Blaha Lujza neve mára azonosult egy közlekedési csomóponttal. Ugyan a róla elnevezett tér alatti metrómegállóban kapott egy vitrint, mivel egykori színháza, a Népszínház nem áll már a helyén, nehéz magunk előtt látnunk kora egyik legfontosabb sztárját. Blaha Lujza 1926 januárjában hunyt el, temetésére egy egész ország volt kíváncsi. Gajdó Tamás színháztörténészt kérdeztük a színésznőről. – Blaha Lujza alakja valószínűleg azért vált ennyire meghatározóvá, mert személyében a kiegyezés utáni, virágzó Magyarország életérzése sűrűsödött össze. Amikor az emberek Blaha Lujzára gondoltak, nem pusztán egy színésznőt láttak maguk előtt, felderengett egy korszak hangulata, társadalmi közege, eszükbe jutottak a fiatalkori emlékek. Hasonló jelenségről beszélhetünk ma is, amikor egy ismert színész vagy színésznő neve hallatán nemcsak az illető személye, hanem egy egész világ elevenedik meg: ha elhangzik például Udvaros Dorottya neve, az megidéz egy egész korszakot.
Blaha Lujzát Magyarországon szinte mindenki ismerte.
Bár nem létezett még rádió vagy televízió, a színésznő folyamatos vendégszerepléseinek köszönhetően bejárta az országot, de sokan elzarándokoltak a Népszínházba, hogy a legendát lássák fellépni. Így vált az egyik legismertebb és legnépszerűbb művésszé. – Blaha Lujza valóban nagy utat járt be karrierje során: Szabadkáról Nagyváradon át Esztergomig rengeteg városban lépett föl, sőt, Bécsben is játszott, kedvelték az osztrák előkelőségek, nemcsak a magyarok.
Blaha Lujza színházi szerepeiben (1896) (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)
– Ő testesítette meg azt az ideális magyar nőalakot, amelybe a közönség könnyen beleszeretett. Fiatalabb korában egészen más oldalát mutatta: francia operettek primadonnájaként filigrán, kifejezetten vonzó, sőt szexepiles nőként ünnepelték. Hangja szép volt, és pályája elején opera-énekesnőnek szánta férje, Blaha János. Igazi műfaja azonban a népszínmű lett, eggyé vált ezzel a műfajjal. A nők hasonlítani akartak rá, a férfiak rajongtak érte. Pirospozsgás arca, karakteres vonásai révén sokak számára a „tipikus magyar” nő megtestesítője lett. Mindez különösen érdekes annak fényében, hogy édesapja német nemzetiségű volt, a Blaha név pedig cseh férjéhez kötődött.
Mikszáth Kálmán Blaha Lujzáról:
„Ami kedvesség, báj, pajkosság, kellem és játszi költőiség van a magyar nőkben külön-külön, az mind összekerült egy rakásra Blahánéban. Hallgassa bár egyes szerepeiben ezer különböző ízlésű ember, az mind megkapja benne azt, ami éppen az ő gusztusára való. Mert minden magyar menyecske benne van ebben az egyben.”
(Mikszáth Kálmán: Blaháné a népszínművekben)
A színésznő magyarságát és hazafiságát nem kérdőjelezte meg tehát senki, de tett is mindezért ő. Gajdó Tamás kifejtette: – Blaha Lujza példája a Monarchia egyik fontos eszméjét is megerősítette: azt, hogy idegen származású polgárok is magyarrá válhatnak, miközben megtarthatják nemzeti identitásukat. Egyedülálló népszerűségét az is fokozta, hogy soha nem szerződött külföldre, hanem Magyarországon maradt, és a magyar színjátszást szolgálta. Ezt a kortársak és az utókor egyaránt nagy erényként tartotta számon, és szinte minden róla szóló írásban hangsúlyozták hűségét. A korabeli közvélekedés szerint Blaha Lujza Budapest „magyarrá válásában” is szerepet játszott. Úgy tartották, hogy a Népszínházban alakított rokonszenves figurái révén az idegen ajkú polgárok is megszerették a magyar nyelvet és kultúrát. Bár ez a hatás nyilván túlzóan mitizált – hiszen az iskolai oktatás játszotta a döntő szerepet a nyelvtanulásban –, mégis hozzájárult Blaha Lujza legendájának kialakulásához.
