A szép és a közönséges is meghal – a Baal Zentán

Statikus kórusművel indul a zentaiak előadása, Mezei Szilárd akusztikus világa hamar megszeretteti magát, megragadja a figyelmet. Az éneklők közül csak a költő, Baal hiányzik – megjelenéséig várni kell kicsit, hogy aztán háttal üljön percekig: az asztal fölé görnyedve zabál az őt pártfogolni kívánó házigazda estjén. A zentai Baal nem pusztán előadás, hanem a főszerepet vivő Balázs Áron és az előadásban szintén szereplő László Sándor újvidéki színészosztályának vizsgaelőadása is egyben.

Jelenet a Baalból (Fotó/Forrás: Molnár Edvárd / Zentai Magyar Kamaraszínház )

Schiele-festmény díszíti az eredeti színlapot, és a színpadi látvány is hajaz az expresszionizmusra. A miliő az 1920-as évek német művészfilmjeinek világát idézi: logikus választás, a Baalt Brecht 1918-ban írta, majd többször átdolgozta. Ondraschek Péter a drámai költeményhez passzoló díszlete és jelmezi erős atmoszférával kísérik végig az előadás 170 percét, Baal, a meg-nem-értett, gyarló lírikus történetét. Mert leginkább ez a vonal domborodik ki Anca Bradu rendezésében: Baal minden kegyetlensége, bárdolatlansága ellenére megmarad művésznek. Hogy milyen minőségű művésznek, az már más kérdés, ehhez talán a színlapon szereplő Brecht-sorok adnak kulcsot: „Ez az ember nem különösebben modern költő.”

Balázs Áron szerepformálása nyomán megjelenik a természet adta zseni, de ott van a mániákus szerző képe. Ugyanakkor Baal nem nagyon különbözik környezetétől, amely általánosan olyan jelleget képvisel, mint Vilmányi Benett groteszk kéztartású polgárembere: decens öltözékei ellenére valami félvilági furcsaság lengi körül. A színpadkép formái, színei zsibbasztó hangulatot árasztanak, delíriumos, rémálomszerű a tér.

ahogyan a valós világ, úgy ez is vészjósló, csupán szabályok nélküli. Ezáltal alkalmasabb terep egy olyan lénynek, mint Baal, akinek organikus útja a pokolba vezet. A zentai előadásban ezzel szemben a földi pokol a kabaré világa: karmazsinvörös és blőd, Baal itt röhejes jelmezbe öltöztetett, lecserélhető műsorszám. Nem számítanak költeményei, Sawetschka, a dizőz (László Roland igen szórakoztató, jelmeze pedig telitalálat) sokkal nagyobb sikert arat a legapróbb semmiséggel.

Balázs Áron Baal szerepében (Fotó/Forrás: Molnár Edvárd / Zentai Magyar Kamaraszínház )

Az előadásban egyedül a költő barátjául szegődő Johannes (Szilágyi Áron érzékeny alakításában) képvisel valamiféle értékrendet, nem véletlenül ő játssza a lelkészt is, aki kimondja, Baal olyan, mint egy állat, „szép és közönséges, de meg fog halni.” Johannes szerelme, Anna (Dedovity Tomity Lea tiszta, természetes naivája) egyetlen jelenet leforgása alatt megszégyenül és megsemmisül, amikor Baal megerőszakolja, Johannes pedig összeroppan a hírre: lassan, de biztosan mindenki tönkremegy, aki a részeges lírikus közelébe kerül. Még Ekart is, aki még ebben a zavaros, ingoványos környezetben is egy sajátos véglet. Ekart hímnős alakja az előadás egyik legerősebb pontja, Mezei Kinga nemcsak a meghatározhatatlan társat, kísérőt, hanem Baal anyját is eljátssza. Mindkettő elrajzolt figura, a színésznő teljesen más mozgáskultúrával teszi emlékezetessé a két karaktert. Hogy a fiát szapuló anya és az őt züllésében támogató alak összekapcsolódik külön ráerősít Baal elkerülhetetlen végzetére.

Számomra a mű tételmondata az egyik dalban bújik meg: „keselyűt eszik Baal”.

Balázs Áron és Dedovity Tomity Lea a zentai Baalban (Fotó/Forrás: Molnár Edvárd / Zentai Magyar Kamaraszínház )

Viszont Baal esetében a préda nem halott, az egész mű attól a démonikus vonzerőtől igazán érdekfeszítő, amely az antihősből árad. Ettől nem mindig vibrált a színpad, főleg a Sophie-szál (Verebes Judit) esetében éreztem azt, hogy a III. Richárd Lady Anna-jelenetét nézem: felfoghatatlan, miért hódol be és adja oda magát egy féktelen gazembernek a fiatal nő. Mintha a rendező jobban ügyelt volna a mű tartalmának vizuális leképezésére, mint arra a sötét, mégis ellenálhatatlan aurára, amelynek köszönhetően Baal elpusztítja környezetét, végül magát.

Jelenet a Baalból (Fotó/Forrás: Molnár Edvárd / Zentai Magyar Kamaraszínház )

Hogy a produkció egyben vizsgaelőadás is, megmagyarázza azt az érzetet, amelyet a jelenetek sora keltett bennem: mintha mindegyikben egy adott szituáció lenne a lényegi. Anca Bradu rendezése valahol epizódszerű marad, több kisebb ívet bejárva a nagy egész helyett. Ugyanakkor nincs ezzel baj: az egész előadás szeretnivaló izgágasága – amely főleg a csoportos jelenetekben a közös zenélésekben jár a csúcsra – bevonz. Izgalmas képek, jól megkoreografált jelenetek követik egymást, az összjáték is erős. Csak világának töredezettségéhez nehezen fér számomra a szabályos átdíszletezés. Összességében a debreceni Országos Színházi Találkozónak jó lendületet adott a zentai Baal, ez volt az első esti előadás.

Balázs Áron és Szilágyi Áron a zentai Baalban (Fotó/Forrás: Molnár Edvárd / Zentai Magyar Kamaraszínház )

A zentai Baal legerősebb pillanataiban úgy fest, mintha egy expresszionista rémálom elevenedne meg a színpadon: vöröses fények, groteszk figurák, nyugtalanító, ördögi muzsika övezte tobzódás. Anca Bradu rendezése pontosan megmutatja Baal rombolását, azt azonban kevésbé, miért ragaszkodnak hozzá az emberek. A pusztítás látható, a csábítás kevésbé. Így egy izgalmas, erős atmoszférájú előadás születik, amelynek legnagyobb rejtélye éppen a főhőse marad.

Fejléckép: Jelenet a zentai Baalból (fotó / forrás: Molnár Edvárd / Zentai Magyar Kamaraszínház)