Színház

„A színházban történetekre van szükségünk” – interjú Béres Lászlóval

2022.08.07. 09:30
Ajánlom
Béres László a Karády zárkája után újra a Gyulai Várszínházzal dolgozik, ezúttal egy orosz szerzőhöz, Csehovhoz nyúlva. A rendezővel az augusztus 9-én látható előadásról, a drámaíróhoz fűződő viszonyáról, valamint a román színházi hagyományokról is beszélgettünk.

A De mi lett a nővel? tulajdonképpen Csehov-novellák dramatizált változata. Rendezőként hogyan kell hozzányúlni egy prózai műből építkező drámához?

A darab ősbemutatója 1997-ben volt, én még a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakos hallgatójaként láttam és annyira magával ragadott, hogy néhány jelenetét a művet társalkotóként jegyző Kiss Csaba hozzájárulásával lefordítottam románra, hogy vizsgaelőadásként játszhassuk. Csehov prózai munkái hasonlítanak a drámáihoz abban az értelemben, hogy a figurák itt is hitelesek, jól körvonalazottak, a történetek pedig frappánsak. Bármelyik műfajról legyen szó, érzékenyen nyúl a történethez, és mélyen emberi figurákat mutat be. Hogyha valaki jó érzékkel dramatizál – márpedig a De mi lett a nővel? esetében ez történt –, akkor megmarad a szereplők embersége, esendősége, miközben kapunk egy pörgő, gyors darabot, amelyben a szereplők történeteket mesélnek, és folyamatosan egy-egy figura bőrébe bújva játsszák el az eseményeket. Csehov még a leggyarlóbb karakterről is szeretettel mesél. A darab sikeréhez és a a végleges forma kialakulásához természetesen a három eredeti szereplő, Gyabronka József, Horváth Lajos Ottó és Honti György improvizációi is hozzájárultak .

Említetted, hogy Csehov mindenkiről szeretettel mesél. Ez az, ami a szerző műveiben foglalkoztat?

Igen. Talán a legfontosabb, hogy megértéssel kezeli a szereplőit. Mindenkinek megvan a maga igaza. Mindenképpen meghatározó az az emberszeretet, amivel Csehov megalkotja a figuráit.

Az évek múlásával egyre inkább a történetmesélés mellett teszem le a voksomat, amiben ő nagyon jó.

Úgy gondolom, hogy a színházban történetekre van szükségünk.

Közben pedig a pályád során mégis elkerült Csehov.

Korábban foglalkoztam orosz szerzőkkel, például Gorkijjal, Griskoveccel, de azt gondolom, hogy meg kellett érnem rá, és meg kellett fogalmaznom, hogy mi is foglalkoztat igazán a színházban ahhoz, hogy a mostani munkába belekezdhessek. Évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy a darab szereplőit idősebb színészek játsszák. Számomra ez a mű a színházcsinálás metaforája. Három férfi, három színész, három utazó és egy látszólag véget nem érő utazás – ha úgy tetszik az élet színpadán. Örökös úton levés. A szituáció áttételesen hasonlít a Godot-ra várva alaphelyzetére. Ott örökös várakozás, itt meg nincs megérkezés. A De mi lett a nővel? erősen színészcentrikus darab, ahol a finom árnyalatok, hangsúlyok jelentik a tetőpontot. A másik nagy kérdés, hogy mit jelent számukra – számunkra – a nő, illetve, hogy ki vagy mi az az Irina, akiről vagy amiről beszélnek. Mert hát lehet a nagy ő, vagy épp az eltűnt ifjúság, az emlékezés, a meg nem valósult álmok, sőt a tökéletességre való törekvés is – ki hogyan értelmezi. Mi az, ami a három színészt együtt tartja? A közös történetmesélés, az emlékezés gesztusa.

Az idősebb színészek jelenlétéből akár arra is asszociálhatunk, hogy annak a bizonyos „véget nem érő utazásnak” mégiscsak a végén járunk.

Ezért is csak látszólagosan véget nem érő. Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hogy miközben minden évben igyekeznek eljutni a Bikulina bankár báljára, vajon meddig tehetik még meg, és nem az utolsóra készülnek-e. Ők hárman folyamatosan úton vannak, és annak ellenére, hogy már több évtizede együtt játszanak, mennek tovább. Mi tartja ezeket az embereket ennyi év után is a pályán?

A saját művészlétük?

Az élet tele van szelíd elfogadással.

