Hegedűs D. Géza Az ifjú W. újabb szenvedései című előadásban (1975) (Fotó/Forrás: Vígszínház)

A Vígszínházban eltöltött öt évtized alatt majd’ minden jelentős, a mai magyar színházi életet meghatározó rendezővel, drámaíróval, zeneszerzővel, látványtervezővel, koreográfussal alkalmam volt találkozni anélkül, hogy elmozdultam volna – vág bele rögtön a közepébe Hegedűs D. Géza. – Annyit tanulhattam, annyiféle gondolkodásmóddal, formai törekvéssel, szellemi értékkel találkoztam, hogy azt el nem tudom mondani. Nem ismerhettem mindenkit, aki valamilyen módon hatással volt a színházi szemléletemre, hiszen színészi gondolkodásmódom, színházesztétikám eredete egészen az éppen százötven éve született Hevesi Sándortól indul, aki annak az Ódry Árpádnak is a felfedezője volt, akinek 1931-ben akadémiai növendéke lett Várkonyi Zoltán, a Vígszínház egykori, korszakos igazgatója, aki engem is leszerződtetett 1975-ben. Azt hiszem, sorsszerű volt, hogy a főiskoláról rögtön ide kerülhettem. Várkonyi mellett rendezőként jelen voltak a színházban egykori mestereim, Horvai István és Kapás Dezső, majd később csatlakozott hozzájuk Marton László és Valló Péter. Ők voltak a legmeghatározóbb rendezőim a pályámon. Horvai tanár úr 1962-ben került a Vígszínházhoz. Előtte néhány évet a miskolci színházban töltött, ahová az ’56-os forradalom után kialakult helyzet miatt kellett visszavonulnia, de a Vígszínházhoz kerülése előtt már az Operettszínházban éppen Kálmán Imre Tatárjárását rendezte, amikor is telefonhívást kapott Várkonyi Zoltántól, aki a következőket mondta neki: „Halló, Pista? Tudom, hányan vannak ott maga körül a titkárságon, ezért csak egy igent vagy egy nemet mondjon. Engem most kineveztek a Vígszínház főrendezőjének. Hajlandó eljönni hozzám beosztott rendezőnek?” Horvai annyit válaszolt: igen. Ezzel pedig egy csodálatos korszak vette kezdetét a Szent István körúton, két hatalmas tapasztalattal bíró rendező művészi szövetségében. Tudja, én

és azóta örökítik át egymásnak az itteni szellemiséget mindazok, akik ehhez az épülethez valaha is tartoztak. Mindvégig folyamatos volt a törekvés, hogy ez a folyamat ne szakadjon meg, és noha akadtak törések azokban az időkben, amikor a társadalmi változások és a történelmi események a színházat sem kímélték, az a fajta tág horizontú, európai, humanista gondolkodásmód, ami a Vígszínház mindenkori szellemiségét meghatározta, mind a mai napig érvényesül.

Mi hívta életre ezt a fajta színházeszményt?

Nem véletlen, hogy egyszer csak létrejött ez a fantasztikus, világítótoronyként létező színház, mert szinte kikövetelte magának a polgárosodó Budapest. Ha az országnak van Nemzeti Színháza, akkor a főváros igazi, mély gyökerekkel rendelkező, a polgári Budapestet reprezentáló műhelye a Vígszínház. Nagyszerű dolog, hogy Ditrói Mór vezetésével egy maroknyi színész, Kolozsvárról ideérkezve, elkezdett más hangon megszólalni, mint ami addig a színházakban hallható volt. A Vígszínház színpada lett az a hely, ahol megszületett – ahogy Kornis Mihály találóan megfogalmazta – a „diadalmas pesti magyar nyelv”. Egyszer csak megszólalt Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Szép Ernő, Szomory Dezső, Lengyel Menyhért, és elhozták a Vígszínháznak azt az első virágkorát, amely hatással volt az egész kulturális életünkre szemléletben és emberi viszonylatokban egyaránt. Meg kell érezni, éppen mi a legfontosabb az embereknek. Ez a jó színház titka: együtt kell létezni a korral.

Az 1982-ben bemutatott Kőműves Kelemen című előadás jelenete (jobbra legelöl Hegedűs D. Géza) (Fotó/Forrás: Vígszínház)

Eddigi élete és pályája alakulása elválaszthatatlan a Vígszínház történetétől. Az elmúlt évtizedek során hihetetlen mennyiségű szöveggel volt dolga. Mit tanult a világról és a színészlétről azokon a karaktereken keresztül, amiket megformált?

