Mi újság a fakopánccsal, érdeklődöm a kapun belépve, mert emlékszem Mari bosszúságára pár évvel ezelőttről, amikor az ominózus madár hajnalonta a kertjükben található, régi villanyoszlopot farigcsálta nagy zajjal.

Reggelente ne tudd meg, milyen őrületes hangokat ad ki! – magyarázza nagy hévvel Kiss Mari. – A seprű oda van készítve az ajtóhoz, és amikor rákezd, fölkapom, és odarohanok. Az oszlopra felmászni nem tudok, s hiába mondom neki, hogy hess, meg hé, őt ez egyáltalán nem érdekli! Ilyenkor mindig oldalba vágom az oszlopot, erre elröpül, majd öt perc múlva visszatér… Egy csomó villanypózna van itt fából, miért pont ez kell neki? Ráadásul az erdő is olyan közel van! Néha azt hiszem, direkt bosszantani akar!

Eszter is megérkezett, és mindketten élvezettel hallgatjuk a történeteket. A fakopáncs után egy kertbe tévedt béka következik, de, mint megtudjuk, sok gyík is mászkál a környéken. Eszter megkérdi, macska van-e, de nincs, csak a szomszédban. Ő aztán megfog mindent, és hazaviszi a gazdáinak. – De nem állok vele szóba, mert annyira félek, hogy megkedvel, és akkor majd nekem is hoz egy egeret! – fűzi hozzá Mari.

Van egy mókus is, aki erre szaladgál, és volt, hogy bekukkantott az ablakon, fejjel lefele szemlélve a kellemes hangulatú otthont, ahol a Jászai-díjas színésznő frissen darált etióp kávéval és saját maga sütötte almás pitével kínál minket. A süteményre különösen büszke, mert szerinte nagyon jól sikerült. Egyetértünk vele.

Kiss Mari (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Izgalmasan éltem! – vág bele rögtön a közepébe. – Lacival, a férjemmel szabadságszeretők vagyunk. Anna lányomat arra neveltem, próbálja elérni, hogy ne legyen kiszolgáltatottja senkinek.

Mennyire lehetséges ez a színész szakmában?

Ott kiszolgáltatott vagy, persze. Mindenki az, aki nem tud olyan helyzetet teremteni az életében, ahol tágítani lehet a keretet.

Ezért én nem hiszek el senkinek semmit sem. Ha így teszel, nem is vársz el a másiktól semmit és így nem vagy érzelmileg sem kiszolgáltatva.

Jól gondolom, hogy ezt a fajta függetlenséget nagy részben otthonról hozod?

Azt hiszem, igen. Egy kis faluban születtem, Bükkaranyoson. A szüleim csodálatos emberek voltak.

A falunkban mindenki ismerte a másikat, és a közösség kivetette az arra érdemteleneket. Nem zárták az ajtót és a kaput, még éjszakára sem! Ha valaki bajban volt, a közösség összefogott, és segített neki, mint a mesékben! A nagybátyámat nagyon szerették a faluban, és amikor beteg lett, valaki mindig bekapálta a szőlőjét. A házunkat Nyékládházán kalákában építették fel a falubeliek, pénzt nem kértek érte. Mentek egymásnak segíteni az emberek, és három nap alatt megvolt minden.

Fantasztikus gyermekkorod lehetett. Olvastam, hogy négyesztendős lehettél, amikor hóakadály miatt késett a fellépésről egy tánccsoport. Apukád fölrakott a kultúrház színpadára, hogy énekelj el mindent, amit tanultál a nagyitól. Mi maradt meg ebből benned?

Hát a siker! Hát a taps! Az, hogy föltesznek a színpadra, és azt mondják, Máriácskám, énekelj! Teltház volt, olajos padló, és az összes kis népdalt, amit ismertem, eldaloltam! Be nem állt a szám addig, amíg megérkezett a tánccsoport. Tapsoltak és az csodálatos volt! Pontosan emlékszem arra a krémmel töltött, kerek csokoládéra, amit utána adtak, és onnantól kezdve mindig kaptam csokoládét, amikor az utcán megállítottak. Gondold el, milyen fantasztikus, hogy az 40-es-50-es években, a szüleim színházat csináltak egy kis faluban!

Kiss Mari (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Színésznőként az ő útjukat folytattad. A főiskolára elsőre fölvettek, majd a Madách Színházba kerültél. Pár év múlva Angliába mentél, ott éltél egy esztendeig.

