Amikor a világtörténelmet a magánemberek életének tükrén át látjuk, furcsa módon nem szűkül, hanem tágul a perspektíva, mert az egyéniben megláthatjuk az általánost, sőt akár magunkat, erényeinket, hibáinkat, kételyeinket is. Így lesz az Egy német sors Brunhilde Pomsel dokumentarista önvallomása mellett a 20. századi német történelem pontos keresztmetszete is.
Brunhilde Pomsel 1933-ban lépett be a Nemzetiszocialista Pártba. Nem elvi meggyőződésből, kizárólag a karrierje érdekében. A Propagandaminisztériumhoz került, Joseph Goebbels titkárnője lett. A deportálásokból semmit sem látott. Nem tudott a koncentrációs tárborokról. Arról sem, hogy a Propagandaminisztérium meghamisítja a híreket. Goebbels szövegeit gépelte ugyan, de érteni nem értette.
„Jelentéktelen kis pontnak” látta magát, aki, ha akart volna, akkor sem tudott volna szembeszállni a hatalommal.
Történetén keresztül megelevenedik előttünk a két világháború közötti Berlin, a boldognak tűnő békeévek, majd a fokozatos jobbratolódás és fasizálódás. Az asszony egy szörnyű kor túlélője, aki elbeszélése szerint inkább sodródott az eseményekkel, mint maga döntött életének alakulásáról, és a személyes előmenetelére koncentrált. Nem érzi magát bűnösnek.
Visszaemlékezése csupa önigazolás, hárítás és önfelmentés, tagadva, hogy a rádió hírszerkesztőségében vagy a propagandaminisztériumban bármit tudott volna arról, ami körülötte, közvetlen környezetében, Németországban, Európában történik. Bűnös-e az, aki nem ölt, nem volt besúgó, hanem csak élt a lehetőségekkel? Elfogadható életstratégia-e egy felelős állampolgártól az apolitikus opportunizmus? A kérdések, amelyeket Brunhilde Pomsel sorsa és az előadás felvet, máig érő aktualitással bírnak.
További információ ide kattintva.
Fejléckép: Takács Attila / Orlai Produkciós Iroda
hírlevél
