Székely Krisztát a kőszínház megújítása érdekli. A Katona József Színház fiatal rendezője a színházművészet nagy felfedezettje, pályáját komoly szakmai elismerések tarkítják: 2017-ben a Nóra – Karácsony Helmeréknél című előadásért a legjobb rendezés díját nyerte el a POSZT-on, A kaukázusi krétakörért a színikritikusok neki ítélték a legjobb rendezésnek, valamint a legígéretesebb pályakezdőnek járó díjakat. Ez utóbbi előadása idén a pécsi seregszemle versenyprogramjában is szerepel.

A fiatal rendezőgeneráció egyik legmarkánsabb alkotója 2015-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Székely Gábor és Bodó Viktor osztályában. Már a Nóra színrevitele előtt is a női hangokat felerősítő, női sorsokat tematizáló darabok foglalkoztatták, például a Harper Regan, a Szép napok, az Asszony a fronton vagy a Petra von Kant rendezésében. Ibsen darabjában a nő–férfi viszony szerepeire, a nagy élethazugságokra koncentrált, A kaukázusi krétakörben tovább nyitotta fókuszát, és a nők társadalmi helyzetéből kiindulva a segítségnyújtásról és a döntéshozás felelősségéről beszélt.

– mondta el a divány.hu-nak. „A kizárólag szórakoztatni akaró színház unalmas, és befeszülök tőle. Jobban érdekel, hogy megfejtsek emberi történeteket, és igazságokat keresgéljünk. Olyan előadásokat szeretek nézni, amik belekötnek azokba az érzékeny dolgokba, amikben az ember éppen létezik.”

Rendezései során a nézői figyelem új, mai tempóját keresi, ezért saját adaptációkat készít állandó munkatársával, Szabó-Székely Ármin dramaturggal. Tendenciózusan átírják, korszerűsítik, sűrítik a darabokat, amelyekhez tárgyilagos, precíz, sallangmentes nézőpontból közelítenek, előadásaik állandó eleme a megértő, finom humor, akárcsak a zene markáns használata: a Nórában egy tizenévesekből álló zenekar együtt zenél és énekel a színészekkel, A kaukázusi krétakörben egyenesen Péterfy Bori koncertetűdjeinek szánja az egyik főszerepet. A kőszínház műfajának megújításáról így fogalmaz a Revizor Online-on megjelent interjújában:

Székely Kriszta a saját útját járja, de az is fontos, hogy honnan indult. A Balettintézet növendékeként balerinának készült, ott tanulta a szakmai fegyelmet és a színházi létezést, azonban 16 éves kora körül fellázadt az aszketikus művészeti ág ellen, és elhagyta a pályát – utóbb elmondta, hogy növendékként még nem tudta, hogy a mozgás is lehet gondolati alkotás. Útja Ázsiába vezetett, Laoszban táncot tanított, koktélbárt nyitott a Mekong partján, majd Sanghajban élt. Négy év múltán tért haza, az RTL Klubnál kezdett dolgozni, és amint elindult a képzés, színházrendezőnek jelentkezett. Idén megválasztották a Magyar Színházrendezői Testület elnökének, és tagja az Operettszínház művészeti tanácsának is. A megérkezésről így fogalmaz a 168 Órának : „ A magam körüli világégetés és az állandó csavargás már kikopott belőlem. Amióta rendezek, a színház az életem. ”

A zenés műfaj inspiráló számára, Ascher Tamás már az egyetem alatt társrendezőnek hívta Fischer Iván operájának, A Vörös Tehénnek a színreviteléhez, majd az Operaházban rendezte Saint-Saëns operáját, A sárga hercegnőt. Tavaly kortárs operát rendezett a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál és a Budapesti Operettszínház közös produkciójában, a Kreatív kapcsolatokat Miskolc után az újonnan megnyílt Kálmán Imre Teátrumban mutatták be. Régi álma vált valóra, amikor év elején egy nagyoperettet, Offenbach Kékszakállját az Operettszínház nagyszínpadán rendezhette meg. „A zene nagyvonalúbb, érzelmesebb, teljesen más, mint a próza, és ez másképp működteti az agyamat. Nagyobb képekben tudok gondolkodni, szoros a kapcsolatom az énekesekkel is, de kicsit hátrébb ülök a színpadtól az operarendezéseknél, talán így pontos.” (Revizor Online)