Körülbelül százötven szerepen vagyok túl. A szöveg áthatol rajtam, és olyanná szerveződik bennem minden apró sejt, ami az életre keltendő alakot szolgálja maximálisan. Minden szerepem más volt. Nem véletlenül lett ez a jelmondatom:

A színpadon folyamatban gondolkodva, mindig pillanatról pillanatra építkezünk. Amikor elmondtam az első mondatomat a Popfesztiválban, nem tudhattam, hogy ötven év múlva itt fogunk egymással beszélgetni az elmúlt évtizedek tapasztalatairól, folyamatáról. Most sem tudom, ahogy ön sem, hogy mi fog történni akár egy perc múlva is velünk — a színpadon ugyanígy létezem, nekem mindig az adott pillanat igazságát kell visszaigazolnom, ami egyszer csak összeáll folyamattá, végeredménnyé. Kosztolányinak van egy gyönyörű írása, amely azt az élményét rögzíti, hogy elment egy versmondó estre, ahol az ő szerzeményét adta elő valaki. Azt írja, egyszerre volt fölemelő és ugyanakkor szomorú is, az írott szöveg ugyanis a papíron fekszik, azaz térben létezik, de amikor a színpadon mondja valaki, azáltal bekerül az időbe: a szavak kimondatnak az időben, és aztán az időben meghalnak. A színpadi jelenlét minden pillanata egyszerre születés, és egyszerre halál. A színpad egy temető, ahol megélünk dolgokat, de ez abban a pillanatban már el is múlik, visszahozhatatlanul. Másnap aztán ismét életre kel, majd ismét meghal. És csodálatos, hogy így van. A színészi pálya hosszútávú hivatás. Lehet, hogy ma megoldottál egy szerepet, de máris menni kell tovább, és elkezdeni egy újabb feladattal való a megbirkózást.

Az 1973-ban bemutatott Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadás szereplői (balról a negyedik Hegedűs D. Géza) (Fotó/Forrás: Színház.hu)

Még maradva Várkonyinál: úgy tudom, tőle kapta a nevében szereplő „D” megkülönböztetést, hogy ne egyezzen a híres szakíróéval, Hegedűs Gézával. Van valami jelentése a betűnek?

Összefutottam Várkonyival, és elmondtam neki, mi a nagy problémám. Egy másodpercig nem gondolkodott, azt mondta, a nevem elé ne tegyünk semmit, legyek inkább Hegedűs „dö” Géza – ő így mondta, franciásan. Aztán meghagyta, hogy menjek fel a titkárságra, és mondjam meg, hogy mostantól így írják ki a nevemet. Ennyi volt.

Egykori igazgatója iránti tiszteletből írta egyetemi disszertációját is Várkonyi Zoltánból, Tagadópróba címmel. Ebben szerepel egy idézet a francia színházcsinálótól, Louis Jouvet-tól, akinek gondolatait épp Várkonyi Zoltán fordította magyarra: „A siker mesterségünk egyetlen törvénye. A közönség tetszése, tapsa egyetlen célja művészetünknek”. Erről mi a véleménye? Ön hogyan gondol a nézőkre?

Azt hiszem, időközben már jobban kitágult ez a színház- vagy színészeszmény, nem lehet ilyen egyszerűen megfogalmazni. Különben épp Hevesi Sándor „ősatyánk” írja egyik „szent iratában”, hogy a sikerhez egyetlen „betét” a tehetség, majd úgy folytatja, hogy sok-sok munka is kell hozzá. Azzal a hasonlattal él, hogy Kolumbusz Kristóf elhatározta, elmegy Indiába, de végül Amerikában kötött ki – ugyanígy, ha tehetséges emberek összefognak, lehet, hogy nem jutnak el Indiába, de sok munka árán fölfedezhetik Amerikát. Ez a lényeg! És ebben a munkában a nézők a partnereink. Alkotótársak, akik azért jönnek el estéről estétre, hogy létrejöjjön ez a nagyszerű jelenség, amit színháznak hívunk. Azt sose tudod, pontosan kik ülnek a széksorokban, minden egyes ember más-más individuum, de pont ez benne a nagyszerű. Nélkülük értelmetlen lenne ez az egész. 

