Megduplázza a tétet, hogy egyedül kell színpadra állnia, ráadásul a magyar Chaplinnek tartott Latabár Kálmán „bőrében”?
Még nem játszottam monodrámát, leszámítva azt, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakának a vizsgájára írtam egyet a Csárdáskirálynőből. Betéve tudtam az egész darabot, nem jelentett különösebb kihívást. A Latabárné fia esetében sokat kellett birkóznom az elképesztő hosszúságú, húszoldalas szöveggel. Régebben szinte első olvasásra megjegyeztem a soraimat, de a Covid alatt nem kellett új szerepet tanulni, ezért „lelassult” az agyműködésem. Pánikba estem, hogy nem tudom megtanulni, tizenötödszörre elmondva is hibáztam. Aztán jött egy pont, és átkattant az agyam.
Csodálkozott, hogy a Spinoza önt kérte fel a legendás Latyi szerepére? Külsőleg semmi hasonlóság kettejük között…
Sándor Anna, a Spinoza Színház vezetője a Latabár-évforduló kapcsán szeretett volna velem valamilyen latabáros produkciót. Győrei Zsolt megkeresett a monodráma ötletével, bár az is felmerült, hogy legyen kétszereplős, én Latabár Árpád szerepében és keresünk mellém egy Kálmánt. Ami a hasonlóságot illeti, általában Rátonyi Róberthez vagy Németh Sándorhoz szoktak hasonlítani. Meglepődtem, amikor Zsolt azzal hívott fel, hogy egyedül leszek a darabban, és az anyukámhoz fogok beszélni. Egyben megnyugtatott, hogy
nem lemásolni kell Latyit, hanem megmutatni az embert, az igazi énjét.
Latabárné sem beszélni, sem mozogni nem tudott. Egy súlyos agyvérzés következtében ágyhoz kötötten élt. Kálmán az esküvője után átköltöztette a mamát magukhoz, a bútoraival együtt. A zsidóüldözés időszakában bújtatta is őt. Valóságos tisztítófolyamattal, pszichiátriai kezeléssel ért fel a próbaidőszak. Ahogy egyre mélyebbre mentünk az anyagban, számos azonosságot, párhuzamot fedeztem fel, főleg a szakmai életünket illetően. Én is ismerem azt, amikor elvesznek tőlem egy szerepet. A fájó pillanatok közé tartozott, amikor egy olyan szerepet, amit kifejezetten nekem szántak, kettős, hármas szereposztásban játszottak tovább. Bizonyos színházvezetői döntések is okoztak már nehéz pillanatokat.
Peller Károly a Latabárné fia című előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
A táncoskomikusokra jellemző pörgés, felfokozott vitalitás, jó kedély Latyinál nem mindig szívből fakadt...
A pozitív kisugárzás rám nézve is igaz, én sem hagyom, hogy látszódjék rajtam, ha rossz napom van. Latabár Kálmánról sokakban, akik személyesen vagy csak a filmvászonról ismerték, az a kép alakult ki, hogy milyen vicces. Ebből kifolyólag nyilván azt gondolták róla, hogy humor az egész élete, nincs semmi gondja. Holott tele volt a sorsa tragédiákkal, Árpád fivére lányának a halála is nagyon közelről érintette, húszévesen repülőgép-katasztrófában halt meg.
Rólam is sokan azt hiszik, hogy mindig mosolygós, nagyon kedves, gondtalan fiú vagyok.
Számított valaha szakmai etalonnak Latyi? Vagy a generációjának már távoli idők ködébe vész az a fajta játékstílus, amit ő képviselt?
A 20. század nagy táncoskomikusainak sorában Latabár természetesen mindmáig ragyogó példa. Aki táncoskomikusnak adja a fejét, sok mindent lát tőle. Az ő esetében alapvetés színházi körökben, hogy bejön a Latabár, és jókat mond. Sokat foglalkozott a szövegkönyvvel, sok esetben nem volt dramaturg, így neki kellett kidolgoznia a saját poénjait. Én alapvetően „naturburschabb” alkat vagyok, nem jellemző rám a szóviccek használata. Egy ideje váltottam a buffó szerepkörre.