Ha valaki megfertőződött ezzel a szenvedéllyel, amit a színházi lét jelent, örökre színész, művész marad.

Fantasztikus látni Szélyes Ferit, Györffy Bandit, Kárp Gyurit, ahogy próbáljuk a De mi lett a nővel?-t, hogy milyen hihetetlen alázattal és lelkesedéssel készülnek a szerepükre, és még a próbák közti szünetekben is mondják össze a szöveget. Tudják, hogy bár a szellemük még mindig friss, már több erőfeszítés szükségeltetik a karbantartására.

Mennyire próbáljátok áttenni a darabot a jelenbe?

Nem gondolnám, hogy az aktualizálás mindig jót tesz a történetnek, sok esetben, ha szükségessé válik, hogy áttegyük a mába, valami gond van a művel. Csehov történetei ugyanolyan örökérvényűek, mint Shakespeare-é. Modernizálás helyett sokkal inkább hiszek az egyedi megközelítésben, hiszen éppen az egyedin keresztül válik a történet általános érvényűvé.

A darab bemutatója a Gyulai Várszínházban lesz. Mennyire tervezitek helyspecifikusra?

Alapvetően olyan előadást szeretnénk létrehozni, ami bármilyen térben jól játszható, ez a produkció eszköztárában is megmutatkozik. A nagybőgőtok, a kottatartó és az utazóláda, olyan tárgyak, amelyek a művészetre és az utazásra egyaránt utalnak.

A Gyulai Várszínház játszóhelyei, ahol először játsszátok pedig különleges terek.

Valóban, már magának a városnak is nagyon jó hangulata van a várral és a tóval, de nem feledkezhetünk meg a hagyományairól sem. Az egész közeg alkotásra inspirálja a művészeket, és megtisztelő a Gyulai Várszínházhoz tartozni, visszatérni.

Nem először rendezel a városban. Hogy kerültél kapcsolatba a Várszínházzal?

A pályám egy meghatározó időszakában az útkereső produkciók jellemeztek

– például kísérleti mozgásszínház –, aztán amikor a kolozsvári Magyar Operába kerültem, és közönségbarát előadásokat kértek tőlem, megtanultam, hogy nem feltétlenül az jelenti a „művészszínházat”, amit csak pár beavatott ért, sokkal fontosabb, hogy úgy készítsek művészi igényességgel előadásokat, hogy a nagyközönség is számára is befogadható legyen. A leglényegesebb, hogy a néző megértse azt, amiről mesélünk neki, a formavilág pedig már csak egy plusz sík. Kolozsvár mellett – visszatérve „rendhagyóbb” előadásokhoz –, időről időre az Operán kívül is készítettem előadásokat, Békéscsabán többet is. A Bernalda Alba házát – amiben a flamenco világa köszön vissza – látta Elek Tibor is, így ismerkedtünk meg. Ez még jóval azelőtt volt, hogy átvette volna a Gyulai Várszínház vezetését, de már akkor sokat beszélgettünk az ilyen típusú előadásokról. Személyes barátság és szakmai kapcsolat alakult ki közöttünk, így történt, hogy a kolozsvári Opera Búbocskáját koprodukcióként rendeztem Gyulán, majd két évvel ezelőtt már saját bemutatóként megcsináltuk a Karády zárkáját.

Magyarországon és Erdélyben is rendszeresen rendezel. Miben mások a magyarországi nézők a kolozsvárihoz képest?

A jó előadást a közönség mindenhol szereti és érti, de természetesen vannak helyspecifikus jellegzetességek. A kolozsvári nézők nagyrészt olyan produkciókkal találkoznak, amelyek erősen merítenek a román színházi hagyományokból. Ez pedig más alapokon nyugszik, mint a magyar.

A román színházi látásmód kevésbé szövegcentrikus, az alkotók a darabokat rendszerint kiindulópontként használják, ahol nem a szöveg színrevitele a fontos, hanem egy önálló entitás: az előadás létrehozása a lényeg.

Az így születő produkciókban a szöveg, a mozgás, a látvány, a zene egyaránt hangsúlyossá válhat. Ezeknek az arányát az adott rendezői elképzelés határozza meg. Ennek a felfogásnak történelmi okai is vannak, hiszen a Ceaușescu-féle kemény diktatúra idején a cenzúrát csak úgy lehetett kijátszani, ha nem a szövegen keresztül közvetítették az üzenetet.

Ez a különbség mennyire hat ki a magyarországi rendezéseidre?

