Ebben az időszakban kevesebb a munka. Hogy bírod az otthon ülést és a tétlenséget?
Általában nehezen, de most próbálok egy darabot a Pinceszínházban, A vidám kísértetet, aminek nagyon kellemesen és jó társaságban telnek a próbái. Egyébként sem tudok otthon ülni. Persze, hozzá lehet szokni, kialakulnak otthoni szokások, de megvan benne az a fajta egyhangúság, hogy az ember már-már összeveszik a másikkal, hogy milyen nap van aznap.
A színház éltet, és kell az adrenalin, a felkészülés, a gondolkodás, egyszóval kellenek az ügyek.
Talán azért, hogy úgy érezzem, kellek, hasznos vagyok, gondolnak rám és bíznak bennem.
A szövegtanulás rutinjából is kieshettél egy év alatt.
Egészen furcsa, és gondolkodnom kell rajta, hogy hogyan is szoktam én csinálni. Rám különösen jellemző, hogy menet közben tanulok. Amikor hat hétig próbálok, és minden nap más jelenettel dolgozunk, akkor csak az aktuális részre készül az ember. Ez a sok kicsi egyszer csak összekapcsolódik és összeáll egy darabbá. Akkorra már tudod a szöveget, és a szövegtudással mélyül el a szerep is.
A mozgáshoz kötöd a szöveget?
Mozgáshoz és gondolathoz egyaránt.
Van egy sorozatunk, amelynek a második része a Shirley Valentine-ról szólt. Amikor beléptél a díszletbe az volt az érzésem, mintha megnyomtál volna egy gombot, és visszajött volna korábbról minden. Egy év színpad nélküliség el tud tűnni nyomtalanul?
Nem azt mondom, hogy ilyenkor újra kell tanulnod mindent, hiszen a korábbiak ott vannak, elraktározódtak, és jelen vannak a szövegben. De fél vagy egy év elteltével újra elővenni kihívás. Persze, egy fajsúlyosabb darab ilyenkor elölről kell tanulni, ráadásul vannak olyan mondatok, amik teljesen új megvilágítást kapnak, és az ember rácsodálkozik, hogy mik rejlenek benne.
A karakterek is változnak?
Egészen biztos. Van bennem egyfajta kíváncsiság, hogy bizonyos szövegek hogyan fognak megszólalni, hiszen más hangsúlyt kap majd minden, a szabadság, a vidámság, illetve az együtt töltött idő. Az én életemben is átértékelődtek dolgok, aktualitást nyert például a nemrég látott részlet a Gellérthegyi álmokból. És bár tudom, hogy az egy háborús helyzet, de mégis hasonlóképpen élem meg: ne menj sehova, ne érintkezz senkivel, borítsd be az arcodat, nem is létezel…
hiányzik a társasági élet, hogy nem lehet beülni egy kávéra, vagy megenni egy szendvicset. Igaz, hogy ezek apróságok, mégis ez maga az élet.
Amikor egy új előadással kezdesz el foglalkozni, hogy kezdesz neki a feladatnak? Mihez nyúlsz először?
Volt már, hogy elolvastam a darabot, és elképzeltem, hogy hogyan csinálnám, majd beültem az olvasópróbára, és valami egészen más sült ki belőle, mert nem tudtam összeegyeztetni a terveimet és az elvárásokat. Sokáig tartott, amíg a rendező és a partner koncepcióját el tudtam fogadni. Éppen ezért úgy gondolom, hogy akkor csinálom jól, ha a darabot teljesen fehér lapnak tekintem, és szivacsként fogadom magamba az összes ingert, instrukciót. Az első impulzusok után kezdek csak el „nyomozni”: ahogy megismerem a szöveget, a helyzetet, úgy kezdek el egyre mélyebbre menni a figurában, ezzel együtt pedig magamban is. Hiszek abban, hogy ezek nem kívülről megközelíthető karakterek, mindegyiket magamban kell megkeresnem még akkor is, ha elsőre úgy érzem, hogy az adott szerep messze áll tőlem. Amikor a Hamlet Opheliáját megkaptam az 56 évesen, megkérdeztem Zsótér Sándort, hogy miért rám osztotta a szerepet, hiszen annyi szép fiatal lány van. Ő pedig visszakérdezett: „Volt már szerelmes, nem?”. Ha nincs hova nyúlni, és nem éltél még meg egy igazi, mély szerelmet, 20-22 évesen a Rómeó és Júliát is nehéz eljátszani, hiába fiatalabbak a szereplők. Nem azt mondom, hogy Opheliát 50 évesen kell csinálni, hanem azt, hogy nem mond ellent.
Milyen terveid vannak a következő időszakra?
Nincsenek már szerepálmaim, de például nem értek a számítógépekhez, mindent telefonon csinálok, így ebbe még mindenképpen szeretnék beletanulni. Csodálom a lányomat, aki még angolul is vakon gépel.
Fejléckép: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház
Támogatott tartalom.