„1976. június 4-én, egy pénteki napon, este fél nyolc után a Nagykanizsáról Budapest felé tartó gyorsvonat elgázolt egy színészt, aki addig sok viszályt váltott ki maga körül, s halála után titkos szentté, közvélekedést megosztó nagysággá vált – ha már életében nem lett volna az. A helyszínre érkező mentősök már nem tudtak segíteni rajta. A halál kb. 19 óra 50-kor állt be – a később felvett jegyzőkönyv szavai szerint – »a test nagyfokú roncsolódása következtében«. (…) A holttestet az édesanyja, dr. Frenreisz Istvánné (szül. Gundel Katalin) balatonszemesi lakos azonosította. (…) Egy rendőrőrnagy másnapi megfogalmazása szerint, melyet feltehetőleg a halottnál talált kórházi zárójelentésre alapozott, Latinovics [sic!] Zoltán »a vonat elé vetette magát«” – foglalja össze Latinovits Zoltán halálának körülményeit Kelecsényi László 2011-ben megjelent, Aki az életével játszott – Latinovits című kötetében.
A korszakos művész megosztotta környezetét, a közönség azonban sztárként rajongott érte, hatása pedig máig jelentős. A 44 éves korában elhunyt színész halála óta negyvenöt év telt el, így sokan vannak, akik már nem láthatták színpadon, csak filmkockák és visszaemlékezések őrizték meg művészi nagyságát.
Latinovits Zoltán (Fotó/Forrás: Fortepan)
1931. szeptember 9-én született Budapesten, elmondása szerint nagyapja, Gundel Károly éttermében. Tehetsége már a gimnáziumi évek alatt megmutatkozott: egy alkalommal Bajor Gizi e szavakkal biztatta Latinovitsot: „Maga menjen színésznek!”. Nem tett így rögtön, a Műszaki Egyetem építészmérnöki karán szerzett diplomát.
1956-ban segédszínésznek állt a Debreceni Csokonai Színházban, s innentől megnyílt számára a magyar színjátszás világa.
1959-ben átszerződött a Miskolci Nemzeti Színházba, majd újabb egy év Debrecen után immár meghódította a fővárost is: a Vígszínházhoz került, ahol 1962. szeptember 26-án volt bemutatkozása a Várkonyi Zoltán által rendezett Különös találkozó című előadásban.
Sokszínű tehetségét változatos karakterábrázolásokban bizonyította újra és újra. Játszott többek között a Ványa bácsi, a Zárt ajtók mögött, a Közjáték Vichyben, Az árnyék és a Karamazov testvérek című darabokban is.
Az 1963-ban bemutatott Rómeó és Júlia főhőse volt az egyik leghíresebb színházi szerepe, amelyben Ruttkai Évával játszották az „elátkozott” szerelmeseket.
Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva a Rómeó és Júlia című előadásban, 1963, Vígszínház, rendező: Várkonyi Zoltán (Fotó/Forrás: Vígszínház)
Alakításáról így emlékezett meg Gyárfás Miklós a Film Színház Muzsika hasábjain: „Ez a Rómeó nem ért a szerelemhez, nincs meg benne a jó modorú ifjú elegáns udvarló készsége, nem ismeri a hódítás gráciáját, villámcsapásként hat rá a szépség, szédül a boldogság magasában, és boldogtalan, mert nem halhat meg az öröm pillanatában. (…) A »hősies« nagy szerelem színeinek bizonyos mértékig köteles ábrázolását nagyon izgalmasan és érdekesen kerüli el Latinovits Rómeó halálba rohanó útján. Egyénisége természetes és igaz, nem száll le a szerelmi költészet olyan mélységeibe, amelyek idegenek tőle.
Rómeót nem tragikus hősként éli át, hanem ha szabad így mondanom: komolytalanabbul.
És ez jó! Jó az ideges, nyugtalan, a világot nem értő, de élő Rómeó, izgalmas ez a türelmetlen, olykor szinte kétségbeesett élet, amely Júliával ellentétben minden rezzenését kiáltva, panaszkodva, jajgatva, tombolva szórja szerelmére vagy barátaira, azokra, akik éppen mellette vannak. Nem vagyok szentségtörő talán, ha Latinovits Rómeójának szent egyoldalúságában valami megrendítően tragikus bájt és humort is látok felcsillanni.” (Film Színház Muzsika, 1963. február 1.)
