Színház

A NAGY VIDORLÁS - Sligovica

2009.09.02. 13:46
Ajánlom
Megfigyeltem, hogy az igazán jelentős előadásoknál a közönség és a kritikusok véleménye egybeesik. Az az érdekes, hogy nagyon jó előadásoknál is előfordul, hogy vagy csak a kritikusoknak tetszik, és a közönség előtt megbukik, vagy csak a közönség szereti, és legyőzi a kritikusokat.

Kibírhatatlan. Az ember annyira befolyásolható. A Hú de, pontosabban Hű de (hogy hú de hű legyek) messze van Petuski után ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy bedobjak két sligovicát, vagy többet is, szerencsére Derzsi Jancsi, drága barátom, Sziszifuszom, Sisyphosom játszik este (megígértem neki, most is megígértem, és ha megígértem, meg is tartom, most is azért írom le, hogy blogba legyen vésve, hogy írok neki egy Sisyphos-t, végre a helyesírását is tudom, lecsekkoltam az interneten, i-y-o), most ott üldögél a pultnál, így hát nem fog megismétlődni az eset, ami a Schroffenstein család próbái alatt történt, amikor egyrészt megmentette az életemet, mert hitt bennem (holott nem sok hinnivaló volt bennem, a dramaturg-fordító-bölcsészben és Kleist-rajongóban, aki nem tudtam megkülönböztetni a rendelkezőpróbát a főpróbától - Helyey tekintetét soha nem fogom elfelejteni, amikor a darab első pillanatának hosszú elemzésébe belefogtam, ő akkor engem örökre leírt), másrészt majdnem megölt, amikor nem figyelmeztetett rá, hogy Unicumot korlátlan mennyiségben éhgyomorra nem szabad fogyasztani tapasztalatlan gyomrú embernek, és utána, a Budapesti Kamaraszínház vécéjében hánytam, mint a lakodalmas kutya - mondom, Derzsi, ez a csodálatos színész, szerencsére a színpadra készült, az Új Színházzal ugrott le ide, két helyi barátjával csak némi sör mellé egy kis jégbetört whiskyt szopogatott egy fekete lábnyom fölött üldögélve, amelynek a történetét is elmesélte (figyelmeztetve engem, hogy vizsgáltassam meg a májfunkcióimat), így hát most nem tudtunk komoly ivászatba kezdeni, mert hiába van az, hogy én a Petritől megtanultam inni ("majd megtanítunk inni emberül", mondja H. H.-nak az ismert klasszikus műben, hát én Gyuritól megtanultam, főleg azt, hogy ne lássák rajtam, hogy részeg vagyok: voltaképpen ebben áll a nagy titok: ne látszódjon rajtad, és ne veszítsd el a beszédkészségedet), azért a Schillertől meggyötört idegállapotomban - de inkább azt mondanám, Schillertől extatikus és Schillertől depresszív (vagyis inkább a határidőtől mániás-depresszív) idegállapotomban egyetlen korty is elegendő volna, láttam olyat is, hogy valaki egy pohár víztől rúgott be - de hát a Hű de után, anélkül, hogy észrevettem volna, rendeltem magamnak egy kis sligovicát (és Adélnak egy pohár pezsgőt), és észre sem vettem, hogy hogy tűnt el a pohárból. (Adél később visszahívott, de szerencsére utána már nem engedte, hogy én is visszahívjam őt, és így nem indult be az ördögi kör).