Peller Károly a Latabárné fia című előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
A Latabárné fiában sikerült nagyon személyessé, átélhetővé tenni a 21 éves korától 65 éves koráig tartó évtizedek egy-egy fontos érzelmi, szakmai, egzisztenciális fordulatát megelevenítő „viziteket” a mamánál. A nagyfokú szeretet és kötődés mellett érződik, hogy olykor, bizony, terhes is lehetett ez a kötelék...
A színész a maga színházi közegében, a közönség előtt álarcot visel.
Amilyennek szeretnék látni, olyanná alakul át. De amikor hazamegy, otthon megint az anyukája kisfia lesz, akinek el meri mondani a fájdalmait, aki előtt el meri sírni magát. Latyinak az okozott dilemmát, hogy nehéz sorsú, ágyhoz kötött anyját nem akarta terhelni még a saját problémáival is. De hát kihez tudna őszintébb lenni, mint az édesanyjához? Ennek a hullámzása megjelenik a darabon belül, a kimondani, nem kimondani, mégis csak kimondani skáláján.
Tipikus 20. századi művészsors Latyié, a gazdasági világválság idején artistaszámokkal beutazta Árpád fivérével a világot Berlintől Johannesburgig. Max Reinhardt színházában is megfordult, Chaplinhez, Buster Keatonhoz hasonlították. A zsidóüldözések idején leparancsolták a színpadról, a Rákosi-féle személyi kultusz alatt polgári csökevénynek számított. Minden érában megbélyegezték valamiért.
A művészet, különösen a színház kritizál, és egy művésznek lázadónak kellene lennie valahol. Miközben gyakran éppúgy próbál belesimulni is, hogy éltető elemét, a színpadot megkapja. Ilyenkor viszont ott motoszkál benne, hogy miért kell bólogatni olyasmihez, ami nem igaz, nem hiteles. Bármelyik rendszerben sok konfliktus adódhat ebből. A Latabárné fia mondataiban számos összecsengés van a mai világgal, a közelmúltunkkal. A legdöbbenetesebb ilyen mondat számomra: „Most ezek nem olyan idők, amikor a közönségnek kell bohóckodni. Az vidám lenne, a közönség szereti a színházat.
Most azoknak kell bohóckodni, akik azt szeretik a legkevésbé.”
Peller Károly a Latabárné fia című előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
Elitista szemléletet tapasztal a szakmai mindennapjaiban a zenés műfaj irányába?
A vidám műfaj, az operett mindig lenézett volt a színházi szakmán belül. Ezzel együtt Latabár korától napjainkig az ilyen típusú darabokat játszó színészek a legsikeresebbek. Idén huszonöt éve, hogy az Operettszínház tagja vagyok, ami bélyeg, pozitív értelemben is, elvégre a közönség országosan ismer és talán szeret is. A magyar operettjátszás kétségkívül hungarikum. Oszvald Marika vagy Lehoczky Zsuzsa Kossuth-díjával magát a műfajt is elismerték kicsit. A musical területéről is hosszan sorolhatnám a példákat. Annak, hogy a szakmából sokan lenézik, kevésbé értékelik a zenés színházat és „csinálóit”, jó hozama is van számomra. Megszűnik az elkényelmesedés, nő a bizonyítási vágy bennem. A Latabárné fia nagyon jókor jött, hátha tudok vele bizonyítani valamit. A kezdet kezdetén még felmerült, hogy esetleg legyen zongorakísérő, énekeljek néhány dalt. Nemet mondtam rá, mert nem szeretnék ahhoz nyúlni, amiben otthon érzem magam. Legyen ez egy iszonyú nagy kihívás. És ha erre téved egy kritikus vagy bárki, aki díjakat oszt, és úgy távozik, hogy „nem is gondoltam volna, hogy ez a kis ugribugri operettes ilyet is tud csinálni”, már megérte!
A Latabárné fia című előadás legközelebb december 4-én és 19-én, valamint január 19-én és 28-án látható a Spinoza Színházban.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Peller Károly a Latabárné fia című előadásban (fotó: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
hírlevél
