Epres Attila 2021-ben vált meg az Örkény Színháztól, azóta szabadúszóként dolgozik. Volt olyan éve, amikor 280 előadásban játszott, miközben a legnagyobb nemzetközi sztárokat szinkronizálja rendszeresen, filmeket forgat és sorozatokban is szerepel. Több sportot is űz, közülük minimum kettőt versenyszerűen. Többek között arra voltunk kíváncsiak, hogyan fér el mindez egy életben. A Rózsavölgyi Szalon Szívhang című előadása pedig, mint kiderült, több tekintetben is újdonság volt számára.
Játszottál már a Rózsavölgyiben?
Nem, ez az első alkalom.
Mi alapján döntesz, hogy igent vagy nemet mondasz egy felkérésre?
Erre egészen mást válaszoltam volna két évvel ezelőtt. De miután szabaddá tettem magam, most már csak azt vállalom el, amihez tényleg kedvem van.
Epres Attila (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
A Szívhanghoz mi hozta meg a kedved?
Egyrészt még nem játszottam a Rózsavölgyi Szalonban, viszont láttam már itt előadásokat, és észrevettem a kollégákon, hogy jól érzik magukat. Jó hangulata van ennek a kis térnek. Állítólag a közönsége is értő és érzékeny. Másrészt
az mindig csodálatos dolog, ha az ember olyasmit játszik, amit kvázi neki írtak.
Amikor Hárs Anna, a darab szerzője elkészítette a végső változatot, már tudta, hogy én fogok benne játszani.
Nem minden színész szereti a kis tereket.
Pedig olyasmit lehet benne csinálni, amit máshol nem. Sok évig játszottam az Örkény Színházban, ami egy alkalmas tér, de egészen intim ott sem tud lenni az ember. Itt lehet: majdnem olyan közel vagyunk a természetes gesztushoz, mint egy filmen. Az Örkény stúdiójában sem ez a helyzet, ott ugyanis a néző egy elsötétített térben ül. Itt viszont valószínűleg látni fogjuk az arcokat, ami ritka jó élménynek ígérkezik.
Nézőként is vonzanak a kisebb, stúdiószínházi terek?
Kedvelem azt a fajta intimitást. Ez biztos azzal is összefügg, hogy kevésbé szeretem azokat a színészeket nézni, akik magamutogatóan játszanak. Azt szeretem, ha egy színész a figurából, a helyzetből adódóan fogalmaz, amit persze lehet indulatosan vagy éppen érzelmesen, de azt
nem szeretem, ha kilátszik a trükk.
Persze vannak olyanok, akik egész életükben ezzel élnek, és rendkívül sikeresek. Ez ízlés dolga.
Epres Attila (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Mondanál néhány példát rá, kik azok, akik trükkök és magamutogatás nélkül játszanak?
Ha már pont a Rózsavölgyiben vagyunk: Jordán Tamás például egész életében úgy csinált, mintha nem is színpadon lenne. Úgy tud elmondani egy verset, hogy az ember észre sem veszi, hogy már belekezdett. De Molnár Piroska is bármikor képes erre, vagy Benedek Miklós, és most csak az előttem lévő generációról beszélek, de az én korosztályomban is vannak, akik érzékenyen, mégis nagyon gazdagon tudnak jelen lenni a színpadon. Tulajdonképpen a filmnézők a hollywoodi színészek közül is
azokért rajonganak, akik észrevehetetlenül jók.
Szoktuk is rájuk mondani, hogy már majdnem európai színészek: Anthony Hopkinstól Robert De Nirón át Gene Hackmanig, akik úgy játszanak, hogy az ember nem érzi, hogy egy színészt néz. Valaki azt a színészt csodálja, aki az eszközeivel játszik, én inkább azt szeretem, ha közben elfelejtem, hogy színházat vagy filmet látok.
Utaltál rá, hogy két évvel ezelőtt még sok mindenre igent mondtál volna, amit ma már kétszer is meggondolsz. Meggyőződésem, hogy évtizedeken keresztül te voltál az egyik legtöbbet játszó színész Magyarországon.