Ilyen ez az előadás, a Hű de: egyszerű és hipnotikus, mint minden monomániás előadás, de ami még nagyon jó benne, az az, hogy amilyen egyszerű, olyan ökonomikus is, egyetlen mozdulattal, gesztussal, kellékkel nincs több benne, mint amennyi szükséges, vannak benne kis varázslatok: a pulton állva maradó üvegek sora, amikor Venyecska megbillenti a pultot, és végül a moszkvai harangszó, az üres üvegekből, a távoli csilingelés, tényleg olyan, ahogyan egy részeg ember tudatába behatolhat, ez az előadás pontosan azokra van szabva, akik játsszák, és, mint látom, a közönségét is csalhatatlanul megtalálja - ismerem a színészeket, mindhármukat, a Stúdió "K"-ból és máshonnan is, Kakasy, Homonnai és Tamási (régen a vezetéknevükön szólították a színészeket, és így jelölték a plakátokon is, és MGP, akit mérhetetlenül szellemtelenül - nincs igazam, van benne egy kis szellemesség, nevettem is MGP rovására kicsinyt - GPS-nek neveztek a tegnapi színházi hazugsággyűjteményben, a CSAJ-ban, amire még visszatérek -, nos MGP vezette be egy darabig, talán csak önmaga szórakoztatására, hogy vezetéknevükön illeti a színészeket a kritikáiban, ezzel visszacsatolva őket a hőskorba, amely ma oly messzire látszik süllyedni, a hőskorba, amiről nem sokat tudunk, hiszen nincs DVD-nk Dérynéről), mindegyiknek megvannak a maguk érzékeny pillanatai, de nem ez működik, hanem a dolog higgadt nyugalma, és az, hogy Tamási valamit mégiscsak tudhat az alkoholizmusról.

Pár szó a CSAJ-ról. Most már meg kell írnom, mert Nánayval a parkolóban, a nagyszínházi előadás szünetében dohogtam erről, mint egy öregember, és ő majd keresni fogja filippikámat a blogban. A szerzőnő is meghajolt a végén színészekkel, nagy sikere volt, és mint kolléga - úgy látszik, én teljesen elvtelen vagyok - örültem, hogy nem tojásokkal dobálták meg, és rothadt paradicsommal, miközben magamban egyáltalán nem tapsoltam neki, és, ami még komolyabb jellemre vall, magamon kívül sem. Úgy csak voltam. Két vonatkozásáról akarok beszélni ennek az állítólag színházról szóló előadásnak. Az egyik, ami a kritikát és a kritikusokat illeti, amit, ebben a kabarétréfában közvetlenül a díjakhoz és elismertséghez kapcsolnak az alkotók: rettenetesen unalmas azt hallgatni, hogy valaki csak azért kap díjakat, mert marijuánát szív, perverziókat állít a színpadra, meztelenkedik, esetleg odaszar a színpad közepére. Ez szemenszedett hazugság. Egyáltalán - bár köztudott, hogy Euripidész elég depressziós volt, amikor Szophoklész elvitte előle a legtöbb közönségdíjat, más díj Athénban nem volt, de ez nem biztos, hogy olyan jó, lásd: Euripidész - a művészet nem díjakra megy. De ez most mindegy is. A sors bosszúja, persze Euripidész ezt már nem élte meg, hogy az ő darabjait ma többször játsszák, mint nála sikeresebb, és szintén zseniális kollégájáét.

Amit ez az előadásnak álcázott ugrabugra állít - nevezetesen a nagy-nagy közhelyet, hogy a színházművészetet ma a tömegmédia felszippantotta, mert csak az lehet kvázi sztár, aki bekerül a médiába (Kálloy Molnár tudna erről valamit mesélni), és hogy a kritika csak az eredetieskedő, beteges színpadi halandzsát jutalmazza - tökéletesen hamis, és félrevezető, sőt, hadd legyek komisszár: kártékony. A média nem szippantotta fel a színházat, a színház veszített a jelentőségéből, tény, ezzel szemben mégiscsak él és virul. A kritika nem mindig igazságos. Mint ahogy a néző sem mindig igazságos. A színházak azonban ma tele vannak, és nagyon sokféle előadás között lehet választani. Éppen Nyíregyháza és ez a fesztivál a tanúbizonyság rá. Amikor azonban a kritikus céhet általában támadják - volt egy nagyon intelligens, komoly, jó humorú ember az elmúlt években, aki talán túl sok és néha igazságtalan kritikát kapott az utóbbi időkben, és ezért kijelentette: "a szakma gyűlöli a kritikusokat", akinek azt feleltem erre, hogy ez olyan, mintha zsidózna (vagy cigányozna). Nincsenek általában kritikusok, és nincs általában szakma. Aki ilyet állít, nem mond igazat.

