Csehov Meggyeskert című, utolsó drámájában olyan végjátékra gyülekeznek a szereplők, amely nem vár feloldozást, akik megmenthetnék magukat, elkerülik a megoldást. S mindezt a szerző vígjátéknak nevezi, mert annyira tehetetlennek írta meg a szereplőit, hogy azon már csak nevetni lehetne. A darab premierjét 1904. január 17-én tartották a Moszkvai Művész Színházban. Sztanyiszlavszkij rendezése azonban Csehov akarata ellenére tragédiaként ábrázolta a történetet. Ezt követte temérdek hiteles változat, amely egy letűnőben lévő világ iránti szimpátia fájdalomból jött létre. A darab szereplői ugyanis egy átmeneti korban élnek, amelyben Ranyevszkaja, Ljubov Andrejevna földbirtokos a hitelek miatt elveszti a meseszép, családi meggyeskertet, mert nem akarja megérteni egy új világ szabályait. Lopahin, Jermolaj Alekszejevics pedig, a hajdani parasztgyerek, aki gazdag kereskedő lett, él a lehetőséggel és megveszi azt egy árverésen.
A Narratíva Kollektíva előadásában Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel rendezése egy filmes szakkifejezéssel, a demerunggal érzékelteti azt az átmeneti világot, amely a szereplők életét meghatározza. A terminus azt a hajnali vagy szürkületi fényviszonyt jelöli, amely még épp lehetővé teszi, hogy egy kamera felvételt készítsen.
Találó képi szinonimája ez a csehovi alaphelyzetnek, amelyben mindenki áttűnőben van egy olyan térben, amely nemsokára elvész vagy talán már nem is létezik.
Az előadásban használt kamerakép sokszor csak a szereplők árnyalatait adja vissza, míg máskor a színpad világos fehérsége szinte „beégeti” az arcokat, hogy aztán a gyertyákkal megvilágított áramszünet sötétje misztikussá tegye a látványt. A kérdés azonban végig izgalmasan fennmarad: a szereplők valódi arcát látjuk?
Demerung (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
A szín egy oldalkötélzet nélküli boxringre emlékeztet, amelyet felülről egy szintén négyzetes álmennyezet világít meg neonokkal, mintha egy edzőteremben lennénk. Fekete Anna tervező a küzdőtér díszletet plüss felületekkel teszi puhává: egy régi gyerekszobában vagyunk, amelyet a rácsos kiságy is jelez. Aki épp nem játszik a „dühöngőben”, az a színpad két oldalán lévő „kispadon” ül. A komédiára hangolt rendezés két frusztrált csapatot ereszt össze. Ljuba, a földbirtokosnő (Kurta Niké), a gyereke, Ánya (Ladányi Júlia), Jása, az inas (Viktor Balázs) egy kudarcos párizsi élet pánikrohamait hozzák haza a régi családi birtok lakóinak, akiknek tehetetlensége épp fölemészti a meggyeskertet. A viszontlátás abszurdba hajló játékot eredményez, amelynek extázisa többször humoros. Már a darab elején kiderül egy gesztusból, hogy
a baltára érett meggyeskert valószínűleg mi lehetünk: a magunk tehetetlenségében ücsörgő nézők, akiket egy nehezen átjárható, odahányt könyvekből álló ugar választ el a színpadtól.
A sorsukra váró „fák”, a szétdobált könyvek és a gyerekágy az elvesztés dimenzióit hozzák egy térbe ꟷ velünk. Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel sikeresen csűri-csavarja a karaktereket, a végletekig fokozzák a regisztereiket, hogy drasztikussá tegyék egy-egy helyzet konfliktusát. S miközben hisztérikusok a reakciók, vicces az abszurd, explicit a testi vágy, neurotikusan remegnek a mindennapok, mégsem „megerőszakolt” csehovi dramaturgiát látunk, hanem egy valódit, mait.
Demerung - Kurta Niké, Kárpáti Pál (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
Nagyon találó Kurta Niké Ljubája. Megjelenésében benne rejlik egy klasszikus Ranyevszkaja, de a játéka messze van a melankolikus fájdalomtól. Ennek a Ljubának már kocsányon lógnak az idegei, nincs szabad kapacitása arra, hogy a meggyeskerten sajnálkozzon.