Férjhez mentem egy filmrendezőhöz, de nem tartott sokáig. Azért varázslatos időszak volt a hippi korszak! Szabadság, szerelem, virágok, Janis Joplin, Rolling Stones. ’78-ban már vissza is jöttem.

Könnyen visszavettek a Madáchba?

Ádám Ottó tartotta a helyemet. Azt mondta, Mari, menjen ki, próbálja meg.

Maradhattál volna kinn tovább is, hiszen egy év nem sok idő!

Nem, különösen, hogy állandóan hazajöttem forgatni. Nem voltam annyira bátor, hogy tovább maradjak. Az angol színészek közt az én helyzetem irigylésre méltó volt. Tudtam, hogy van munkám, fizetésem, itt ugyan kisebb a sansz, hogy világsztár leszek, de Angliában sok színész pincérként dolgozott.

Azért elég vagány dolog volt itt hagyni mindent, és kimenni.

Ezeket a lépéseket most is meg tudom tenni! Mindig mondom a fiataloknak, hogy utazzanak, menjenek, mert eltelik az élet.

Az utazás, a változás a személyiséged fejleszti! Tapasztalatot szerzel, kapcsolatokat kötsz, látod, hogyan élnek mások.

Kiss Mari (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Több mint három évtizedig voltál a Madách Színház tagja. Majd elmentél vidékre, a Jordán Tamás vezetésével akkor alakuló szombathelyi színház társulatához. Miért hagytad ott a fővárost?

A Madách kezdett elfáradni, és már elvágytam onnan. De akkoriban sokat forgattam, ami nagyon lekötött, és fel is töltött. Majdnem leszerződtem Kaposvárra, majd az utolsó pillanatban visszamondtam. Úgy éreztem, a kislányom nyugodt élete a legfontosabb.

Akkor alakult a szombathelyi színház, és úgy éreztem, ha most nem, akkor soha nem lépem meg.

Ötvennégy évesen jöttél el Budapestről és mentél vidékre. Nehezen ment?

Nem volt könnyű. De ott találkoztam azokkal a rendezőkkel, akiknek láttam az előadásait, amik nagyon tetszettek.

Magaddal vitted a lovaidat is.

Igen, két lóval mentem, „kézen fogva”. Szombathely belvárosában laktam. Egy barátomnak van Sorkifaludon egy csodálatos istállója, meg legelője, remek karámjai. Ott laktak a lovak. Kiskamasz koromban lovagolni, versenyezni szerettem volna. Ez volt a nagy vágyam.

Miért nem errefelé mentél el?

A lovaglás nagyon komoly dolog, valódi tudomány! A lovak nagy önfegyelemre és alázatra tanítják meg az embert. A ló a hatszáz kilós sporttársad, aki sokkal erősebb nálad. Meg kell találnod azt a nyelvet, amin keresztül megértitek egymást.

A lovagláshoz nagy pénz és sok tudás kell, ráadásul veszélyes, mert ebben meg lehet halni! Egy idő után benne is volt a filmes szerződéseimben, hogy nem űzök veszélyességi sportot. Amíg megtanultam lovagolni, naponta estem kettőt-hármat.

Kiss Mari (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Talán nem véletlen, hogy a férjed lovas kaszkadőr, nem is akármilyen, lovassportban rengeteg díjat, kupát nyert. Hol találkoztatok?

A Rosszemberek forgatásán, Szomjas Gyuri filmjében. Laci 186 centi magas, széles vállal, remek humorral. Világklasszis férfi, fantasztikus kék szemekkel. Igazi tükör nekem.

Visszatérve a Szombathelyre költözésedhez, a lovak miért mentek veled?

Leonárdot és Aladárt azért vittem, mert a férjem és a lányom – nagyon bölcsen – úgy látták, hogy így nem tudok majd hazaszaladni öt perc múlva. Arról nem beszélve, hogy az életem rendszere volt, hogy reggel fölkelek, és kimegyek a lovardába. Onnan mentem tízre próbára, majd utána megint vissza. Sorkifalud fantasztikus hely, volt ott egy patak, rajta híd és vadkacsák. Olyan volt ez az élet, mint a mesében. Azért kellett ez nekem – és ez nagyon bölcs dolog volt a férjemtől –, mert nehezebb volt az eleje, mint gondoltam.

Miért?

