„A nevetés a színtiszta jelen” – Czéh Dániel bábszínésszel beszélgettünk

Nemrég végezted el a buddhista főiskolát, mit jelent az életedben a buddhizmus?

Nehéz meghatároznom, régóta érdekel. Emlékszem rá, amikor tizenöt évesen azt kezdtem érezni, hogy egy mátrixban élünk, és engem elkezdett izgatni, mi lehet mögötte. Nem kizárt, hogy pont a Mátrixot láttam épp, és az gyakorolt rám ilyen hatást, de vonzóvá vált a buddhizmus, ami lényegében a tudat működésének kutatása. Ha megismered a saját tudatodat, akkor rengeteg mindent megértesz. Vegyünk egy egyszerű példát: kiválasztasz egy neked tetsző tárgyat, a buddhizmus azt mondja, nem a tárgy a fontos, hanem a te viszonyod ahhoz. Megmutatja, hogyan érzékeled azt a tárgyat, hogyan értékeled, és miért. A döntésedet nyilván meghatározza a személyiséged, az alapvető természeted, a szocializációs folyamatok stb. Ezeket a paneleket kezdi el úgymond szétcincálni ez a szemlélet. Ennek segítségével lehet lebontani bizonyos sémákat.

Milyen személyes sémát sikerült eddig lebontanod?

Szerintem még egyet se. De hozzáteszem: a buddhizmus nem a nyugati, sikerorientált gondolkodás szerint működik, tehát nem az eredményekről beszél, hanem inkább folyamatok megismeréséről. Nekem még sokat kell gyakorolnom ahhoz, hogy azt mondhassam, bármilyen sémát lebontottam, de azért úgy érzem, kapiskálom, hogyan működök. Ez színtiszta önismeret.

A Patkó Bandi legendája a Kabóca Bábszínház miniévadán (Fotó/Forrás: Kabóca Bábszínház )

És mióta ez a folyamat tart, jobb színésznek érzed magad?

Érdekes, hogy pont ezt kérdezed, mert még az egyik első elvonulásunkkor egy szaktársam azt mondta: „nem tudom, hogy te jobb vagy rosszabb bábos leszel-e attól, hogy csavarunk egyet a gondolkodásodon, de az biztos, hogy más”. Úgyhogy igazából ezt érzem én is, hogy más lettem.

Miben mutatkozik ez meg?

A buddhista meditáció praxisának egyik sarkalatos pontja, hogy maximálisan jelen tudj lenni a saját életedben éppen ott, ahol és amikor vagy. Ez például könnyen rokonítható a színpadi jelenlét fogalmával. Hogy mit térképezel fel a közönségből, hova nyitsz, kit hozol be a játékba. Szerintem ebben sokat fejlődtem.

Ezt a széles körű, mindenre kiterjedő figyelmet én is tapasztaltam a játékodban, jó értelemben véve használod a közönséget, és nem zökkent ki semmi. Szoktál te egyáltalán izgulni?

Persze, ha nem izgulnék, szerintem nem is csinálnám.

Egyszer A kisgömböcöt játszottuk Szegeden, és Jászay Tamás kritikus odajött hozzám utána megkérdezni: mit szoktam csinálni előadások előtt, mert ő azt látta, hogy nyugodtan ücsörögtem, aztán lenyomtam az egyszemélyes előadást, és ő azt hitte, hogy ilyenkor fel kell spannolni magamat vagy ilyesmi. Ilyet nem szoktam, de nagyon izgulok, például amiatt, hogy sikerül-e megfogni a közönséget, az pont elég. Gyakran jut eszembe amúgy, hogy amit én csinálok ezekkel az előadásokkal, az nem sokban különbözik attól, mint amikor az emberek több száz vagy ezer évvel ezelőtt történeteket meséltek egymásnak. Úgy képzelem el, hogy a tűz körül ülve is meg kellett fogni a hallgatóságot, máskülönben elragadták volna a szót. Pont azért szeretem a bábszínházat, mert ott lehet mesélni és szabadabban nyitni a közönség felé, reflektálni, hiszen ők is részesei.

Czéh Dániel és Markó-Valentyik Anna a Sárkányölő Sebestyén c. előadásban (Fotó/Forrás: ESZME)

A családodból hozod ezt a mesélési vágyat?