Azt gondolom, hogy nincs igazán hatással. A próbafolyamatokban a színészek nyitottak és kíváncsiak a más típusú szemléletmódra, ugyanakkor azt látom, hogy a megszokottól eltérő előadásokat is nagyon pozitívan fogadják a nézők. Végsősoron csak kétféle színház létezik: jó és rossz.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Béres László (forrás: jegy.hu)

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Színház

„A politika félelmetes szinten átszőtt mindent” – Vecsei H. Miklós is megszólalt a Junior Prima-közlemény kapcsán

A Junior Prima Díj átadóján Vilmányi Benett nem vette át a kitüntetést, amelyre a korábbi díjazottak közös közleményben reagáltak. Az aláírók között volt Vecsei H. Miklós is, aki közösségi oldalán fejtette ki véleményét az ügyről.
Színház

„Elkötelezett hívei vagyunk a vélemény- és szólásszabadságnak” – közleményt adtak ki a Junior Prima Díj birtokosai

A Junior Prima szeptember 20-án tartott díjátadó ünnepségén az egyik díjazott, Vilmányi Benett személyes nézeteire hivatkozva nem vette át a kitüntetést. Az elismerés birtokosai most közleményben reagáltak az esetre – adta hírül a Színház Online.
Klasszikus

Időutazás Anna Netrebkóval

Különösen személyes hangvételű estet adott Anna Netrebko szeptember 25-én este a Magyar Állami Operaházban, a mostanában a hírekben politikai állásfoglalása (vagy annak hiánya) miatt szereplő orosz szoprán néhány órára visszarepítette a nézőket a boldog békeidőkbe.
Színház

A Candide és a Szólít a szörny nyerte az eSzínház Fesztivál fődíját

Második alkalommal rendezték meg a virtuális térben az eSzínház Fesztivált, melynek keretében szeptember 16. és 25. között 18 színház 19 produkcióját láthatta a közönség. Az online szemlét négy kontinens 23 országából követték a nézők, a fesztivál végével a zsűri és a közönség döntött a legjobb produkciókról és alkotókról.
Színház

„Nem a csönd, a némaság jelzi a díj függetlenségét” – újabb reakciók Vilmányi Benett visszautasított elismerése kapcsán

A korábbi Junior Prima díjasok közleménye után Tompa Andrea, Gábor György és Kovács Bálint is közzétette gondolatait a véleményszabadságról, a díjak függetlenségéről és a színészszakma összefogásáról.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Színház hír

Ahol a múlt és jelen randevúzik – kortárs táncelőadással kezdi évadát a Bethlen Téri Színház

Mádi László koreográfiájával, az Audibles című táncdrámával indítja az őszi szezont a Bethlen Téri Színház, amely a régi előadások mellett formabontó új produkciókkal is kedveskedik a közönségnek.
Színház hír

„Nem a csönd, a némaság jelzi a díj függetlenségét” – újabb reakciók Vilmányi Benett visszautasított elismerése kapcsán

A korábbi Junior Prima díjasok közleménye után Tompa Andrea, Gábor György és Kovács Bálint is közzétette gondolatait a véleményszabadságról, a díjak függetlenségéről és a színészszakma összefogásáról.
Színház hír

„A politika félelmetes szinten átszőtt mindent” – Vecsei H. Miklós is megszólalt a Junior Prima-közlemény kapcsán

A Junior Prima Díj átadóján Vilmányi Benett nem vette át a kitüntetést, amelyre a korábbi díjazottak közös közleményben reagáltak. Az aláírók között volt Vecsei H. Miklós is, aki közösségi oldalán fejtette ki véleményét az ügyről.
Színház kritika

A párkereső kukucskálás művészete – Kritika a Szerelem című előadásról

Különböző színházi világokból érkező impulzusok találkoznak a dunaújvárosi Bartók Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata közös produkciójában. Barta Lajos Szerelem című darabjának szeptember 23-án tartott bemutatójáról Gabnai Katalin színikritikus írta le gondolatait közösségi oldalán. A megjelent írást a szerző engedélyével közöljük.
Színház hír

„Elkötelezett hívei vagyunk a vélemény- és szólásszabadságnak” – közleményt adtak ki a Junior Prima Díj birtokosai

A Junior Prima szeptember 20-án tartott díjátadó ünnepségén az egyik díjazott, Vilmányi Benett személyes nézeteire hivatkozva nem vette át a kitüntetést. Az elismerés birtokosai most közleményben reagáltak az esetre – adta hírül a Színház Online.