólástól felfrissült, magához tért, mint aki tényleg csak cirkuszolt, pedig nyilván attól fáradt el, hogy annyi mindent nem értett, és a kérdéseire egy idő után nem kapott választ feszülten figyelő apjától.

A szünetben együtt bámultam vele a csillárt: fehér gömb domborul ki a mennyezetből, rajta csillagfények égnek, ez volna az univerzum, körülötte, a mennyezeten, ott, ahol angyalok szoktak harsonázni az azúrkék égen, fekete napelemek nyílnak szét legyezőszerűen, és ezeket az erkély mellvédje alatt sorakozó reflektorok világítják meg. A kisfiú ujjával kínai betűket rajzolgatott a mellvéd alatti reflektorok üvegét borító finom porba.

Nem tudom, olyan ez a színházépület, mintha egy számmal kisebb lenne önmagánál - valószínűleg azért, mert jól működik, és nagyobb dolgok történnek benne, mint amire szánva van, talán ettől van ez az érzetem. Vagy mert zsúfolásig tele van a nézőtér, a színház színészei párnákat hoznak maguknak, és a lépcsőkön ülnek. Akkora ez a színház, hogy egy ficakba még egy kiállítóterem is belefér, a hangosbemondó, mint egy uszodában, bemondja, hogy éppen megnyílt a kiállítás, két egymásba nyíló miniatűr terem, egy folyosó végén, egy pillanat alatt megtelik.

A második rész jobban tetszett, mint az első, mintha végre beindult volna a darab - valahogy nem tudtam megszokni a váltásokat a szerb számok és a darab között, bármilyen jó is az ötlet, és bármilyen természetesek is a színészek, valahogy a hegesztés túlságosan is látszik -, az erkélyen belehallgatok egy beszélgetésbe: egy finom hölgy, aki mellettem cigarettázott, épp azt feleli valakinek: én fordítva vagyok ezzel, nekem az első rész finom humora tetszett, ez most csalódás volt, durván hatásvadász - és én, az igazság birtokosa megszégyenülten süppedek vissza magamba, a néző szólt, és a néző szent, a nézőnek mindig igaza van (vagy se, és csak nekem, mert valahol én is néző vagyok). Még elkapok egy mondatot egy ősz halántékú úrtól, kezében valamilyen zöld itallal (mintha Pintér Béla rendezéséből lépett volna ki az erkélyre): Házat építeni arra a semmi kis telekre!

Egyáltalán, Pintér Béla és Máté Gábor rendezése között is teremtődnek összefüggések: ahogy a színészek magától értetődően lépnek ki és be a szerepekből. Gábor, most nem a Máté, hanem Koltai M. azt mondta a büfében, amikor a hasonlóságokat Pozsgai, Pintér és a saját Móricz-darabom között bogoztam, ez most neked nyilván rosszulesik. - Szó sincs róla - feleltem én -, az a fixa ideám, hogy jobban kellene hasonlítani egymáshoz a daraboknak, de most mindenki különbözni akar, ezért nincs magyar drámaírás. Halak vannak, halraj nincs - hogy egy klasszikust idézzek. A hasonlóságokon belül aztán már a megoldások minősége dönt. Pozsgai skiccében remek a Kosztolányi figura, és a Kosztolányi-Ady tengely. Máté rendezése részben nagyon jó, részben még mindig széttartó, számos dolgot csak azért fogadok el, mert megszokom, és mert a színészet és a muzsikálás minősége is first class.

Ide most egy kisesszé jöhetne arról, milyen az, amikor egy színész rendez. Egy nagyon jó, sőt olykor zseniális színész rendez. Hogy mik az előnyei és hátrányai. Majd máskor.

Tegnap a lányokról beszéltem, ma hadd beszéljek a fiúkról. Harmadikként még Bán Janiról, aki egyre csak nőtt az előadásban, az orosz klasszikusok ismerete is segíthette a figura megformálásában - Gogol, Csehov és Gorkij visszhangzik ebben a molnár ferencien formált Shaw-ban, de főleg a színészek játékától, akik sallangtalanul tudják elmélyíteni az operettfigurákat: és a döntő pillanatban, hopp, még meg is illetődöm, meg is sajnálom Bánt, ahogy lemond a nőről. Az fájt. Ahogy odatérdepel a cserépkályhához, és úgy tesz, mintha tenne a tűzre. A kisfiú, mellettem, az erkélyen éppen oda se figyelt, azt hiszem, valamelyik poros üveglapra rajzolt valamit.

Amiről eszembe jut a vak fiú az uszodában. A fáradtságtól és a sok szivartól nem bírtam el a szauna heves, tüzes forróságát, ráadásul egy társaság, a hétvégi bennfentesek beszabadultak - én voltam az idegen -, és erőteljesen fellocsolták a forró köveket, már azt hittem, megégek, úgyhogy gyáván kimenekültem, és leroskadtam egy fehér műanyagszékbe, nézelődni. Jöttek mentek az törzsvendégek, egy kis tréfamester ült mellettem, három-négy székkel odébb, aki először rászólt valakire, egy fehér szakállas öregúrra, hogy leejtett valamit, de az már meg se fordult, csak erősen nézett rá, épp nem volt humorérzéke, úgy tűnik, aztán pedig a tréfamester kis vízipisztollyal lövöldözött a szaunába belépőkre - lehetett vagy hetven éves -, és véletlenül, az új turnusra érkező súlyos aranyláncokat viselő napbarnított férfit is eltalálta, aki olyan vészjóslóan nézett vissza rá, mintha ezek után már küldené is az ukrán fiúkat a tréfamesterre a Kalasnyikovjaikkal. Megvolt a bocsánatkérés is, annak rendje és módja szerint, de a rózsaszín vizipisztoly azt hiszem, aznap befejezte működését.

