Czakó Julianna
színművész
A Szegedi Szabadtéri Játékokon készülő Chicago meghallgatására – amin végül megkaptam Roxie Hart szerepét – körülbelül két-három hetem volt felkészülni, Kéringer László, az énektanárom pedig a korábbi zenés szerepeimhez hasonlóan most is nagyon sokat segített. Alapvetően van egy rossz érzésem a castingokkal kapcsolatban, mert a helyszínen kevés időd van megmutatni, amit tudsz, és abból a pár percből nehéz megítélni az embert. Szerencsére Béres Attilával, a darab rendezőjével már többször dolgoztam együtt, és megnyugtatott a gondolat, hogy nem teljesen ismeretlenül állok elé. Persze amikor kijöttem, nem tudtam, hogy sikerült-e meggyőzni őt, valamint Barnák Lászlót, Silló Istvánt és Dinyés Dánielt, de örültem, mert meg tudtam csinálni azokat a dolgokat, amiket szerettem volna.
Czakó Julianna (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)
Deák Kristóf
filmrendező
A Mindenki előkészületei idején több mint nyolcvan lányt néztünk meg a két főszerepre.
Steinhauser Andrea casting direktor a többségüket már ismerte, ezért aztán a két rendelkezésre álló szerep közül azt osztotta ki nekik betanulásra, amelyikről azt gondolta, hogy jobban illik az egyéniségükhöz. Minden jelölttől kértünk egy kis bemutatkozást, majd énekelniük kellett egy dalt, és végül jött a hozott jelenet. Hais Dorottya és Gáspárfalvi Dorka rögtön az első napon, pont egymás után jöttek. Mindketten rögtön elvarázsoltak kiemelkedően természetes játékukkal és jelenlétükkel – de volt egy kis bökkenő: Gáspárfalvi Dorka, aki a visszafogottabb, nem annyira jól éneklő főszereplő, Zsófi szerepét hozta, gyönyörűen énekelt… viszont Hais Dorka, aki a kristálytiszta, angyali hangú Liza szerepével készült, egyáltalán nem volt jó énekes. De ezt tudta is magáról: egy 12 évestől lefegyverző magabiztossággal kijelentette, hogy
„én nem tudok énekelni, de Liza tetszik jobban, úgyhogy majd le kell hogy cseréljétek a hangomat”.
Mindketten egyértelmű módon kerültek át a következő körbe, ahova már csak húsz lányt hívtunk, majd az utolsó körbe is, ahol a hat legjobb lányt néztünk meg különböző párosításokban. A végső körben fel is cseréltük a szerepeiket. Furcsa módon, bár a saját személyiségük alapján akár működhetett is volna a dolog, mindketten jobban élvezték azt a szerepet, amit eredetileg is hoztak.
Így esett, hogy Hais Dorka hangját valóban lecseréltük a film zárójelenetében, ő pedig csak tátogott. Ha nem ő maga javasolta volna rögtön az elején, akkor biztosan küzdöttem volna a sors iróniája ellen…
Deák Kristóf (Fotó/Forrás: Huszti István)
Pálmai Anna
színművész
Érdekes módon, hogy megkapok-e egy szerepet, nincs mindig szinkronban azzal, hogy jónak gondolom-e az adott castingot. Volt már olyan meghallgatás-élményem, ahol nagyon jól éreztem magam, mégsem az enyém lett a szerep, és olyan is, hogy bizonytalan voltam, de végül megkaptam a lehetőséget. Az egyik utolsó, meghatározó castingélményem az El a kezekkel a papámtól című film kapcsán volt, ami nemcsak azért emlékezetes számomra, mert az egész casting alatt azt éreztem, hogy kíváncsiak rám, hanem mert végtelenül boldog is voltam, amikor kiderült, hogy én játszhatom el Violát, mivel nagyon szerettem volna Dobó Katával dolgozni. Egy meghallgatáson sok minden függ a rendező elképzeléseitől, ezért
egy-egy sikertelen próbálkozásnál nem is szoktam magam ostorozni amiatt, hogy rossz voltam-e,
inkább átfordítom: büszke vagyok, hogy felkészültem, megpróbáltam, és igyekeztem a tudásom legjavát adni. Ha pedig az aktuális pillanatban kiadtam magamból a legtöbbet, onnantól kezdve a sors kezében vagyok.
Pálmai Anna (Fotó/Forrás: Bertalan Ádám / Red Bull Pilvaker)
Rudolf Péter
színművész, rendező
Castingemlékei mindannyiunknak vannak. Nekem elsőnek egy amerikai film ugrik be: a ’90-es évek közepén játszottam a Hazudós Jakab című filmben egy kisebb szerepet. Bevett szokás volt akkoriban, hogy az ismert magyar színészeket behívták egy viszonylag nagyobb szerep meghallgatására, az ember belefektetett egy rakás munkát, aztán a végén egy jóval kisebb, szinte statisztaszereppel kínálták meg, amit vagy elvállalt vagy nem – inkább nem. Aztán jött egy casting, némi magyar háttérrel, és egy viszonylag nagyobb szereppel. Robin Williamsszel lett volna jelenetem, Mathieu Kassovitznak – a rendező filmben szereplő fiának – a testvérét keresték a filmbe. Itt lép be a véletlen: egy héttel a felkérés előtt Kassovitz-cal egy nagy beszélgetés készült a César-díja kapcsán, ahol a magyar műsorban én voltam a hangja. Megállapítottuk a stúdióban, hogy úgy nézünk ki, mintha testvérek lennénk – a Hazudós Jakabban aHpedig az ő filmbéli fivérét keresték.
Adta volna magát, hogy nekem kell játszanom.
Egy drámai nagyjelenetről volt szó, ami viszonylag erős jelenlétet igényel, és amiből fel lehet építeni egy figurát – főleg, ha Ragályi Elemér az operatőr. A castingon már az első pillanatban kiderült, hogy egy angol színésznek szánják a szerepet. Kezembe is nyomtak egy másik szöveget, de én kivételesen megmakacsoltam magam, és kijelentettem, hogy csak az eredetileg elküldött, nagyobb jelenetet vagyok hajlandó megcsinálni. Kínos csend állt be, végül kelletlenül belementek, de láttam rajtuk, hogy mindegy, hogyan csinálom, már döntöttek. Szerencsémre a felvétel közben belépett Peter Kassovitz, a rendező, és leállítva a felvételt kijelentette: megvan a fia testvére. Így adatott meg, hogy több hetet forgathattam, ráadásul nagyszerű kollégákkal. Nem egy nagy szerep, de dramaturgiailag fontos epizód volt egy hollywoodi produkcióban.
Rudolf Péter (Fotó/Forrás: Emmer László / Vígszínház)
Fejléckép: Deák Kristóf (fotó: Nicholas Laclair), Czakó Julianna (fotó: Éder Vera), Rudolf Péter (fotó: Emmer László), Pálmai Anna (fotó: Horváth Judit)
hírlevél