A Covid alatt nem jöhetett létre ez a személyes találkozás, hogyan élte meg ezt az időszakot?

Amikor hirtelen le kellett húzni a rolót, és nem léphettünk színpadra hónapokon keresztül, az tébolyítóan nehéz volt. Ez is megmutatta, hogy

Most, hogy újra lehet játszani, felemelő érzés látni, hogy özönlik a közönség, kortársaink éhezik a jó színházat és a közös együttlétet. 

Waskovics Andrea, Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila A nyugat császára című előadásban (2020) (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Vígszínház)

A Vígszínházon kívül is sokat szerepel más színpadokon, a Katonában a Lear király címszerepében látható, de a Rózsavölgyi Szalonban is rendszeresen fellép olyan nagy színésznők oldalán, mint Kiss Mari és Egri Márta, vagy Nagy-Kálózy Eszter. Előbbi két kolléganőjével itt dolgozott először együtt, egy színpadon.

Szerencsére foglalkoztatott színész vagyok az anyaszínházamban, idén is négy új bemutatóban szerepelek. De Lear királyt eljátszani Zsámbéki Gábor rendezésében, a Katona kiváló társulatával, egy színészi pályán különös helyzet, mondhatni, ajándék. Zimányi Zsófiával pedig, a Rózsavölgyi Szalon művészeti igazgatójával, évek óta kerestük az alkalmat a közös munkára, nem múlt el úgy évad, hogy ne hívott volna. A Covid-járvány kitörése úgy hozta, több szabadidőm lett, ekkor bekopogtattam Zsófihoz a Churchill és Garbo című darabbal, hogy ezt szeretném megrendezni, és eljátszanám benne a férfi címszerepet is Nagy-Kálózy Eszter oldalán, akiben Greta Garbo megtestesülését látom. Nagy örömömre Zsófi támogatta az ötletemet. Csodálatos volt a próbafolyamat, csatlakozott hozzánk Csiby Gergely kollégám is, aki fregoliszerepet játszik ebben az előadásban sármmal és sok humorral. Nagyon szereti a közönség a produkciót, már túl vagyunk az ötvenedik előadáson!

Ezért különösen nagy szerencsémnek tartom, hogy ezután az előadás után egy másik bemutató részese is lehettem, amelyben két csodálatos kolléganőmmel, Egri Mártával és Kiss Marival játszhatok együtt, akikkel főiskolás korunk óta jó barátságban vagyunk. A Gyerekek három atomtudósról szól, Ujj-Mészáros Károly rendezte az előadást, amit nagy érdeklődés mellett játszhatunk.

Egri Márta, Hegedűs D. Géza és Kiss Mari a Gyerekek című előadásban (2022) (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon)

Még egy fontos színésznő nevét említeném: Ruttkai Éváét. Az egyik közös előadásuk volt Nádas Péter 1985-ben bemutatott Találkozása, Valló Péter rendezésében, a Pesti Színházban, aminek már a megszületése se ment könnyen: Aczél György szigorú feltételekhez kötötte a bemutatót, például este fél tizenegykor kellett kezdeni, és lezárták a nézőtér egy részét. Ruttkai harcolta ki, hogy bemutathassák. Hogyan emlékszik vissza erre a munkára?

Valóban különös történelmi szituációban született meg az előadás. A Találkozás nagy tétje drámai anyagként két nemzedék találkozása volt: az egyik a tökéletes történelmi autizmusban fölnevelkedett fiatalság képviselője, vagyis a „nemtudás” megtestesítője, a másik pedig a szülei korosztályához tartozó ember, a múlt hordozója, aki nem véletlen, hogy a műben női karakter – maga a teremtés, a szeretet, az érzékenység, az empátia. A termékeny történelem. Konrád György írja, hogy a bűn ott van eltemetve a küszöbünk előtt, és mi minden nap átlépünk rajta. A felnövekvő nemzedékek nem is tudnak róla, mert e bűn elkövetői, tanúi, túlélő elszenvedői hallgatnak róla. A darabban szereplő fiatalember érzi ennek a tudásnak a hiányát, ezért jön el a főhősnőhöz, hogy vallomásra kényszerítse, a személyes és történelmi múltról. Ennek a két embernek az egymással lefolytatott drámai küzdelméből születik meg az a fajta „big picture”, ami mindannyiunk személyes történetének hordozója, akik itt élünk Magyarországon.