Lehet, hogy azért van, mert egykeként nőttem föl, és el kellett szórakoztatnom magamat. Aztán biztosan eljött egy pont, amikor rájöttem arra, hogy talán ez másokat is szórakoztat. Hamar a színház közelébe kerültem amúgy, somogyi vagyok, Pécsre jártam magyar-filozófia szakra, és tagja lettem a Janus Egyetemi Színháznak. Tehát már akkor megvolt ez a filozófia-vonal meg a színház is, csak az egyetemet nem fejeztem be, a JESZ-ben viszont 2012-ig játszottam. Ebben az időszakban pedig Mohácsi János rendezett többet Pécsett, csoportos szereplő voltam az Istenítéletben, Az elveszett levélben és a Parasztoperában például. Ekkoriban elvégeztem egy bohócdoktor-tréninget, a bohóctechnika tükrében pedig elkezdtem egészen másként gondolkodni a prózai színházról. Utána láttam a POSZT-on egy Vitéz László-előadást, ami végképp efelé a műfaj felé kezdett el terelni. Egy kétségbeesett pillanatomban felhívtam Sramó Gábort, a pécsi Bóbita Bábszínház igazgatóját, hogy nem dolgozhatnék-e velük. Akkor ugyanis rendezőasszisztens voltam a Pécsi Nemzetiben, ami nem volt túlzottan testhezálló feladat.

Ezt első látásra megmondtam volna…

Nos, igen. De egyébként az esélytelenek nyugalmával hívtam föl Sramó Gábort, hiszen akkor én még csak külső szemlélőként ismertem a bábszínházat, egy vonzó, misztikus világ volt a számomra. Sramó azt mondta, hogy rendben, már látott engem színpadon, gondolkodik rajta. Aztán visszahívott, hogy akkor A kishableány, Bogárdi Alizzal ketten csináljátok, Veres András fogja rendezni, Rozs Tamás a zene. Mondanom sem kell, hogy kisebb sokk volt, amikor egy klasszikus, bunraku típusú fabábot adtak a kezembe.

Először volt a kezedben ilyen?

Leges-legelőször, és gyakorlatilag úgy játszottam vele, mint gyerekkoromban a legóimmal meg a játékfigurákkal. És képzeld el, hogy ez az esetlen naivitás iszonyat bejött Veres Andrisnak, úgyhogy le is szerződtettek a Bóbitába. Tehát amikor jártam Marosvásárhelyre – ugyanis elvégeztem a bábszínészképzést, tegyük hozzá – akkor már 3-4 éve társulati tag voltam. Fontos volt egyébként a képzés, mert rendszereztem azokat a tapasztalatokat, amiket ösztönösen szedtem össze. Közben több fontos szakmai találkozásom volt, többek között Markó Róberttel, Schneider Jankóval, Boráros Szilárddal. Hamar megkedveltük egymást, és csomó jó projekt indult el, mint a Sárkányölő Sebestyén, a már említett Gömböc vagy a Patkó Bandi legendája.

A Patkó Bandi legendája a Kabóca Bábszínház miniévadán (Fotó/Forrás: Kabóca Bábszínház )

Jelenleg társulati tag vagy a veszprémi Kabóca Bábszínházban, rengeteg előadásod, munkád van. Mi az, amit nem unsz meg a színházban?

Talán azt, hogy a szó a jó értelmében véve ki lehet magunkat tombolni. Le lehet vezetni a feszültséget, átalakítani színpadi energiává.

és még meg se büntetnek érte, sőt inkább fizetnek. Imádok játszani, ez nem kérdés, és ezen belül minden érdekel, jól érzem magam a paraván mögött és előtt is, meg azt látom, hogy a nézők – gyerekek, felnőttek egyaránt – is szeretik, ha bevonom őket. Ennél már csak azt szeretik jobban, ha bajban vagy, ezt is a bohóctréningből tanultam meg. Úgyhogy az előadásaimban gyakran hozom magam kvázi megoldhatatlan, lehetetlen helyzetekbe, ilyenkor az a mutatvány, hogy ebből valahogy kikecmergek.

Miben szeretnél fejlődni szakmailag?

Nemrég rendeztem egy Vitéz Lászlót Inoka Péternek, nagyon izgalmas volt, úgyhogy most az a tervünk, én fogom rendezni Schneider Jankót, mert eddig ő rendezett engem. A színészet terén azt gondolom, hogy technikailag sok mindenen lehetne még finomítanom, csiszolnom. A Színházi Olimpia idején egy tajvani bábossal, Yeung Fai-jal volt workshopunk, és az, amit ő a kesztyűs bábbal művelt, az valami túlvilági volt. De az is világklasszis, ahogyan Sarkadi Bence marionettezik. Tehát technikailag van még hova fejlődni.

Van olyan technika, amit még nem volt alkalmad kipróbálni?

Vajangot még nem csináltam, és árnyszínházat sem, de ez utóbbi nem is annyira érdekel, mert nekem túl lassú. Számomra az egy elemeltebb forma, nem tudnék benne úgy poentírozni. Közben meg az is igaz, hogy nem áll jól mindenkinek minden, és ezt érdemes elfogadni. Az is lelki alkat meg habitus kérdése, hogy kinek melyik technika fekszik jobban. Nagyon szeretem Tömöry Márta elméletét, miszerint a marionett egy föntről irányított, éteri mozgású, fölső csakrákkal dolgozó bábtípus, míg a bunraku, a vajang, akár az árnyszínház a szívközponttal dolgozik, és ott van a kesztyűs, paravános, vásári vonal – ami a magyar bábjátéknak is sarokköve –, ahol a báb alatt vagy, tehát az meg alsó csakrákból jövő, jó „mocskos”, rock and rollos közlésmódra alkalmas forma. Ez egy jóval ösztönösebb bábtípus, egyáltalán nem véletlen, hogy az összes valamirevaló kesztyűs bábjátékban van valami ördögi figura vagy démon.