Ekkor egy család lépett be a melegvizes medence túloldalán, lassan és méltóságteljesen haladtak ott hárman, elől egy asszony, utána egy különös alakú férfi, akit mintha vonalzóval húztak volna meg elől-hátul, lassan, egyenletes tempóban lépegetett, nem értettem, mért nem megy gyorsabban a felesége után, amikor észrevettem, hogy a vállára teszi kezét egy addig láthatatlannak tetsző másik férfi, az ő harminc évvel fiatalabb kiadása, és így haladnak, a test és az árnyéka, szinte teljesen egyformák voltak, ha eltekintünk a korkülönbségtől, de akkor észrevettem, hogy a fiatalabb alak szemének helyén nem volt semmi, az arca mozdulatlan volt, a kezét lágyan ejtette apja vállára, nem markolta, éppen csak megérintette, valamit beszélgettek, de nem hallatszott el idáig, mindketten előrefele beszéltek, lassan haladtak át az úszómedence, és a napozó pázsitja felé: volt abban valami derű, valami csöndes boldogság, ahogyan ketten ott mentek, nem különböztek egymástól, a vak fiú és az apja egy és ugyanaz a személy volt, elmosódott a határ köztük.

De most már vár rám Schiller. Ferdinánd, tévedésből, az előbb éppen leborult az apja előtt. Az apja, a nagy manipulátor, úgy tesz, mintha nem értené. Kezdem megszeretni Schillert. A helyzet az, hogy nehéz úgy valakit megszeretni, ha nem olvassuk el.

Programkereső

Legnépszerűbb

Színház

Fenyő Iván: „Úgy éreztem, hogy megszűnt az összetartás”

Idén folytatódik a „legendás” Máté-Horvai osztály előadássorozata a Jurányi Házban, amely most Fenyő Iván életével foglalkozik. Őt kérdezte a Jurányi Latte a főiskolás emlékeiről, illetve arról, miért szállt ki az AlkalMáté Trupp-ból, és vajon játszik-e majd a róla szóló előadásban.
Zenés színház

Oszvald Marika: „Semmi ok az aggodalomra, jó idők járnak az operettre”

A Halhatatlanok Társulatának tagja, Kossuth- és Jászai-díjas, és cigánykerekeiről azok is ismerik, akik nem járnak operettbe. Oszvald Marika a budavári gálakoncertről, és arról is beszélt, hogy kell-e félteni az operett műfaját.
Klasszikus

Ők a King’s Singers új tagjai

A következő évtől Edward Button kontratenor és Nick Ashby basszbariton a legendás énekegyüttes új tagjaiként állnak színpadra.
Klasszikus

Molnár Anna rangos kortárs zenei fesztiválon énekel Darmstadtban

A magyar énekesnő Eötvös Péter és Balogh Máté műveit adja elő az Internationale Freienkurse für Neue Musik fesztiválon.
Plusz

A balatonfüredi Anna-bál mítosza és a valóság

Szombaton 193. alkalommal rendezik meg a balatonfüredi Anna-bált, aminek névadó kisasszonyát lehet, hogy nem is Annának hívták.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Színház premier

2039-ben sem lesz könnyebb az élet

Négy generáció különös sorsát bemutató, kortárs családdráma kerül színpadra a Hatszín Teátrumban, tele bűnökkel, pokollá vált házasságokkal és egy elhallgatott örökséggel. A Majd, ha az eső eláll című előadás premierjét augusztus 10-én tartják.
Színház interjú

Fenyő Iván: „Úgy éreztem, hogy megszűnt az összetartás”

Idén folytatódik a „legendás” Máté-Horvai osztály előadássorozata a Jurányi Házban, amely most Fenyő Iván életével foglalkozik. Őt kérdezte a Jurányi Latte a főiskolás emlékeiről, illetve arról, miért szállt ki az AlkalMáté Trupp-ból, és vajon játszik-e majd a róla szóló előadásban.
Színház lázár kati

Lázár Katinak ítélték a színikritikusok az idei életműdíjat

A Színházi Kritikusok Céhe nyolcadik alkalommal ismer el életműdíjjal a színházművészet bármely területén kiemelkedőt alkotó, 65 év feletti művészt.
Színház Radioaktív

Keverni nem csak a fakanállal lehet: Marie Curie nem mindennapi élete

Marie Curie története sok szempontból a századforduló és a 20. század története. A radioaktivitás úttörő kutatójának életét feldolgozó monodráma egy egyedülálló tudós történetét meséli el, akinek volt bátorsága szembemenni a hagyományos női szerepkörrel.
Színház interjú

Gyerekek tragédiája – valóságos túszdráma, színházi köntösben

2004-ben a beszláni I. számú iskolát terroristák rohanták le, ezernél is több embert ejtve túszul. A holland Carly Wijs Mi és Ők című kamaradarabja ezen elbeszélhetetlen napok emlékéről szól.