Sokszor úgy érzed, a saját magad építette szobrot döntögetik. És döntögették! Volt olyan kolléga, aki évekig vidéken játszott, és akkor idejön valaki Budapestről, aki eddig kivel is dolgozott…? És valóban, nem volt mögöttem alternatív színházi múlt, nem voltak olyan rendezői nevek, akiket a következő majd respektál. A vidéki kollégák meg már annyi mindenen túl voltak, annyi sebet viseltek. Mert a színész lelke tele van sebbel. De egy idő múlva már azt mondod magadban, elég volt, inkább örüljenek, hogy még élek, és be tudok jönni a színpadra. Le kellett győznöm a gátlásaimat, hogy ne tartsam magam semmire. Mert semmi nem érvényes abból, ami addig volt, semmi sem. A városban ugyanakkor imádták, hogy itt van a művésznő A nagy generációból, a Vámmentes házasságból, a Kihajolni veszélyes!-ből, a Hét krajcárból és ezt nagyon élveztem. De nem volt önfeledt az első másfél évem.

Kiss Mari (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Azzal sem voltál elégedett, amit a színpadon csináltál?

Rettenetesnek láttam magam. Addig mindig olyan darabokban dolgoztam, amiket egy remek – vagy nem remek – szerző írt, de ez utóbbit azért lehetett pofozgatni. Olyan munkában viszont nem vettem részt, ahol a próbán arra kérnek, hogy mondjak egy jó mondatot. Világéletemben utáltam, amikor nyomakodni kell, hogy én is, meg engem is, jaj, most nekem is írjatok valamit! Ott vagy 55 évesen, és azt mondják, jelentkezz, tülekedj. Ez így, elmondva is, rettentő kínos.

Később jobban belerázódtál?

Az első előadásban most is rossznak látom magam. De emlékszem a Dühöngő ifjúságra, amit Zsámbéki Gábor rendezett Dunaújvárosban, szuper szereposztással. Én ilyen rosszul próbákon nem tudom, hányszor éreztem magam! Akkor még a Madách tagja voltam, rajongtam a Katona József Színházért, és szerettem volna lenyűgözni Zsámbékit, ami mindössze egyszer sikerült. Talán azért, mert annyira fáradt voltam, hogy laza tudtam lenni és úgy megszólalni. Zsámbéki gratulált is, de ha belegondolok, csak a rossz érzés tör rám. De ez a pálya ilyen. Végigjársz egy iskolát, olykor megbuksz, majd fölépíted magad újra. Most, hogy már annyi sebet szereztem, nem okoz lelki konfliktust, ha azt mondják, ez most nem jó. Akkor megpróbálom másképpen! Most már be tudok úgy menni egy próbafolyamatba és egy csapatba, hogy csak az anyaggal és a szereppel törődjem. Már nem üt ki. Illetve ez nem igaz...

Azt szoktam mondani, én ebbe belehalok. Erre felelte egy kollégám, hogy Mariskám, holnap megjelenik az újságban, hogy Kiss Mari szegény eltávozott közülünk. És akkor megkérdezik, hogy jaj, mibe halt bele? Hát abba, hogy próbálta a Juliskát! – És ez mennyire szánalmas, de tényleg! Csodálom azokat a kollégáimat, akiknek ez nem jelent gondot. Én minden próbafolyamatba bele tudok halni.

Ilyenkor hogyan „kezeled” magad?

Ezért sportolok!

A férjem szokta mondani, hogy Marika, szeresd magad! Mert nem szabad belehalni mindenbe, mondom én... Nem kell! Az életed a tied, ne vidd mások terhét magaddal, van neked elég. Az is igaz, ha időnként meg is visel valami, én alapvetően egy boldog ember vagyok. Úgy gondolom, jól éltem az életem. Örömöt okoz, hogy volt tíz évem Szombathelyen, és azokkal a rendezőkkel dolgoztam – Mohácsival, Béressel, Jelessel, Alföldivel, Zsótérral –, akikkel szerettem volna. Azt kaptam Szombathelytől, amit vártam.

Kiss Mari (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Akkor miért jöttél el?

Az utolsó két esztendőm már nem volt szerencsés, úgy éreztem, nincs értelme tovább maradnom, így tíz év után visszajöttem a fővárosba. Sok filmet forgattam, és vannak meghívásaim. Pedig nem járok fölöslegesen színházba, csakis akkor, ha valami nagyon érdekel.

Ez miért fontos? Büszkeség?

