A szorgalmas, rendszeres, netán hivatásos néző jó néhány előadást már látott korábban, és időpazarlásnak érzi, hogy újranézze azokat, amikor amúgy is folyamatosan elmaradásban van a kínálathoz képest. De valójában az újranézés sem igazi segítség, mert akkor meg a kétszer látott produkció előnybe kerül az egyszer látottakkal szemben, míg a régebben látottról esetleg megfeledkezünk. Lehet mondani ugyan, hogy amit elfelejtünk, az bizonyára azt is érdemli, de azért nem gondolnám, hogy a feledés abszolút megbízható mérce lenne.
A tudósító viszont végképp jobban teszi, ha friss élményeire hagyatkozik, és nem keveri közéjük a korábbiakat. Így viszont a tudósításból szükségképpen kimarad egyebek közt az idei válogatás egyik legfeltűnőbb sajátossága, A kaukázusi krétakör három előadása. Mindegyiket láttam régebben, mégpedig egymástól aránylag távoleső időpontokban, és mindegyiket jelentékeny alkotásnak gondoltam. De nem is folytatom a hiánylistát, a figyelmes olvasó magától is észreveszi, hogy miről nem lesz szó az alábbiakban.
Semmiképpen sem maradhat ki a kolozsváriak Rosmersholmja. A megrázó élményeim közül is kitűnik. Az enyhe kifejezés, hogy megosztotta a közönséget, amelynek legalább harmada, de talán még nagyobb hányada is, a szünetben elmenekült. Pedig nem tudhatták, hogy még mi várt ránk. Engem is megosztott ez a produkció. A szünetben egy ismerősöm megkérdezte, hogy most itt mi van, mi történik? Minthogy a darabot nemrég láttam a Rózsavölgyi Szalonban, el tudtam mondani nagyjából, hogy ki kicsoda és mit akar. Különben, kissé homályba vesző olvasmányélményeimre hagyatkozva, bizonyára magam sem értettem volna belőle semmit.
Tudom persze, hogy vannak, főképp színházi ínyencek, akiket csakis a rejtelmes, a követhetetlen, a felfoghatatlan tud lázba hozni.
Tulajdonképpen én is közéjük tartozom, amíg remény van a megfejtésre. Ezúttal ezt nem éreztem a szünetben, és a végén még annyira sem.
Rosmersholm - Kolozsvári Állami Magyar Színház (Fotó/Forrás: Hegyi Júlia Lily / Zsófia Hajdú / POSZT)
Mégis, mint említettem, engem is megosztott ez az előadás. Kétféleképpen is. Eleinte azt hittem, hogy értem, jópofa és igen eredeti karikatúrának, farsznak, burleszknek fogtam föl, amit láttam, és jókat kuncogtam rajta. Amikor valamennyi szereplő elkezdett körbe futni, igazolva éreztem magam. De ahogy fogyott belőle a humor, ahogy kezdett komolyra fordulni a játék, úgy vesztettem el a fonalat. Ám egy idő után pedig másféle tudathasadásba estem. Csodáltam néhány színészi alakítást, kiváltképp természetesen a főszerepet játszó Imre Éváét, aki fantasztikus fizikai és szellemi energiával, koncentrációval viszi végig a végletesen elszánt, céljainak mindent alárendelő nő szélsőséges jellemét a rendezői ötletek összes képtelenségén keresztül. És közben irtóztam a hatalmasra növelt falaktól, az állandó félhomálytól, a láthatatlan arcoktól, a sokszor szándékoltan, a halandzsáig érthetetlen beszédtől, a játék megakasztásaiig, a rossz gramofonra emlékeztető ismétlésekig.
Mindezt persze meg lehet magyarázni, sőt még azt is fel lehet fogni célként, hogy a néző minél rosszabbul, minél kínosabban érezze magát, ha előbb-utóbb kiderül mindennek a célja, értelme. Ám itt ezt nem lehetett kivárni. Ha persze a válogató a minimum/maximum hőmérő mintájára fogta föl a feladatát, akkor ennek is itt volt a helye a POSZT-on.
