Színház

A NAGY VIDORLÁS - Két szék között

2009.09.01. 14:46
Ajánlom
Ebben a tekintetben megértem, ha egyes mai díszlettervezők nagy klasszikus darabokhoz ilyen hajdani művelődési házakat terveznek díszletként: akkor még nem is láttam, milyen szürreálisan izgalmasak ezek a művelődési házak a diszfunkcionális tereikkel - olyanok voltak, mint a kerti törpék: rondák és nélkülözhetetlenek. - Forgách András blogja

A két előadás között a színészbejáróval szemben szivarozom. Az előbb, ahogyan az egyik színpadról nyíló kijárat mellett elmentem, egymás mellé zsúfolva megláttam a kertitörpéket és kerti szarvasgidákat, kerti vaddisznót, fehér bárányt, mindezt festett gipszből - előbb még a parkban álltak, egy-egy élőképbe rendezve, egy-egy mozdulatlanul ülő jelmezes színész körül. Hófehérke nyújtott az egyik tableau-ban almát egy drb. exhibicionista - piros télapókabátját széttáró, és mindenét megmutató - picinyke kerti törpének, a másik képben egy horgászbotját tartó, székén előredőlő vadászruhás alak szórt csutkakukoricát a köréje gyűlő és sereglő vadaknak, szarvasoknak, vaddisznónak, hófehér báránynak, és ezek a kerti díszek most bezsúfolódva álltak egy folyosón a fal mellett, ahol lerakták őket, hogy ne legyenek útban, és persze a dolgok logikája szerint, ebben a könyörtelen neonfényben, ahol nem fényképezte őket senki, hirtelen lelkük lett, kint csak kellékek voltak gyermeteg mobiltelefon-fotók hátteréül szolgáltak, apák és anyák lökdösték, küldték kisdedeiket a tablók közepébe pózolni, kutyák rohangáltak körülöttük, és, ha szerencséjük volt, nem vizelték le őket, és ők álltak, mint a hős ólomkatona, ott, ahova letették őket, már akkor is megesett rajuk a szívem, nem állítom, hogy rám nem hatottak: a mese mindig hat az emberre, még tábortűzi villámtréfa formájában is, a mágia mindig működik, a giccs is, de a giccs paródiája is, az esztétikai ellenszenv és tiltakozás a tetszéshez hasonló intenzitással száll rá az emberre, ha már az indulat ki van váltva, mindegy, milyen irányú az az indulat.

Most hirtelen leguggolok az égő szivarommal, mert nem akarom, hogy Iván észrevegyen. A tájbuszon át látok a művészbejáróra, a tájbusz a József Attila Színház színészeit várja, és hamarosan fel fogja őket röpíteni a fővárosba. Ez a majdhogynem luxus kisbusz a tágas, nagy ablakaival eszembe idézi a 76-os év Ikarus tájbuszát, éspedig az ellentét erejével. Akkor a Kecskeméti Katona József Színház tájbuszával mentem tájolni a színészekkel, önként, dalolva és kalandravágyón. Akkoriban már felszállni erre a buszra is maga volt a kaland, kirázta az embert lelkét, egy pillanat alatt tele lett a kipufogógáz illatával, és főleg az előadás után lehetett drukkolni minden kanyarban, mert sokkal gyorsabban mentünk a kivilágítatlan országúton, mint odafelé, mindenki siettette a sofőrt, aki maga is sietett haza, az emberek egymás vállára dőlve aludtak, mint a bányászok, vagy kifejezetten részegek voltak - a műszak gyakran együtt utazott a színészekkel, és nekik rengeteg idejük volt berúgni a vidéki művelődési házakban, ahol a színház játszott, mert egy tájelőadásban nem volt sok változás, ott minden le volt egyszerűsítve, én pedig megpróbáltam feldolgozni magamban a meglátogatott művelődési házak - színjátszásra gyakran teljesen alkalmatlan ipari csarnokok, márvány- és műmárvány oszlopok és padló, és neonfény - világát - abban volt talán legfőbb varázsuk, hogy tökéletesen alkalmatlanok voltak színjátszásra. Ebben a tekintetben megértem, ha egyes mai díszlettervezők nagy klasszikus darabokhoz ilyen hajdani művelődési házakat terveznek díszletként: akkor még nem is láttam, milyen szürreálisan izgalmasak ezek a művelődési házak a diszfunkcionális tereikkel - olyanok voltak, mint a kerti törpék: rondák és nélkülözhetetlenek.