Biztos lustaság is... Meg senki ne szeressen engem csak azért, mert helyes vagyok! Én se szeressem őt csak azért, mert jópofa, hanem szakmailag működjünk jól együtt, és legyen jogom őt nem szeretni! Ha közel kerülsz valakihez, mindig kötelességednek érzed, udvariasságból is, hogy kedveld.

Ez is egyfajta szabadság, ugye?

Igen, én kényszerből nem szeretek!

Ha jól sejtem, nem sok embert engedsz a belső köreidbe.

Kevesekkel tartom a kapcsolatot.

De ezt sosem bántad.

Soha. Szeretem az egyedüllétet és a csöndet.

Nem szoktam és nem is tudom érvényesíteni a művészi vágyamat és akaratomat, és már tudom azt mondani valamire, hogy nem.

Igen intenzív embernek látlak, aki vagy nagyon fönn van, vagy nagyon lenn. Jól gondolom?

Abszolút, de azért valahogy mindig helyrepofozódik az ember.

Futással…?

Futás mindig van, heti hat alkalommal. Négyszer hat kilométer, kétszer hegymászással is összekötve. Mire fölérsz, kijön a tüdőd. Majd onnan hazafutás az erdőben, ahol nem találkozol senkivel.

A víz közelsége is megnyugtat?

Nyékládházán laktam gyerekkoromban, ott voltak mesterséges tavak. Húsz-harminc méter mély vizek, nagyon veszélyesek. Annyira fájt, hogy nem raktak be úszótanfolyamra a testvéreimmel, hogy egyedül megtanultam úszni. Párszor megfulladhattam volna, de túléltem.

Kiss Mari (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

A lovaglás és a mély tavak után óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy a veszéllyel milyen kapcsolatban vagy?

Voltak veszélyes helyzetek az életemben, és ahogy az ember öregszik, úgy kap egyre inkább szívdobogást egy-egy helyzetben, és akkor szinte már ennyitől is megijed. De mindig úgy éreztem, odafönt vigyáznak rám, és segítenek nekem. Képzeld, a férjem az M7-esen megtanított egyetlen éjszaka alatt lószállító utánfutót vezetni, és másnap kivittem Augsburg mellé a barátainknak egy lovat. Akkor még volt határ Magyarország és Ausztria között, és nem volt mobiltelefon. A határon kamionok közé kellett beállnom és intézni a ló vámpapírjait. A férjem a számba rágta, hogy Marika, ha megkérdezik, milyen lovat viszel, mondd azt, hogy vágólovat. Nyilván nem azt vittem, hanem sportlovat. De a vágóló után nem kellett befizetni semmit sem. Minden rendben ment egészen addig, amíg az osztrák vámos le nem szólta a lovat, hogy ugyan már, milyen állat ez. Mire én rögtön a ló védelmére keltem, hogy ez igenis egy nagyon jó ló! Ugyan már, ne mondjak ilyet, replikázott a vámos. Teljesen elfelejtettem, mit mondott a férjem, és elkezdtem földicsérni a lovat. Majd, amikor mentem intézni a papírokat, azt mondták, tizenegyezer schilling lesz. Micsoda, kérdeztem. Hát ennyit fizessek azért, mert átviszem a határon a lovat – akkoriban ilyen szabályok voltak –, de majd visszakapom, amikor jövök hazafelé. Onnantól kezdve, ide-oda rohangáltam, hogy félreértés történt, ez egy vágóló. A lényeg, hogy ezen két órát veszítettem, és nem értem ki időben Németországba.

Végül sikerült meggyőznöd őket, hogy ez egy vágóló?

Igen, és csak egy kicsi összeget kellett letétbe helyeznem. De késésben voltam, pedig időre kellett volna odaérnem az osztrák-német határra, ahol az állatorvos megnézi az állatot, lepecsételi a papírokat, és úgy viheted be. Mire odaértem, az állatorvos már elment. Velem volt a kislányom, mert ez az egész azért volt, hogy Annácskát elvihessem a Müncheni Állatkertbe. Lám, egy anya a gyerekéért mit meg nem tesz? Naná, hogy megtanultam lószállítót vezetni! Hiszen van egy életkor, amikor az ember mindenbe bátran belevág, mert nincs olyan akadály, amit ne venne sikerrel. Végül minden megoldódott, megtaláltam, hol kell lejönni az autósztrádáról, meglett a szállás, bekötöttük a lovat. Másnap leraktuk, majd elmentünk az állatkertbe, és az autó soha többé nem indult el, Laci jött ki trélerrel. Amikor vissza kellett jönnöm Ausztriába, a határon hat sávban kellett leállítani a forgalmat miattam, mert nem tudtam tolatni az utánfutóval.