Gyerekkoromban egy alkalommal azt olvastam, hogy a legtöbbet játszó magyar színésznek, Benedek Miklósnak 330 előadása volt abban az évben. Azt hittem, elájulok. Ezt nyilván nem fogja most már senki megugrani, mert akkor még ezek az emberek úgy melóztak végig nyarakat, hogy a turnékon dupla előadásokat nyomtak, amit most már nem csinálunk. Nekem is volt olyan évem, amikor 280 előadást játszottam. Volt abban egy kis túlvállalás. Legalábbis most már úgy érzem.
Epres Attila (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Mi lehetett az oka, hogy korábban szinte folyamatosan dolgoztál, beleértve a nyári, kőszegi bemutatókat is, amikkel együtt a nyarad fele is munkával telt.
Kőszeg nem munka. Egyébként sem tartom munkának azt, amit csinálok. Nem is szeretem ezt a kifejezést. Azt hiszem,
akármilyen tragikus vagy drámai helyzethez nyúlunk hozzá, ez akkor is játék, és aki ezt elfelejti, az hibázik.
Amikor azt mondják nekem, hogy ez kemény munka lesz, azonnal el is megy a kedvem az egésztől. Ez nem kemény munka, hanem nagy koncentráció, egymásra figyelés, meg valami igazi, komoly bányászat: valami olyasmit megtalálni, ami eddig nem volt – de ez akkor is játék. Főleg Kőszeg! Az nekem külön kikapcsolódás, ahol mindenestül élvezhetem a nyarat. A Rábán kajakozom, biciklizek a hegyekben, golfozok Bükön, és miközben elkészítünk egy előadást, állati jól érezzük magunkat.
Mikor volt ez mégis túl sok?
Akkor éltem meg munkának, amikor például egy próbafolyamat során olyasmit kellett megcsinálnom, amihez nem volt kedvem. Ilyenkor alig vártam, hogy vége legyen. Aztán az előadások alatt az ember már átveszi a gyeplőt, és bármit szeretne is szegény rendező, én egész finoman mégis oda fogom kanyarítani a játékomat, ahol jobban érzem magam. Jirí Menzellel együtt azt vallom, hogy együtt alkotni csak inspiratív légkörben és szeretetben lehet, bármit jelentsen is ez a szó.
Persze nem arra való egy alkotóközösség, hogy szeressük egymást, de anélkül nem fog menni.
Ha nem érzem, hogy a kollégámmal jó a nexusom, és hogy a rendező bízik bennem, akkor valami hiányozni fog abból az alakításból.
Rengeteg törődést és energiát igényelhet tőled az, amikor nagyon sokat játszol, és legalább nyolc előadás kell, hogy egyszerre a fejedben legyen.
Tizennégy.
Akkor pláne!
Sporthasonlattal élve: mindenki tud csinálni hatvan fekvőtámaszt. Ahhoz ugyanis nem erő kell, hanem gyakorlás. Ha az ember gyakorol, és az így megszerzett készséget az agyához idomítja, akkor az agya erre fog rászokni. De közben, ha a boltból öt dolgot kell hoznom, és nem írom fel azokat, akkor hármat el fogok felejteni. Mert azon jár az agyam, amit egyébként csinálok.
És a tizennégy szerepedet bármikor, bárhonnan egy pillanat alatt el tudod indítani?
Illik, illene. De olyan azért van, hogy megkérdezik, mit mondok például a második felvonás elején, és nekem fogalmam nincs, mert nem vagyok ott, nincs rajtam a jelmez, és nincs ott a partner. A reflexek nem indulnak be rögtön. Azoknak hat órakor kell elindulniuk, vagy legkésőbb negyed hétkor a büfében.
Epres Attila (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Mind abból, amit olvastam tőled és rólad, és ahogy most itt ülök veled szemben, az a benyomásom, hogy testileg és lelkileg is nagyon rendben vagy…
Szerintem hatvanévesen ez az elvárható szakmai minimum.
Amikor színész lettem, nagyon nagy divat volt az önpusztítás. Rengeteg magyar színész gyilkolta le a szervezetét és az agyát, és ötvenéves kora előtt meg is halt. Aki most a XXI. században nem foglalkozik a saját fizikai és mentális karbantartásával, az szerintem hibát követ el.
