Japánosan és elvileg került bemutatásra Barta Lajos szépséges, Szerelem című darabja Dunaújvárosban. Gyakorlatilag valami más történik, de annak – nevezzük ezt most egyféle teátrális meditációnak – megvannak a maga erényei. Novellákból gyakorta készül film is, színdarab is, egy lábán álló, térben is kompakt színműből ritkán készül kétdimenziós, síkban kifeszített színinovella. Most láttam egy ilyet, a felvidéki Czajlik József rendezésében, Gyarmati Kata és Forgács Miklós dramaturgiai közreműködésével, a Bartók Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójaként.
Barta Lajos, a szerző, talán kassai hírlapírói éveiben gyűjtötte az anyagot ehhez az 1916-ban bemutatott színműhöz. Annak lényege: egy kisváros legeldugottabb részében, tisztes szegénységben él a nyugalmazott mérnök, feleségével, s vadul férjhezmenni kész három leányával.
A hajadonok számára az egyetlen életbenmaradási program a férjhezmenés, így hát ádázul egymás torkának esve, a másik kezéről és szívéről marják el a lehetséges férjnekvalót.
Pedig szeretik egymást, sőt igaz szerelemmel egy-egy férfit is szeretnek, de az nem az, akiért marakodnak. Az áldozat, a sárgaképű hipochonder, Komoróczy Jenő névre hallgat. Őt nézi ki magának a legidősebb és ezért legsürgetettebb Nelli, az meg rögtön Böskét szemelte ki magának. Lujza, a középső lány hírlapíróból költővé lenni vágyó lovagját, a fűszeres fiát siratja, majd bánatában bolondítja egy kicsit Komoróczyt is. Az illúziók nélküli Nelli győz. Húgai elvesztik szerelmeiket, ő viszont megnyeri magának a kipécézett adóhivatalnok-lovagot. Mindenki szomorú, mindenki hervad, de a Macskazugban esküvő lesz hamarost.
A vaskezű dramaturgia csontig húzta a szöveget, sőt a cselekmény csigolyáit is megritkította, viszont
fölerősítette a műben meglévő szimbólumháló fonalait, a négy évszak külső-belső lüktetését, s az életen-halálon való bánatos merengést.
A díszletet látva, elismeréssel méltányolja az ember, hogy milyen találékonyan használja a rendező és a színészcsapat ezt a teljesen más előadáshoz készült teret. A legnagyobb leckét, a darab központi játékát, a „fenszterlizés” aktusát, vagyis az ablakon keresztül való, párkereső kukucskálás műveletét sikerrel oldják meg. A színpad egész, felénk eső, láthatatlan oldala az „ablak”, s orrunk előtt járkálnak a sündörgő férfiak. Aztán eltűnnek – vagy meghalnak.
A mindvégig magassarkú cipőben és olykor virágos selyemruhában is fölmosófát ragadó lányok, s maga az anya (az előadás legbiztosabb pontját jelentő Kerekes Éva) azt üzenik, hogy lélekben máshol járnak, s hogy nincsenek ők otthon saját életükben. Így aztán jelentőséget kap, amikor a cipőjétől megszabaduló Nelli (a remek Kalmár Zsuzsa, Szabadkáról) csupasz talpa érinti a földet. László Csaba hiteles és fájdalmas Asperger-sprektumon belül karikírozza a leterítendő férjjelöltet, a tárgyakkal való szenvedélyesen infantilis kapcsolata igen mulatságos és emlékezetes. Grgty Niki Böskéje tele van élettel, Magyar Zsófia Lujzája tele van bánattal, Kiss Attila, Vrabecz Botond, Jerger Balázs és Gasparik Gábor pedig a rendelkezésükre bocsátott pillanatokban megpróbálják elkapni, s elénkbe is hozzák a figuráikat.
Erősen fékezi a játékot az indító jelenet hosszas szamurájgyakorlata, amikor az – egyébként igen jó erőben lévő, s a felesége fenekét erotikusan „megcsappintó” – apát játszó Őze Áron egy japán karddal végzi szertartásos edzőgyakorlatát, majd az U-alakú tér öblének alsó felében lévő, régi jégszekrényekre emlékeztető „széfekből” kimarkolja az adott évszakot jelző, sárgult faleveleket. A ki tudja, milyen okból, talán a szecesszió szívében zajló történet stílusát keresve kitalált japánosság lehet az oka annak is, hogy a falak csipkemintás rizspapírból látszanak összerakódni.
Nem érezni a darabbeli Macskazug egérszagát, itt angol és francia nyelvű, mélabús sanzonok szólnak a jelenetek összekötésekor.
Talán hogy még inkább érezzük ennek a távoli krikszkrakszokkal mintás, selyemsálként lebegő történetnek a kortalanságát, s a foggal-körömmel szorított illúzió kétességét, mikor az anya a végső képben a lengő hintára ül, és ezzel szinte kirepül a valóságból? Meglehet. Mindezzel együtt, a játéknak lelke és érezhető poézisa van. Menjetek Dunaújvárosba!
Szerző: Gabnai Katalin
Fejléckép: A Szerelem című előadás egyik jelenete (fotó: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
hírlevél