Milyen nagyszerű lett volna, ha a CSAJ-ban láthattuk volna azt is, ahogyan egy rendező rendez. Csak megközelítőleg úgy, ahogyan ez történik. A szerep alakulását a próbán. Persze mulatságosan. Talán nem volna lehetetlen némi tanulmányokat folytatni valódi színházi próbákon. Igen, előfordult már, hogy valakinek kihúzták egy mondatát a darabból, sőt, én is beavatkoztam egy ember sorsába, a barátom, Márton László kolozsvári bemutatója előtt, agresszív jóbarátként és gyakorló dramaturgként kihúztam egy komplett szerepet, mert teljesen leállította a darabot, és a rendező kérésére ezt én közöltem ezt a színésszel, aki nem örült neki. Az előadás jobb lett.

De milyen jó lett volna, ha egy kis erőfeszítést tesznek ezek a fiúk (és a szerzőnő), és tornatermi ugrálás helyett tényleg megkísérlik megmutatni, mi történik egy próbán vagy egy előadáson. Ha egy picit közelebb mennek az eseményhez. A koporsóból mobiltelefonozó Kálloy, nos, bevallom, én is nevettem rajta: egyszerűen azért, mert a színházban hajlandó vagyok gyermekké válni. De utána annál dühösebb voltam ezekre a fiúkra, akik irtózatos vehemenciával kapargatják a felszínt, de még a körmük alatt sem marad semmi abból, ami a színház felszíne lenne. Mintha egy másik bolygón élnének.

Megfigyeltem, hogy az igazán jelentős előadásoknál a közönség és a kritikusok véleménye egybeesik. Az az érdekes, hogy nagyon jó előadásoknál is előfordul, hogy vagy csak a kritikusoknak tetszik, és a közönség előtt megbukik, vagy csak a közönség szereti, és legyőzi a kritikusokat. Amikor Csehov elmenekült Péterváron a Sirály bemutatójáról (szegénynek akkoriban minden szünetben meg kellett hajolni a színészekkel, és ugye nála három szünet volt, és a közönség gúnyos arccal nézte, a taps, enyhén szólva langyos volt, és sokan fütyültek és kiabáltak), és a premieren voltaképpen megbukott, és a kritikusok boldogan elgyapálták, mert titokban utálták, hogy Csehov nemcsak novellistának jó, alig telt el néhány hét, és a darab a hatodik előadás után mégis sikeressé vált, sőt szenzációsan sikeressé, sőt, szimbólummá. Mert a színház hitt benne, és mert Oroszország legjobb színészei játszottak benne, és mert a darab jó volt, sőt, azóta tudjuk, hogy zseniális volt.

Most nagyon primitíven fogalmazok. Amit ebben az összefércelt nemtudommiben műveltek két barátunk és kollégánk - mert csakazértse tagadom ki őket, és nem égettetem el máglyán sem őket, és nem fenyegetem meg őket az inkvizíció szerszámaival, sem Szibériával - az körülbelül olyan, mintha azt mondanánk a gyerekeknek az iskolában: ne tanulj, fölösleges, elég ha hangos vagy és agresszív, úgyis érvényesülsz, zsibongj, csapj ricsajt, ne figyelj oda semmire, koppintsd le a Comedy Central késztermék-zombi színészeit, a műanyagpoénokat, és menni fog. Valószínűleg nem csak azért vagyok ilyen mérges, mert ez az előadás tudatmérgező, hanem azért, mert lehetne belőle egy sokkal érdekesebb és intelligensebb szkeccs-sorozatot is csinálni, amibe talán beleszűrődhetne a valóság morzsája. Ez a darab nem CSAJ, ez csak RICSAJ.