Latinovits Zoltán 1967-ben (Fotó/Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán)
Örkény István Tóték című darabjának Őrnagyaként is bevéste magát a színházi emlékezetbe, ezt a szerepet ráadásul nemcsak színpadon (Thália Színház), hanem a filmvásznon is eljátszotta (Isten hozta, Őrnagy úr!). Pályafutása alatt több mint ötven filmben szerepelt, köztük olyan máig népszerű alkotásokban, mint Az aranyember, Oldás és kötés, Szegénylegények, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Egri csillagok vagy az Utazás a koponyám körül. 1972-ben Magyarországon és külföldön is nagy sikert aratott Huszárik Zoltán Szindbád című filmjének főszerepében.
Utolsó színházi bemutatója 1976. február 27-én a Fővárosi Operettszínházban volt A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című előadásban, Vámos László rendezésében. Mindezek mellett rendezőként és íróként is kamatoztatta tehetségét. Legismertebb műve az 1973-ban megjelent Ködszurkáló című kötet, amelyben a színházról született őszinte vallomásait olvashatjuk.
Legendás szerelem fűzte a kor ünnepelt színésznőjéhez, Ruttkai Évához, akivel – ahogy Ruttkai fogalmazott – közösen kergették a „színészálmot”. A miskolci színház Ilyen nagy a szerelem című darabjának fél 7-es próbáján ismerkedtek meg, amiben az akkor még házas, Latinovitsnál négy évvel idősebb Ruttkai beugróként szerepelt. A találkozásra így emlékeztek vissza:
Latinovits: „Köszönöm, hogy látszódhattam maga mellett.”
Ruttkai: „Maga nem látszódott, hanem élt. És ez a legtöbb.”
Ruttkai később elvált Gábor Miklóstól, és tizenhat éven át volt Latinovits Zoltán társa, aki – önbizalomhiányából fakadóan – végig azon rettegett, hogy szerelme visszamegy volt férjéhez. Megismerkedésük emlékére minden premier előtt, fél 7-kor virágcsokrot küldött Ruttkai Évának az öltözőjébe. Latinovits önmarcangoló attitűdje azonban a szerelem ellenére sem csillapodott. Ruttkaira az „őrzőangyal” szerepét osztotta kapcsolatukban, amit a színésznő teherként élt meg. Latinovits halála után a színésznő minden este gyertyát gyújtott érte, a gyufaszálakat pedig egy üvegben gyűjtötte.
„Tulajdonképpen itt van köztünk. Lehetséges, hogy sokkal jobban, mintha élne. Mert amikor élt, akkor nem figyeltek rá annyira. És mindaz, amit ő ránk hagyott, az maga az élet, mert tele van energiával, tele van gondolattal, erkölcsi és szellemi sugárzással, s ezt én akkor is így fogalmaznám, így mondanám, hiszem, ha nem éltem volna vele. Mert a kettőnk kapcsolatának fontosabb része az volt, amiben hittünk, amit szerettünk.” (Ruttkai Éva)
Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva (1971) (Fotó/Forrás: Keleti Éva engedélyével)
A magyar színházi fotózás élő legendája, Keleti Éva több alkalommal fotózhatta Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt. 90. születésnapja alkalmából lapunknak adott interjújában a művészpár otthonában készült híres fotósorozat kapcsán elmondta: „A Ruttkai-Latinovits-kép sem azért jó, mert technikailag annyira rendben van, hanem mert mindenkinek eszébe jut róla valami. A saját szerelme, a kapcsolatuk vége. Hogy mit jelent a lakáson belül egy bútordarab, vagy hogy érzelmeket is ki lehet fejezni egy ablakkal. Ha gondolkodsz egy fotón és a magadénak érzed, akkor azt mondod: az én életemben is volt ilyen pillanat.
Mindenki megélt már szakítást, mert annak a képnek valójában Szakítás a címe. Egyikük itt van, a másik már ott, de még összeköti őket a kezükben tartott fénykép.
Éva még próbál úgy viselkedni, mintha minden rendben volna, Latinovits meg már Isten tudja, hol van.”
(forrás: Fidelio, Vígszínház)
Fejléckép: Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva a Rómeó és Júlia című előadásban, 1963, Vígszínház, rendező: Várkonyi Zoltán (forrás: Vígszínház)
hírlevél