A nagyszínházi díszlet gyakran el sem fért a színpadon, be lehetett mellette látni, el kellett belőle hagyni ezt-azt, a terem visszhangos volt, a nézőtér pedig végtelen nagy, és foghíjas, tele nyikorgó székekkel, amiken tizennégy éves lánykák és kimenőn levő katonák lóbázták a lábukat, beletöltötték őket a művelődési házba szervezők - de ez a kisbusz, ami a József Attila Színház színészeire vár, egy igazi luxusbusz, miközben rágyújtok a szivaromra, lassan, folyamatosan sípoló hangot kiadva farol a színészbejáró elé, várja a színészeket, akik most nyilván a gratulációkat fogadják. Ez mellesleg a második széken eltöltött előadás egyik legélvezhetőbb eleme volt: a hogyan gratulál egymásnak két színész című helyzetgyakorlat. Kálloy Molnár nagyon jól beszél és kitűnőek a reflexei, tud reagálni arra is, ami éppen történik - volt például egy olyan nevetésű vélhetőleg színésznő a színpadon, akit örökre ki kellene tiltani a színházból, őt Kálloy Molnár egyszerűen "mentőautónak" keresztelte el, és folyton beleszőtte a szövegébe. Azon túl, hogy egy érdekes színész-bohócot látok a színpadon, a maga módján ez egy igazán kártékony előadás, mármint abban az értelemben, hogy rendkívül felszínes előítéletekre épül, azoknak a felismerését várja a közönségtől, tehát dezinformál. Az az egyetlen mentsége, hogy olykor-olykor tehetségesen teszi ezt. Mint hivatásos blogíró, aki tisztában van vele, hogy egy oldalnál hosszabb szöveget semmilyen blogolvasó nem hajlandó elolvasni, és most már túl vagyok az egy oldalon, tehát kockázat nélkül leírhatom ezeket a mondatokat, mert tudom, hogy soha senki nem fogja elolvasni. Ebben az előadásban lehetett volna ugyanilyen mulatságosan ennél jóval mélyebbre menni, becsületesebben dolgozni. De sebaj. Ennek a fesztiválnak az az egyik érdekessége, hogy a legkülönbözőbb nívójú dolgok is nagyon jól megférnek egymás mellett, és mindegyiknek van közönsége, és gyakran tetszik ugyanannak a nézőnek a vad avantgarde és a lehető legkonvencionálisabb előadás. Ilyen az élet. Bodrogi utolsó boy-napja a szállodában még bizonyos bukét is adott az előadásnak. De még nem tartok itt, most még két szék között vagyok, és guggolok, a parkoló autók között égő szivarral a kezemben.