Elég. Kérek egy sligovicát.

Már így ülök Gáborral, bennem a két sligovicával, és azon gondolkozom, hogy a Kossuth téren keresztül térek majd haza, teljesítem a házi feladatot, megnézem Oumou Sangarét, és Gábor végre mutat a laptopján a díszlettervekből és jelmeztervekből valamit, két apróságra hívja fel a figyelmemet, előre megnyugtatom, hogy nagyon szeretek húzni a szövegeimből, csak praktikus kérdések, mondja ő, szabadkozva, nem filozófiaiak, és nem a lényeget érintik, mintha nem tudná, hogy a praktikus kérdések a legfilozófiaiabbak, és leglényegesebbek a színházban, de persze tudja, és persze mindkettőben igaza van.

Huszár Zsolt jön oda hozzánk, izzadtan, úgy, ahogy kiesett a Feydeau első felvonásának végén a színpadról. Egy Feydeau-ban futni kell. Pécsen, a POSzT-on beszélgettem vele először hosszabban, reggelizés közben, a szállodában, ő a piacról jött, egy átvirrasztott éjszaka és sültkolbász-evés után, és nem nagyon állt meg benne a szó, ami ezek után nem lepett meg, habár mégiscsak meglepett, mert nem tudtam, hogy ennyire szeret beszélni, de kedvesen közölte, hogy ő, ha egyszer elkezd beszélni, akkor nem lehet lelőni se, de még jobban meglepett, hogy szinte mindenben egyetértettem vele (azt tudtam róla eddig is, hogy milyen jó színész), őt is a Stúdió "K"-ból ismerem, egyszer beugrott egy másik színész helyett A szűz, a hulla, a püspök és a kések c. darabomba, és megjegyzem, hogy emiatt a hangzatos cím miatt nem kaptam egyszer vízumot Amerikába. De ezt majd legközelebb mesélem el. És nem is a Zsolt miatt történt. Pécsen a zsűri tagja volt, de utólag úgy tűnik, nem nagyon tudta érvényesíteni a szempontjait, aztán hagy minket dolgozni Gáborral, persze nem dolgozunk, csak beszélgetünk, és persze tudnivaló, hogy épp az ilyen beszélgetések a lényeg, ez maga a dolgozás.

Közben láttam már néhány pillanatra Derzsi Jancsit is a színpadon, ahogy megígértem neki, igaz, tócsni (azaz lapcsánka)evés közben (bevallom, bár sokat vártam a tócsnira, nem volt az igazi), a tévé képernyőjén, a klubban: Derzsi még egy vibráló képernyő sarkában is tökéletes (ez itt a szerelmi vallomás helye), és voltaképpen a Bódy Gábor hozott minket össze, ez a mindkettőnknek nagyon fontos ember, illetve az, ahogyan első rendezésemben, a Schroffenstein családban (na, nem az, amikor próba után leitatott, és magánéletének akkori vad románcát adta elő több részben, fordulatosan és a való élettel illusztrálva), hanem az, ahogyan dolgozott velem, ahogy megtanított (egyszer beugrottam valaki helyett a rendezésembe - ezt is majd máskor mesélem el), hogy a szemébe nézzek, amikor beszélek a színpadon, és én a szemébe néztem, igaz, nem mindig tudtam, melyikbe, ami Derzsinél nem szimpla ügy, szóval Derzsi Jancsi egy vibráló képernyő balsarkában, egy francia bulvárdarabban is csak jó tud lenni -, és arra gondolok, hogy a színház, habár tény, ma már nem tölti be azt a centrális, szinte szakrális szerepét, amit bizonyos régebbi korszakokban, többek közt a létező szocializmusban is betöltött, mégis milyen sokféle dolgot egyesít önmagában, és ha egy előadás jó, az sokkal több, mint puszta ricsaj, még akkor is, ha az ezerfejű, vagy a cerberusfejű nem mindig vevő rá.