220818_gordoneszter_2833_pp-145200.jpg (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Büszke is lehetsz magadra! Jó lehet ilyesmikre visszagondolni, amikor az ember épp lenn van.

Azt gondolom, bármi történne velem, föl tudnék állni. S ha megbicsaklom, van egy varázslatos társam, a férjem. Ő szokta mondani, amikor szenvedek vagy hajszolom magam, hogy Marika, ne csináld, szeresd magad, és pihenj!

Hogyan szereted magad?

Ez most nem sikerült, de megbocsájtom magamnak. Lacival van hátul egy felfújható medencénk és két gumimatracunk. Kifekszem, fölnézek az égre, fölöttem felhők. Senki nem kapcsolja be a rádióját, nem sikoltozik, nem süvít, és én annyira szeretem a csöndet!

Tökéletesen megértelek. Visszatérve a pályádhoz, Szombathely után visszajöttél Budapestre, ahol a Mi történt Baby Jane-nel? volt az első munkád, forgattál A Tanár című sorozatban, jött A rendes lányok csendben sírnak a Vígszínházban, amiért elnyerted az eSzínház Fesztiválon a legjobb női alakítás díját. Fantasztikus vagy a Gyerekek című előadásban is, amit a Rózsavölgyi Szalonban játszotok. Egy színházi kritikus barátom mondta rólad, hogy az az őrületesen intenzív jelenlét, amit te tudsz, azt ma már nagyon keveseknél láthatjuk a szakmában.

Ha ez így van, akkor azoktól a színészektől hoztam valamit, akikkel együtt játszottam. Dajka Margitka… édes Istenem, milyen csodálatos volt! Nem lehetett kibírni azt, amit ő tudott! Feleki Kamillka, vele is játszottam, elképesztően jó színész volt. Sinkovits Imre, Márkus László, Lázár Mária, Sulyok Mária. Bejöttek, és oda kellett figyelni! Egy karmester barátom mondta, hogy amikor nem szólalsz meg, az is zene: a két hang közötti csend. Mert amikor nincs szöveged, akkor is élsz és létezel. Ajándék, hogy A rendes lányok csendben sírnak-ban egy ilyen nő nehéz sorsát mutathatom meg. Láttam, milyen az, amikor az ember iszik, mert reménytelenné vált az élete. És hány ilyennel találkozunk nap, mint nap! Itt nálunk, a híd lábánál lakik egy fiatalember. A szülei meghaltak, és a hitel elvitte az otthonát. Micsoda sorsok vannak, és mi elmegyünk mellettük! Amikor fiatal voltam, olyan nem volt, hogy büntetőfékezés. Hogy arra törekszem, hogy neked bajod legyen, és meghalhatsz, ha én úgy döntök. Vagy most olvastam, hogy a Balaton partján valaki haldoklott. A mentősök próbálták megmenteni, de alig tudtak dolgozni, mert az emberek csak ott álltak, és telefonnal fotózták, kisgyerekkel a karjukon bámulták, ahogy egy 50 éves férfi meghal. Hát hova jutottunk? Milyenné váltunk? Mitől lettünk ilyenek?

Gondolod, hogy a művészet segíteni tud az érzékenyítésben?

A művészet nem jut el azokhoz, akikhez kellene.

Akkor mit lehet tenni?

El kellene érni, hogy egy héten három napig ne legyen televízió, internet, Facebook. Azt gondolom, a Facebook és ezek az eszközök tönkreteszik az emberiséget. Mert ha valaki név és következmények nélkül alázhat és bánthat meg embereket, az eljut oda, hogy büntetőfékez, kamerázza a haldoklót, és másnap fölrakja a netre.

Kiss Mari (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Az internet ráadásul el is távolítja az embereket egymástól.