Teljesen abszurd ez a leguggolás, hiszen szívesen beszélgetnék is Ivánnal - na, nem az előadásról, mert arról nincs mit mondani - nagy siker volt, tomboló siker volt, és nekem az a bizonyos lenini gondolat jutott eszembe, két lépést előre, egyet hátra, talán a Baloldaliság mint a kommunizmus gyermekbetegsége c. művében olvastam, mintegy negyven évvel ezelőtt, és az ilyen mondatok megmaradnak egy kamasz képzeletében, egyszóval számomra eldönthetetlen, hogy egy ilyen előadás miért van a világban, hacsak nem azért, hogy nagy siker legyen és másnapra tökéletesen elfelejtse az ember, kétszer-háromszor én is nagyokat kacagtam, sőt, könnyesre kacagtam magam, úgyhogy érthetetlen, miért vagyok olyan finnyás, úgyhogy itt most öncenzúra következik, nem elemzem a francia bohózat korántsem műfajidegen inkoherenciáit (részben abból él a francia bohózat, hogy semmilyen logikának nem felel meg) és hogy egy másik klasszikust idézzek: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell (Wittgenstein), ez a bohózat tökéletesen a helyén van itt -, de mégsem erről beszélgetnék Ivánnal, mert ezt két hümmögéssel el tudnánk intézni, hanem akármiről, mondjuk Kleistről vagy Lorcáról -, de én hirtelen leguggoltam, és ebből a guggolásból már nem lehetett felállni, mert Iván éppen amögött az autó mögött áll meg most egy hosszan elnyúló pillanatra, és piszmog a mobiltelefonjával, amelyik mögött én guggolok. Ha most látna valaki, nem nagyon tudhatná értelmezni, hogy mit is csinálok, talán azt hinné, hogy Gabi görögdinnyéje és feketekávéja, pontosabban az, hogy figyelmeztetett, ne egyen és igyam egymás után a kettőt, hatott, mert nem tudná, hogy mi történt velem hajnali három és négy között, előző éjjel, a dolgozószobámnak kinevezett étkezőben. Schiller fordítása közben hangokat hallottam, mormoltam magamban Schiller mondatait, és szinte a fülembe kiáltott valaki az utcáról, erre kinéztem az ablakon, és megint találkoztam azzal az éjszakai jelenséggel, hogy a nagyon távoli hangnak is lehet olyan hatása, mintha közvetlen közelről szólna - két fiatal fiú vagy száz méterre, az út túloldalán bíztatta egymást valamire, nem egészen értettem, mire, még csak nem is kiabáltak, de mintha itt lettek volna mellettem a szobában, a vasbetonelemekről mandinerből bepattant a szobába a hangjuk, itt pattogott egy darabig a számítógép és a beépített szekrény között, az éjszaka kiszámíthatatlan időtartományában, tökéletesen függetlenül a hangokat kibocsátó testektől - és akkor lenéztem, és az egyik alattam parkoló autó mellett, a kavicson egy fekete csuklyás figurát vettem észre, benézett az egyik autóba és macskaléptekkel körbejárta.

Nos, gondoltam, most végignézhetek egy kocsilopást. Íróként érdekelt a dolog, és fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak, ha tényleg ellopná a kocsit, de szerencsére mást gondolt, vagy maga sem gondolta komolyan, hogy elköti, mint betyár a lovat - most ő is meghallotta a hangokat, óvatos macskaléptekkel elsasszézott balra, tényleg, mintha táncolt volna a kavicson és betonon, picit meggörnyedve, lábujjhegyen járt, puhán, a bokrok fedezékében, mintha bujkált volna valaki vagy valakik elől, lehet, hogy neki szólt eredetileg a kiáltás, és leszakadt a többiekről - ilyen az emberi agy, azonnal összefüggést teremtettem közte, és a két kiabáló fiú között, amilyen hangosak voltak ők, olyan feltűnő volt az ő némasága - és ahogy megállt egy pillanatra az üres tér közepén, a gázlámpafényben (akartam volna írni, mint egy XIX. századi regényben, mely talán Londonban játszódik), szóval a neonok enyhén pirosra színeződő fényében, szinte megsajnáltam. Ez a fekete csuklyás alak láthatóan rettegett, vagy félt valakiktől: magánya végtelennek tetszett. Ha lent járok az utcán, talán megvág egy cigarettára, de az is lehet, hogy kést ránt. Szegényke, gondoltam, ahogy újabb autókat járt körül, majd lassan visszaindult az első kocsihoz, ami ott volt közvetlenül alattam.