Jelenet a Kabóca Bábszínház Szélkötő Kalamona című előadásából (Fotó/Forrás: Peka Roland / Kabóca Bábszínház)

Gyakran formálsz meg negatív vagy csibész figurákat, sokszor valóban úgy tűnik, mintha kötetlenül „randalíroznál” az előadások alatt. Hogyan viszonyulsz a szabályokhoz?

Számomra iszonyatosan fontos a keretrendszer, minden ilyet érdemes ismerni, komolyan venni a tradíciókat, hinni bennük, hiszen anélkül talajtalan a műfaj, de utána kötelező kitörni a keretből. A Patkó Bandiban pontosan ez történik: Jankóval az összes létező kesztyűs bábos, paravános, vásári játékszabályt betartjuk, miközben azonnal át is hágjuk az összeset.

A Patkó Bandi legendáját volt szerencsém látni a Kabóca Bábszínház miniévadán. Kérlek, mesélj a létrejöttéről!

Én vetettem föl Jankónak, hogy csináljunk előadást Patkó Bandi történetéből. Barcsról származom, a nagyszüleim Darányban éltek, a két település közt nagyjából félúton áll Patkó Bandi fája. Ez valójában egy hatalmas facsonk, egyesek szerint villám csapott bele, mások szerint egy otthagyott gyertya égette le, ez lényegtelen, viszont nagyon erős aurája van annak a helynek. Az egész úgy néz ki, mint a pokol kapuja, mintha onnan mászna ki az ördög – legalábbis mindketten erre jutottunk Jankóval. Ráadásul még lódarazsak is lakják, úgyhogy tényleg nagyon sötét az egész. Ezeket az elemeket mi mind beleírtuk a Patkó Bandi szövegkönyvébe. Patkó Bandi állítólag létező személy volt, akiről gyerekkoromban sokat hallottam. S ha valóban létezett, egy bűnöző volt, mondjuk ki, betyárromantika ide vagy oda! Mi persze nem bűnözőként ábrázoljuk, hanem inkább azt akarjuk megmutatni, mi viheti rá az embert arra, hogy bűnök sorát kövesse el. Például, ha egy komoly igazságtalanság éri, mint Lúdas Matyit vagy Kohlhaas Mihályt. Patkó Bandi betyárságát a mese nyelvén úgy fogalmaztuk meg, hogy lepaktál az ördöggel. A sok mesei elem mellett bekerült a három próba is természetesen. Utóbbiak vagy lehetetlen küldetések, mint például lovat patkolni futtában, vagy teljesíthetőbbek, mondjuk csókot lopni. Aztán egy személyes hátterű próbatétel is van: elszedni a csontot a Mocsok nevű kutya alól. Egy nyírbogáti ismerősöm mesélte, hogy náluk volt egy éktelenül ronda kutya a falu szélén egy bádogbódéhoz láncolva. Mindenki félt tőle, és senki se tudta, kié, de mindenki messziről dobálta. Érted, ezt a kutyát nem ölelték meg nyolc évig, teljesen elvadult szegény állat, mindennek a tetejébe elnevezték Mocsoknak. Ezt a sztorit mindig is be akartam építeni valamelyik előadásba, itt jött el a pillanat. Boráros Szilárd bábja egy patkány és egy kutya keveréke, rettenetesen szórakoztatóan néz ki, és jól lehet vele játszani. A Mocsok-jelenetek teljesen abszurdak, talán ezeken nevetnek a legtöbbet az előadás során.

Szereted, ha sokat nevet a közönség?

Persze, de alapvetően a nézői reakciót szeretem. Ezzel kapcsolatban lett egy felismerésem. Visszakanyarodva a buddhizmushoz, az évek során az fogalmazódott meg bennem, hogy a nevetés gyakorlatilag a színtiszta jelen pillanat. Olyankor nem gondolkozol a múlton, nem rágódsz a jövőn, és nem foglalkozol a gondjaiddal. Nem véletlenül van az, hogy például Buddhát sokszor ábrázolják elégedett vigyorral.

A nevettetéssel igazából a jelenbe rántod a nézőt. Nagyon nehéz ezt leírni, ahogyan azt sem lehet, hogy a meditációban mit tapasztalsz. Könyveket lehet megtölteni, körbe lehet írni cifra körmondatokkal, lexikonokkal alátámasztani és fogalmakat ráaggatni, de valójában amíg nem próbálod ki, addig nem tudod, hogy milyen. A humort is igazán csak átélni lehet, ahogy a meditációt.

Fejléckép: Czéh Dániel (fotó / forrás: Toroczkai Csaba / Kabóca Bábszínház)