Sajnos igen. A Gyerekek című előadás, amit a Rózsavölgyiben játszom, az atomról és az energiaválságról szól, és szerepem szerint egy atomtudóst formálok meg benne. Májusban voltam egy olyan előadáson, amit egy valódi atomtudós és egy fizikus tartott. Ők atomreaktor-hívők, mindketten azt vallják, hogy az atom veszélye, kártékonysága kisebb, mint az összes többinek. Ők ott elmondták, hogy nem lesz áram, és nézd, egyszer csak itt vagyunk… Arról is beszéltek, hogy eljöhet az az idő, amikor először csak egy-két órára, utána egy-két napra, elzárják az áramot. Kérdeztem, mi lesz a kórházakban? Azt felelték, ott már mindenütt van generátor. Visszatérve a darabbéli szerepemre, nagyon szeretem, mert titka van.

Szövegtanulással sosem volt gondod?

Nem, és attól sem félek, hogy a korral ez esetleg romlani fog. De ha a sors így hozza, akkor majd jönnek az egymondatos szerepek, és viszem a kávéscsészét egy arra érdemes rendező, arra érdemes előadásában!

Most újra Szombathelyen játszol. Örömmel mész vissza?

Zsótér Sanyi rendezi a Koldusoperát, ott leszek Kocsma Jenny. Boldogan megyek vissza vendégnek.

Nem vágysz rá, hogy újra társulati tag legyél?

Szeretem Budapestet, és sokat is dolgozom. Nagyon szeretem a fiatalokat, játszom alternatívokkal, rádiójátékozunk, filmezünk, forgatunk. Ezek nekem már csak akkor sikerülnek, ha itt vagyok. Ha úgy adódik, boldogan megyek vendégnek. A színháznak is jobb így, mert nem kell egész évben eltartania.

És az egy elköteleződés volna.

Igen, és

Budapesten milyen munkák várnak rád a következő évadban?

Játsszuk tovább A rendes lányokat, megyünk vele színházi fesztiválra Pozsonyba, megy a Gyerekek a Rózsavölgyi Szalonban, és októbertől próbálok Szombathelyen. Ez nekem így rendben van.

A kulturális szektor megvonásai és a megváltozott rezsiköltségek a művészeti intézmények életére is sokkoló hatással lesznek. Mire számítasz az elkövetkező időszakban?

Amikor gimnazista voltam, az iskolákban volt szénszünet. Épp a szombathelyiekkel beszéltem, és mondtam nekik, tartsanak ők is szénszünetet. A színház akkor gazdaságos, ha időnként nem működik: akkor nem kerül olyan sokba. Nem gondolom, hogy Budapesten minden teátrumnak gondja lesz. Attól függ, a kormány melyiknek nyújt majd segítséget. Akiknek nem, ott talán lesz egy támogató réteg.

Kiss Mari (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Csak nem tudni, mennyire szűkülnek majd be – az áremelkedések miatt – ennek a rétegnek az anyagi lehetőségei.

Van, aki pokolian gazdag, de nem igazán érdeklődik a színház iránt, vagy az ízlését meghatározza a politikai nézet. Nagy kár, hogy így van.

Nem szoktál politikailag állást foglalni. Azért nem, mert nem látod értelmét?

Szomorú igazság, de

Nincs akkora respektünk, mint volt régebben Mensáros Lászlónak, Márkus Lászlónak, Darvas Ivánnak.

Ismert emberként hogyan lehet ma felelősséggel élni a nagy nyilvánosság előtt?

Igyekszem megőrizni a tisztánlátásomat, a függetlenségemet, rám nem lehet pecsétet ragasztani. És amikor lehetőségem van, olykor-olykor lehet érzékeltetni, mit gondolok a világról. De harcosságot csak úgy szabad vállalni, hogy amikor megszólalsz, akkor brilliánsan okosakat mondasz. Mint például Ascher Tamás! Ha butaságokat beszélsz, mindent leírsz, amit addig csináltál.

Nem szeretném lelkileg nehezen megélni azokat az éveket, amik még adódnak. Itthon puffogok enélkül is eleget!

A hetvenedik születésnapodhoz közeledve, többet gondolkodsz a múlton, esetleg összegzel?

Én ugyan nem! Ugyanúgy fogok menni futni reggel, illetve nem, mert aznap délelőtt próbám lesz. A családom megígérte, hogy olyan nem jut eszükbe, hogy meglepetés partit rendezzenek. Szerencsére játszom is aznap este.

Lehet, hogy a színházban majd meglepnek valamivel.

Remélem nem, mert még komolyan veszem, hogy öregszem!

Szerző: Canjavec Judit

Fejléckép: Kiss Mari (fotó: Gordon Eszter / Fidelio)