Blaha Lujza (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)
Kivételezett helyzetben volt Blaha Lujza, akinek a neve ennyire összeforrt a népszínművekkel, Mikszáth Kálmán a tőle megszokott iróniával jegyezte meg, hogy ezek a darabok gyakorlatilag köré épülnek. – Blaha Lujza megtestesítette a népszínmű ideális hősnőjét: énekelt, táncolt, díszes népviseletbe öltözött, és a műfaj elvárásai szerint hitelesen jelenítette meg a falusi, vidéki világot.
Sokan azonosították szerepeivel, és rajta keresztül alakult ki egy idealizált kép Magyarországról:
a napsütötte rónákról, a hullámzó búzamezőkről, a mezőn dalra fakadó lányokról. Bár ez távol állt a valóságtól, a színház közvetítésével a közönség mégis elfogadta és megszerette – hangsúlyozta a történész. – Idősebb korára szinte mitikus alakká vált, nemcsak a színházi életben, hanem a magyar közéletben is. Megválasztották a Nemzeti Színház örökös tagjának, Ferenc József kitüntette, jubileumait sorra ünnepelték. Ereklyéiből Budapest főváros kiállítást rendezett, színházakat neveztek el róla, és végül az a tér is az ő nevét kapta, ahol lakott. Lakásának ablakából a Népszínház épületére látott, amelyben később a Nemzeti Színház működött.
Bár Blaha Lujza népszerűsége töretlen volt, pályája során nemegyszer érte kritika. A színháztörténész több példát is említ – Beöthy Zsolt híres bírálatában megjegyezte, hogy Blaha Lujza lényegében mindig ugyanazt a szereptípust játszotta, erősen külsőségekre építve. Az írók gyakran kifejezetten rá írták a szerepeket, ő pedig hasonló módon formálta meg azokat. Nem tartozott a lélektani mélységeket kutató színésznők közé,
inkább jelenség volt, mint finoman árnyaló drámai tehetség.
Idősebb korában már kevésbé volt hiteles. Móricz Zsigmond darabja, a Sári bíró bemutatója után 1909-ben például a Nyugatban Ignotus úgy fogalmazott: a darab jó, egyetlen hibája, hogy Blaha Lujza játssza a címszereplő feleségét, mert „egyénisége elválaszthatatlan az édességtől, az elragadó bájosságtól, a darab Sári asszonyában pedig semmi sincs ezekből a tulajdonságokból.
Beöthy Zsolt kritikája (részlet)
„E szép színésznőt minden idők elsőrangú művészi csillagai közé emelik, s különösen a vidéki közönséget oly tüntetésekre ragadják, melyeket minden elismerésem mellett sem tarthatok arányban állóknak az ő igazi művészi jelentőségével. Még alig száradt meg a nyomdafesték egy úgynevezett művészeti monográfián, mely őt egy lélegzetre »a kor legkimagaslóbb alakjának«, a »színészet történetében korszakalkotónak«, a »jelen nagy művésznőjének« s »nemzetünk büszkeségének« nevezi. Anélkül, hogy az effélékkel érdemes lenne komolyan foglalkozni, csodálatos, hogy eddig nem igen hítták ki a kritikát, mely higgadtabban méltassa érdemeit és jelölje meg fogyatkozásait. Egyszersmind pedig tiltakozzék az ellen, hogy a drámai művészet nem egy jeles képviselője mellett, egyedül Blaháné asszony tekintessék mintegy a magyar művészi szellem egyedüli képviselőjének, bizonyságaul a nagyobb és mélyebb ábrázolások iránt való fogékonytalanságunknak és sekélyességünknek.”
(Beöthy Zsolt: Színműírók és színészek – Szomszéduram kakasa)
Mindez azonban nem von le Blaha Lujza jelentőségéből Gajdó Tamás szerint. – Nem elsősorban mélyen elemző színészi teljesítménye miatt vált fontossá, hanem azért, mert egy egész korszak szimbólumává nőtte ki magát. Ugyanakkor maga is reflektált a kritikákra: naplójában megírta, hogy Beöthy bírálata után igyekezett figyelni a tanácsokra, és tudatosan dolgozni saját alakításain.
Gajdó Tamás a 2021-ben megjelent, Arcképek az Osztrák-Magyar Monarchiából című könyvben egy egész fejezetet írt Blaha Lujzáról. A cikkben szereplő, a korabeli sajtóból vett idézetek a kötetben is szerepelnek.
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Fejléckép: Blaha Lujza (forrás: Wikipédia)
hírlevél