Egy zavaros párkapcsolatból menekült „haza”, a múltjába, a birtokra, amelyet lélekben valószínűleg már akkor elvesztett, amikor meghalt a gyereke, de most önsanyargatásból végignézi, hogy minden hajdani szépség semmivé válik.
Demerung (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
Itt nem egy olyan Ranyevszkaja jelenik meg, aki mint földbirtokosnő nem tud mit kezdeni a változó világgal, hanem egy tönkrement Ljubával szembesülünk, aki mindent és mindenkit magával ránt, aki közel kerül hozzá. Dunyasa, a szobalány (Barna Lilla) viselkedésével mintha az évek óta külföldön élő úrnőjét másolná: komikusan pipiskedik az úrinak hitt pózokban. Filigrán termetét jól hangsúlyozza a ruha (jelmeztervezőt nem jelöl a színlap, de látványos munkát végzett), egész testi remegése, az izgalom, amellyel a hazaérkezőket várja, remek felütése a darabnak. Barna Lilla Dunyasája aztán érzékletesen válik szánalmassá a Jepihodov (Domokos Zsolt) és Jása (Viktor Balázs) közötti ingadozásban. Zongorára rendezett jelenetük plasztikussá teszi a tercettjükben működő szerelmet, féltékenységet és testi vágyat, miközben egyik szereplő sem azt kapja, amire vágyik. Domokos Zsolt jól kivitelezett, ügyességi poénjai beleillenek Jepihodov szerepébe. Enyhén sértett arcával, „felsülő” pisztolyával érthető vesztese a triónak. A kapcsolati háromszög alfahímje, az inas Jása szerepe azonban egy kissé egyöntetűen spleenesre sikeredett.
Lehetne még sokszínűbben idegesítőbb ez a Párizs levegőjébe beleszippantott üresfejű kivagyiság.
Ladányi Júlia kislányos Ányája jól láttatja a kívülállók eszköztelenségét a felnőttvilágban, nincs más útja, mint a Ljuba iránti bizalom. Kitörési kísérlete: szerelmi „vallomása” Petyához (Egger Géza) emlékezetes. Az örök egyetemista Petya intelligens jelenléte éppoly súlytalan, mint az általa kritizált értelmiségieké, akik csak arra képesek, hogy egymást ingereljék az okoskodásaikkal. Érdekes páros Ljonya, Ljuba bátyja (Terhes Sándor) és Firsz (Hajduk Károly), az idős szolga, mivel Hajduk sokkal fiatalabb a szerepnél, így azoknak a jeleneteknek, amelyekben a középkorú Ljonyát dorgálja, groteszk humora van. Már csak azért is, mert Hajduk pantomimfehér arca mintha már egy fiatalon a meggyeskertbe fásult embert mutatna. Pető Kata Várjája, a gyakorlatias, erős nő drámáját érzékelteti, akinek a sorsa mégis attól függ, hogy megkérik-e a kezét.
Demerung - Pető Kata, Terhes Sándor, Ladányi Júlia (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
Az előadás izgalmas koncepciója erős felütéssel indul, amely élő, valódi karaktereket teremt. Viszont – talán azért is, mert négy felvonást egyben látunk – egy idő után nem nagyon marad regiszter az új hangsúlyokra, kezd minden hasonlóan hangos lenni. Kárpáti Pál Lopahinje viszont képes megújulni. Önazonos természetessége nem mentegeti magát a darab elején, mintha azt mondaná: nézzetek meg jól, és röhögjetek rajtam, én vagyok a buta. Izgalmas a szerep későbbi izgágasága, amelyet a többiek megmosolyognak, pedig a lehetséges megoldást kínálja fel. Végül a birtok megszerzése feletti, dülledő szemű, sejtjeibe hatoló, szétvetett lábú, hörgő örömével változik át előttünk azzá, aki valóban elsöpri az egész birtokot.
A Narratíva Kollektíva az érezhető holtpontok ellenére is bátor frissességgel nyúl a drámához. A koncepcióból ugyan kiesett két szerep, és a szöveg is maibb lett, de ezzel együtt az előadás ki tudja mozdítani a meggyeskerti komédiát az eredeti közegéből, időtlen fehérségbe helyezi, még hangsúlyosabbá téve ezzel a történet abszurditását, amelynek így kiéleződik a humora, és új színeket kap a tragédiája.
Fejléckép: Kárpáti Pál a Demerungban (fotó: Dömölky Dániel)
hírlevél