Az előadás párját ritkítja a magyar színháztörténetben. Az akkor még fiatal Nádas Péter drámaírói remekműve, a szintén fiatal Valló Péter rendezésében. A látványtervező Jovánovics György volt, aki az egyik legnagyobb modern szobrászművészünk, Vidovszky László szerezte a zenéjét, ami nem pusztán kísérőzene, hanem a szöveggel párhuzamosan történő zenei dráma. Nem beszélve arról, hogy a korszak egyik nagy színésznője, Ruttkai Éva állt a darab középpontjában, hihetetlen összefogással, szövetségben egymással, legyőzve minden akadályt, hogy ez az előadás megszülethessen. Rendkívüli dolog, hogy volt alkalmam testközelből megtapasztalni azt az izzást, ahogy a Vígszínház történetének egyik legkimagaslóbb művésze képes volt felmutatni, milyen gyönyörű is az ember, minden pokoli nehézség ellenére is. Sajnos végül csak rövid idő adatott erre az előadásra, mert a játékperiódus felétől már nagyon sokat romlott Éva egészségi állapota, de az utolsó pillanatig jelen volt, és ez is csak azt a bizonyosságot adta, hogy

Hegedűs D. Géza és Ruttkai Éva a Találkozás című előadásban (1985) (Fotó/Forrás: Cser István / MTI / Színház folyóirat)

Harminc évvel később Börcsök Enikő is eljátszotta a szerepet. Az ő halála is nagy űrt hagyott maga után, túl korán hagyott itt minket. A társulat, ami olyan, mint egy nagy család, hogyan képes feldolgozni egy-egy ilyen fájó veszteséget úgy, hogy aznap este is fel kell menjen a függöny?

Vannak pótolhatatlan kollégák. Az ő helyükre nem lehet csak úgy beállni. De a színház, mint az élet, a minket körbe vevő világ tökéletes leképeződése, mindig kiválasztja és felneveli a nagy léptékű, összetéveszthetetlen arcú tehetségeket, akik maguk jogán viszik tovább a tüzet.

Az elmúlt bő két évtized olyan jelentős vígszínházi előadásaiban lehettem az ő legközvetlenebb partnere, mint a Száz év magány Forgács Péter rendezésében, Spiró Györgytől a Kvartett, Príma környék és a Dobardan, vagy a Hamlet, amelyben Claudius és Gertrud kettősét alakítottuk. Utolsó, nagy színpadi találkozásunk Ibsen Jon Gabriel Borkman című darabjában volt. Rendkívüli módon tudtuk inspirálni egymást. Kiszámíthatatlan, öntörvényű, a másikat magasan röptető színésztárs volt, nagyon szerettem vele lenni a színpadon és magánemberként egyaránt. A legutolsó közös munka, már színházon kívül, a Covid-járvány idején történt. Nem sokkal előtte a végzős hallgatóimmal és vele csináltunk egy felolvasószínházi előadást, amiben ő volt a női főalak, és a növendékek a járvány alatt kitalálták, hogy örökítsük meg az egészet egy online felvételen úgy, hogy mindenki az otthonában ül a kamera előtt. Börcsike ebben az időszakban Becsvölgyébe vonult vissza a társával, Tóth József festőművésszel. Hála az égnek sikerült rögzíteni. Még ekkor is nagyon vitális volt, nála is hirtelen drámai fordulattal erősödött fel a betegség, színészi teljében hagyott itt minket. Amikor színházi folyamatról beszélek, akkor a meglévő tehetségek gondozása mellett erre is gondolok: az utánpótlás fontosságára, mert az új tehetségekben van a jövő, és így öröklődik át egy művészgeneráció tudása.

Hegedűs D. Géza és Börcsök Enikő a Hamlet című előadásban (2017) (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)

Ön szerint mennyiben fog hasonlítani a mai fiatalok jövője arra a színházi világra, amiben az ön pályájának nagyobbik fele zajlott? Milyen tanácsot adna egy fiatal pályakezdőnek?