A válogatással kapcsolatban egyébként nincs is más megjegyzésem.
Az újvidéki magyar társulat produkciója, a Borisz Davidovics síremléke nagyszerű összefoglaló a XX. század kelet-európai történelméről. A Danilo Kis regénye nyomán készített játék a szocialista-kommunista eszméktől erősen befolyásolt térség véres történeteit együtt mutatja be a szétzilálódott szellemiséggel együtt bomló színházi formák forradalmaival. Magas falak között apró, vörös-feketébe, a vér és a gyász színeibe öltözött emberkék nyüzsögnek világmegváló hévvel és eszmékkel. Valójában legalább annyira elveszettek, mint egy másik előadásban korunk gyökerüket vesztett vándorai. A Franciaországban élő román író, Matei Visnec szövegére készült Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk című székelyudvarhelyi produkció a menekültek szenvedésire, kiszolgáltatottságára, megpróbáltatásaira teszi a hangsúlyt, miközben igyekszik árnyaltan megmutatni e korunkban üzletággá váló jelenség vámszedőit is. Ebben kiemelkedő érdeme van Barabás Árpádnak, aki pontos mértékkel adagol rokonszenves segítőkészséget is a menekülők utazását energikusan szervező gengszter jellemébe.
A Forte Társulat Horváth Csaba vezérletével Vaterland címmel Thomas Bernhard szövegei nyomán készített nagyon színes, izgalmas, élvezetes kavalkádot a múlt század európai szörnyűségeiből. Egy absztrakt építmény adja a játék terét, tárgyát és eszközét, benne és körülötte tévelyegnek, bolyonganak a szereplők, mígnem gondos és aprólékos munkával szétszedik és elhordják az egészet. A puszta tér marad nyomukban. A példázat nem túlságosan eredeti, de nagyon szépen, eredetien van megcsinálva. A cím nyilván nem véletlenül maradt német, így egy kicsit mást jelent, mint ha lefordítanánk. Más az asszociációs köre, mint ha azt mondanák, hogy haza.
A Nyílt Fórum felolvasószínháza a 2018-as POSZT-on (Fotó/Forrás: Hegyi Júlia Lily / Zsófia Hajdú / POSZT)
A szervezők bizonyára a minden jó, ha jó a vége elve alapján hagyták csaknem a fesztivál végére a nyíregyházi Illatszertárt. (Péntek este a Radnóti Színház III. Richárd című előadása zárja a versenyelőadások sorát.) Márpedig egy bohózatnál Mohácsi János rendezésében aligha lehet bármi is jobb. Az előadás pedig igazolja a várakozást. László Miklós műve pörög, a karácsonyi üzleti forgatagban nyüzsgő kisembereket lehetetlen nem szeretni, drukkolni kell nekik, hogy eljussanak a műfajban kötelező boldog végig. És persze az ugyancsak kötelező cseppnyi üröm sem maradhat ki a receptből. Éppen csak a főszereplő nem boldogul, bár majdnem megboldogul. Betegségéből visszatérve csaknem gyászkoszorúval fogadják alkalmazottai a megcsalt drogistát, ő meg bölcs beletörődéssel fogadja el az öreg férj sorsát. Horváth László Attila hibátlan a szerepben, melankolikus, jóakaratú, elnéző. Ha már a világon nem változtathat, átalakítja önmagát. Körülötte nyüzsögnek a kedves, szeretni való, életük nyűgjeit derűvel viselő emberkék.
Amióta létezik, vitatják az országos színházi találkozó célját, feladatát, részint ennek függvényében a válogatási rendszerét. Tulajdonképpen minden szisztémának vannak előnyei és hátrányai. A magam részéről mind inkább hajlok Rejtő Jenő bölcsességére. Előbb találjuk meg …t (már nem emlékszem, éppen kit keresnek), aztán kereshetjük a szisztémát is. A magam részéről találtam néhány jó előadást. Ennyi nekem elég.