Viszont azt is mondják, igazán jó színész az tud lenni, aki minimum traumatizált, de semmiképpen nem jó, ha teljesen „normális”.
Bizonyos értelemben muszáj normálisnak lenni, különben skizofrén állapotba kerülünk. Ez az egyik része. Az persze igaz, hogy az a színész, aki a színpadon érdektelen marad, nem ér semmit. De az eleve nem is lesz színész. A színészet és az ember alapállása civilben két teljesen különböző dolog. Én a színésznők miatt lettem színész, ebben biztos vagyok: mindig elájulok attól, ha egy nő csodálatos a színpadon. Láttam már egészen rossz adottságú színésznőket öt perc alatt úgy kivirulni, hogy azt hittem, ott azonnal beléjük szeretek, ahogy nagyon szép nőt is éreztem már semmilyennek játék közben.
Azt mondod, a színészi érzékenységhez nem tartozik hozzá, nem segíti az, ha valaki komoly megpróbáltatásokon megy keresztül?
A színművészet, mint minden művészeti ág, elvár egyfajta genetikát.
Ha nekem van ilyen génem, hogy színész legyek, akkor ez működni fog. Ha nincs bennem, akármit csinálok, műanyag leszek egész életemben.
Szerintem semmiféle rettenetes élmény nem kell ahhoz, hogy egy gyilkost vagy egy áldozatot eljátsszak a színpadon. Persze nyilván bordázottabb a lelkivilága annak, aki sok mindenen keresztül megy, de ez nem feltétel ahhoz, hogy valaki jó színész legyen. Vannak a világban fantasztikusan jó színészek, akik úri környezetben nőttek fel, soha semmilyen tragikus élmény nem érte őket, és mégis remek, amit csinálnak.
Epres Attila (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Sokféle sportot űzöl, közöttük a golfot. Magyarázd meg kérlek, abban mi a jó!
Ez a kérdés csak Magyarországon vetődik fel. Tudod, hányan baseballoznak a világon? 33 millióan. És hány golfozó van? 60 millió. Kétszer annyi, mint bármelyik labdajátékban. Magyarországon a Rákosi-korban burzsoá sportnak minősítették a golfot, ezért nálunk mostoha maradt, és azt gondoljuk róla, hogy ez a gazdagok hóbortja, meg unalmas. Aki nem próbálja, nem tudja, hogy ez a világ legcsodálatosabb sportjainak egyike.
Mi benne a csodálatos?
A biliárd mellett ez a másik olyan labdajáték, amit álló labdával űznek. Ezért a koncentráció legmagasabb foka kell hozzá. Három-négy órán keresztül nem lehetnek más gondolataink a pályán, mert akkor nem találjuk el a labdát. Ez ilyen egyszerű. Ennél jobb mentális tisztulási lehetőség nincs.
Több sportágban versenyzel jelenleg is. Hogyan éled meg, amikor egy bizonyos életkor után már nem javulnak, legfeljebb stagnálnak vagy éppen romlanak az eredményeid?
Szertornászként kezdtem bele a versenysportba még egész fiatalon, aztán kézilabdakapus voltam, röplabdáztam, bokszoltam és még sok más sportba is belekóstoltam. Fiatalon az ember progresszív, és tudja, hogy fejlődni fog. De most például két éve vagyok igazolt kajakversenyző az AVSÉ-nél, és most már pontosan tudom, hogy a Master kategóriában, ami az öregfiúkat jelenti, már csak a szinten tartás a feladat, és nem fogok fejlődni. De ez természetes, és nincs vele semmi baj. Viszont azt is tudom, hogy
annak, hogy jól vagyok, az egyik oka, hogy rendszeresen sportolok.
Epres Attila (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Az Örkény Színházból miért jöttél el, ráadásul éppen akkor, amikor önmagához képest is egyre jobb előadások születtek ott?