Én azt látom, hogy az érvényesülés módjai, útjai gyökeresen változóban vannak. A társulatokhoz való erős kötődést fölváltja a rugalmasság, a mozgékonyság iránti igény. A pályára lépők erre vannak rákényszerítve, folyamatos mozgásban kell lenniük, hiszen az egész világ ilyen lett. Ha csak az elmúlt két évtizedet nézem: ötször kellett azzal szembesülnie a fiatal generációknak, hogy megkérdőjeleződik, sőt egyenesen visszavonódik az, amit addig irányadó értékként mutatott fel nekik a világ. Gondolok itt a mindennapjainkat fenyegető terrorizmusra, gazdasági világválságra, migrációs válságra, világjárványra és a háborús fenyegetettségre. Az embernek az az érzése, hogy nekik, a fiataloknak, egy labirintusban kell megtalálni a helyes utat. Sokkal nehezebb lett minden.

Hogyan készíti fel a saját egyetemi osztályát?

Arra tanítom őket, hogy csak a munka van, és hozzá szorosan kapcsolódva az erős szellemi vértezet. Irgalmatlan sokat dolgoznak, jelenleg is öt vizsgaelőadásuk fut, pedig még csak most fejezik be a harmadévet. Közben pedig igyekszem minél több tanárt és hozzáértő tudóst, szakembert hozzájuk terelni, hogy tőlük kaphassák meg a színházi „szent iratokat”, azt a fajta mesterségbeli és intellektuális tudást, ami felvértezi őket, mert enélkül nem lehet létezni. Minél nagyobb kulturális tőkével rendelkezik valaki, annál védettebb, mert annál kreatívabban tud reagálni a válságos helyzetekre. A növendékeimnek azt tanítom, hogy a legjobbnak kell lenniük, minden tekintetben, mert végül, csak magunkra vagyunk utalva.

Ezt személyes tapasztalatból tudom.

Hegedűs D. Géza (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)

Közelgő, hetvenedik születésnapját egy zenés gálaműsorral ünnepli a Vígszínházban a jeles dátum másnapján, május 8-án, amin legendás előadások dalai csendülnek fel. Nem kis feladat lehetett végiggondolni fejben ezt a hihetetlenül gazdag pályát. Elégedett volt azzal, amit felidézett?

Arra kellett rájönnöm, hogy a kiválasztott előadások jelentős hányada, amelyekben valamilyen fontos szerepet játszottam, nagyon sokszor Marton László nevéhez kötődik. Az ő ambíciója volt mindig valamiféle tökéletesen egyedi színpadi nyelv kitalálása mind dramaturgiailag, mind formailag. Lesznek dalok a Jó estét nyár, jó estét szerelemből, a Kőműves Kelemenből, a Popfesztiválból, a Harmincéves vagyokból, az Ahogy tesszükből és A padlásból is, amihez szintén nagyon sok kedves emlék köt. Persze, olyan nagy, nemzetközi sikereket aratott zenés művekből is válogattam, mint a Hegedűs a háztetőn vagy éppen a Koldusopera, amelyben pályám során három jelentős férfi szerepet is eljátszhattam: voltam Tigris Brown, Bicska Maxi és Peacock is. Szerepelnek a koncerten olyan szeretett kollégák, akiknek sokszor lehettem partnere a színpadon, mint Halász Judit, Igó Éva, Hegyi Barbara, Balázsovits Edit, Kern András, Lukács Sándor, Fesztbaum Béla, továbbá Márkus Luca és Wunderlich József, akik a fiatal generációt képviselik majd.

Akusztikailag és hangszerelésben is újragondolva csendülnek majd fel az ismert dallamok, ebben muzsikus barátaim, Vranik Krisztián, Hegyi Dávid, Czitrom Ádám és Subicz Gábor voltak a segítségemre. Ahogy Krisztián nagyon találóan megfogalmazta, a koncert lehetőség lesz arra, hogy a klasszikus találkozzon a zavarodott popkultúrával és az elmebaj határával, amiben élünk. Délelőttönként dolgozunk a fiúkkal egy Lovag utcai épület ötödik emeleti padlásán. Még lift sincs. Egyik alkalommal, ahogy ott próbáltunk, körülnéztem, és azt mondtam, milyen jó lenne, ha ezt az egészet átvihetnénk a Vígszínház színpadára, díszlet gyanánt! Mindig a padláson születik meg valami jó dolog, ahová el tudunk vonulni egy kis időre.

Az 1988-ben bemutatott A padlás című előadás szereplői (felső sor: Pápai Erika, Rácz Géza, Hegedűs D. Géza, Rudolf Péter, alsó sor: Kaszás Attila, Méhes László, Igó Éva) (Fotó/Forrás: Vígszínház)

Fejléckép: Hegedűs D. Géza (fotó/forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)