Na most, gondoltam, most meglátom, hogyan történik az ilyesmi. És ekkor történt a legfurcsább dolog. Mint aki tudja, hogy nézik, eljött egészen a falig és leguggolt, ott volt, alattam, és egyetlen pillanat késedelem nélkül, mint aki előre betanult koreográfiát tanult be, eltűnt egy falszöglet mögött: feszülten vártam, hogy most mi következik, mit tesz legközelebb a fekete csuklyás alak, a ruganyos lépteivel, a teljesen kilátástalan éjszakában, három és négy között, de soha többet nem bukkant elő, ment tovább az éjszakában, éjszakai állat, névtelenül és arctalanul, és az a gyanúm, ezt a blogot ő nem olvassa, úgyhogy nem jelentkezik majd egy commenttel, vagy a Facebookon: "én voltam az feketecsuklyás fiú, a fesztivál negyedik napjának hajnalán..."

Olyan magányos volt, mint egy színész a színpadon.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Plácido Domingo fia végigfényképezte a Virtuózok koncertjét – íme a fotók!

„Istenem! Annyi érzelem van bennem a Virtuózokkal kapcsolatban!” – mondta a koncert után José Plácido Domingo, a világhírű tenor fia.
Zenés színház

Először csendült fel az Egyesült Államokban a Bánk bán

Tizenötezer néző volt kíváncsi a magyar kultúrát népszerűsítő, vasárnap zárult kéthetes rendezvénysorozat előadásaira New Yorkban.
Klasszikus

Átkelni az Urálon Berezovszkijjal

Egyszerre különleges, és első pillantásra kissé rendhagyó összeállítással készült Borisz Berezovszkij A Zongora című sorozatban rendezett idei koncertjére, melyet a Zeneakadémia Nagytermében adott november 9-én.
Klasszikus

Ezt hallani kell: Rahmanyinov Chopint játszik

Az orosz zeneszerző, aki negyvenöt éves korában határozta el, hogy zongoraművész lesz, egy 1919-es felvételen Chopin Asz-dúr keringőjét játssza. Lélegzetelállító!
Klasszikus

Akit Kodály még személyesen instruált – Perényi Miklós

Azt vallja, egy zeneművet eljátszani csak a kezdet: elmélyedni, újrajátszani, folyton keresni, mint az aranyásó, ez a zenész feladata. Perényi Miklós Kult50-ben megjelent portréja.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Színház ajánló

De vajon mire emlékeznek az emlékező próbán?

A Vesztegzár a Grand Hotelben kapcsán kulisszatitkokat felfedő sorozatba fogtunk. Ezen a héten az emlékező-, és rendelkező próba fogalmával ismerkedünk.
Színház ajánló

Ha színház, ha mesejáték, ha családi program, akkor Noir Színház

Ebben az évadban újabb darabbal bővült a Noir Színház repertoárja, így most már négy klasszikus mesejáték közül választhatnak a Duna Palotába ellátogató nézők.
Színház ajánló

Ózon és csülök együttállása a szenvedély terített asztalán

Parti Nagy Lajos rendkívüli teljesítménynek tartja, ahogy Mészáros Máté estéről estére színpadra lép, és előadja, alakítja, végigéli az író által jegyzett Az étkezés ártalmasságáról című előadást.
Színház hír

Orvosai nem javasolják, hogy színpadra lépjen Törőcsik Mari

Nem javasolnák az orvosai, hogy a Galilei élete című előadásban színpadra lépjen Törőcsik Mari, aki jelenleg ismét kórházban fekszik.
Színház józsef attila színház

Az IRKA kedvenc Egressy verse

Egressy Zoltán és Chajnóczki Balázs voltak a József Attila Színház IRodalmi KÁvéházának vendégei. A beszélgetésen szóba került az a bizonyos Sóska, sültkrumpli, foci, gyereknevelés és természetesen a költészet is.