Ennek sok oka volt, de ezek közül a szabadságvágy a legfontosabb. Negyven évig éltem a próbatábla rabjaként. Társulati tagként nem tudtam pontosan, hogy a jövő héten ráérek-e, mert bármikor kiírhattak egy próbát. Ezt meg akartam szüntetni. Másrészt, mint annyian, én is a járvány alatt jöttem rá, hogy nem kell már nekem felsőbb hatalom ahhoz, hogy működjek. Sok-sok éven át sokféle társulatban mozogtam, most valami mást akartam, és minden nap azt érzem, jól döntöttem.
Visszatérve a Szívhanghoz, milyen hangulatú a próbafolyamat?
Dicső Dani érzékenyen instruál, nagyon helyesek a csajok: Szulák Andrea, Sajgál Erika és Györgyi Anna, állati jó köztük lenni. És nem utolsó sorban remek Hárs Anna szövege: szerintem elképesztően modern, nagyon elegáns és közben vagány is.
Olyan, amit az ember nem magol, hanem egyszer csak beesik a fejébe.
Elsősorban ezért vállaltam el, és persze a partnerek miatt, hiszen velük sosem kerültem egy színpadra harminc év alatt. Úgyhogy ez nekem nagy ajándék.
Mitől modern szerinted ez a történet?
A midlife lamourral (középkorúak szerelme – a szerk.) nem sokan foglalkoznak. Izgalmas, hogy miközben mi nevetgélünk azon, hogy szerepünk szerint úgy nézünk egymás szemébe, mint a bocik, hogy miért nem feküdtünk le egymással főiskolás korunkban, és közben harmincöt évesnek érezzük magunkat, valójában hatvanévesek leszünk. Amikor még kisgyerekek voltunk, egy hatvanéves ember már öregnek számított, de ez ma már nem így van. Hatvanévesen az emberek még simán váltanak társat, sőt akár életmódot is. Szerintem Hárs Anna ezért is írta meg ezt a darabot.
Említetted, hogy hatvanéves leszel. Mennyire szokásod számot vetni mindazzal, amit a szakmádban eddig tettél, és amit ezután fogsz?
Hét éve vagyok gyógyult rákbeteg. Nekem most már minden jó lesz. De ha akkor ott maradok a műtőasztalon, vagy nem gyógyulok meg, akkor is azt mondtam volna, hogy irigylésre méltó életem volt.
Akkor gondolom, nem túl hosszú a bakancslistád?
Jaj, dehogynem! Nem voltam még Amerikában, elsősorban a Redwood Nemzeti Park érdekelne az óriásfákkal, és Izlandra is el fogok még menni. Majdnem végigcsináltam egy vitorlázórepülő tanfolyamot is, ami a járvány miatt félbemaradt, most azt is folytatnám, igaz, inkább motoros gépen.
Epres Attila (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Mi a helyzet a színházzal?
Á, nem.
Én már nem éhezem.
Abban a döntésemben, hogy otthagyok egy ilyen híresen jó társulatot, az is benne volt, hogy már nem rohantam a próbatáblához megnézni, hányadik helyen vagyok kiírva a szereposztásban. Persze mindig örül az ember, ha kap egy-egy jó lehetőséget, mint például a Szívhang, és már felkértek nyárra egy következőre is, amiről tudom, hogy jó lesz, sőt ma reggel szóltak, hogy lenne egy beugrás is, aminek külön örülök, mert szeretek beugrani, de még álmomban sem jön elő, hogy nagyon szeretnék valamit eljátszani, ami eddig kimaradt. „Kiskoromban” még zavart, hogy miért nem játszhattam el, mondjuk, Platonovot vagy Hamletet, de ez már nagyon régóta nem izgat. Negyvenéves kor után ezek a vágyak már kicsit perverzek.
Mit szeretsz a beugrásban?
Amit a lóversenyben: amikor az ügetőn elindulunk a startban, ahhoz fogható adrenalinlöket nem sok van.
Amikor beugrasz egy előadásba, ugyanezt érzed: napokon keresztül ömlik az endorfin.
Ráadásul a készbe ülök bele, amit egy kollégám már remekül megcsinált.
Nem rossz érzés, hogy aztán azt vissza kell adni?
Dehogy! Én szeretem a szumót: nagyon rövid ideig tart és óriási sikere van.
Fejléckép: Epres Attila (fotó/forrás: Gordon Eszter/Fidelio)
hírlevél