Gabi és Dezső, fogalmam sincs, hogy csinálják, kiszúrnak a tömegben, a Kossuth téren, kétségtelen, hogy napról napra többen vannak itt, és Oumou Sangaré, aki franciául kiselőadást tart a nőről, hogy mennyire fontosak számára a nők, a nők egyenjogúsága, hogy ez talán számára a legfontosabb, és elmondja, hogy minden nő anya, feleség vagy testvér, és hogy nő nélkül nincsen élet - nos, ekkor én is egy nőre gondolok, és lassú léptekkel elindulok hazafelé, részben, hogy belenézzek a US Openbe, részben, hogy fölkészüljek az éjszakai Schillerezésre. A végkifejlet már közel. Luise bejelenti apjának, hogy öngyilkos lesz. Ilyen jelenet nem volt még a világirodalomban.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Mi az a tritónusz, és miért nevezték az ördög hangközének?

Schiff András egy interjúban nemrégen a tritónusz hangközével jellemezte Magyarországot. De vajon tudjuk, mi ez? És tényleg be volt tiltva a középkorban?
Klasszikus

A zene olyan, mint a pszichoanalízis

Fejérvári Zoltán november 20-án, illetve a rá következő két estén a Budapesti Fesztiválzenekarral lép pódiumra a Müpában. A külföldön is sikeres zongoraművész beszélgetésünkben elmondta, hogy miért jó egyedül zenélni, miért jó kamarázni, és mi köze mind ennek a pszichoterápiához.
Zenés színház

Először csendült fel az Egyesült Államokban a Bánk bán

Tizenötezer néző volt kíváncsi a magyar kultúrát népszerűsítő, vasárnap zárult kéthetes rendezvénysorozat előadásaira New Yorkban.
Klasszikus

Akit Kodály még személyesen instruált – Perényi Miklós

Azt vallja, egy zeneművet eljátszani csak a kezdet: elmélyedni, újrajátszani, folyton keresni, mint az aranyásó, ez a zenész feladata. Perényi Miklós Kult50-ben megjelent portréja.
Klasszikus

Elkápráztatnak új Rameau-lemezükkel Vashegyi György együttesei

Vashegyi György együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar lemezre vették Rameau ma már ritkaságnak számító operáját, a Naïst, és a kritika elismerését is kivívták.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Színház ajánló

Ha színház, ha mesejáték, ha családi program, akkor Noir Színház

Ebben az évadban újabb darabbal bővült a Noir Színház repertoárja, így most már négy klasszikus mesejáték közül választhatnak a Duna Palotába ellátogató nézők.
Színház ajánló

Ózon és csülök együttállása a szenvedély terített asztalán

Parti Nagy Lajos rendkívüli teljesítménynek tartja, ahogy Mészáros Máté estéről estére színpadra lép, és előadja, alakítja, végigéli az író által jegyzett Az étkezés ártalmasságáról című előadást.
Színház hír

Orvosai nem javasolják, hogy színpadra lépjen Törőcsik Mari

Nem javasolnák az orvosai, hogy a Galilei élete című előadásban színpadra lépjen Törőcsik Mari, aki jelenleg ismét kórházban fekszik.
Színház józsef attila színház

Az IRKA kedvenc Egressy verse

Egressy Zoltán és Chajnóczki Balázs voltak a József Attila Színház IRodalmi KÁvéházának vendégei. A beszélgetésen szóba került az a bizonyos Sóska, sültkrumpli, foci, gyereknevelés és természetesen a költészet is.
Színház meetoo

Kortalan Kortárs – A hatalom és az abúzus viszonya

A Kortalan Kortárs sorozat soron következő előadásában a zaklatás, az erőszak, az alá/fölé-rendeltség témáját járják körül november 14-én a Kálmán Imre Teátrumban.