Az interjú megjelent a Radnóti Színház évados kiadványában 2017 decemberében.
1946-ban a Szolnok közelében fekvő Kunmadarason a helyi parasztasszonyok a hetipiacon megtámadták a zsidó árusokat, megvádolva őket azzal, hogy árdrágítást és üzérkedést követnek el. Többen felhánytorgatták, hogy a deportálásból hazatérő zsidók visszakövetelték 1944-ben elkobzott javaikat is. Mindez a második világháború lezárulását követő korszak kusza politikai és szociális viszonyai között zsidók elleni pogromokhoz vezetett. Ez a történet adta az alapot Závada Pál Egy piaci nap című regényéhez.
A regény megírását komoly kutatómunka előzte meg: milyen anyagokból dolgoztál?
Az utóbbi évtizedben a történészek eléggé alaposan és mélyen feltárták ezt a történetet. Én ezekből a tanulmányokból dolgoztam, továbbá a korabeli sajtót olvastam el, amit már kritikával kellett kezelni, és egybevetni a többi forrással. Azt viszont, hogy a tébolyult lelkeknek és agyaknak a mélyén milyen meggondolások, meggondolatlanságok és indulatok feszültek, a bíróság nem tudta kideríteni.
Závada Pál az Egy piaci nap olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Miklós Színház)
Ez volt, ami téged íróként érdekelt?
Ha ránézek egy eseménysorra, és azt sehogy sem tudom megérteni, se lenyelni, se kiköpni, akkor ott nyilván keresnivalóm van – miközben voltaképpen
fölfoghatatlan, hogy mi az, ami ezeket az embereket ilyen vadállati viselkedésre hergelte.
Mit tett hozzá a tényekhez a te írói fantáziád?
Úgy döntöttem, hogy a pogrom napját, a kihallgatások és a tárgyalások eseményeit, amennyire azt a történeti források alapján rekonstruálni tudom, mind megőrzöm, ezeken nem változtatok semmit. Viszont kiemeltem magam számára bizonyos figurákat, és nekik kitaláltam egy magánéletet. A regénybe így belekerültek fiktív mozzanatok, ezért végül a szereplőknek is fiktív neveket adtam, a helyszín nevét pedig megváltoztattam Kunmadarasról Kunvadasra.
Az előkészítési fázisban beszélgettél idős kunmadarasiakkal is, akik az események idején a faluban laktak. Ők hogyan viszonyulnak ehhez a történethez?
Akik még élnek, azok gyerekek voltak akkor, és általánosságokon túl nem emlékeznek sok mindenre. Akik ezzel komolyabban foglalkoztak, például a helytörténet megírása kapcsán, azok rosszul érzik magukat amiatt, hogy ha kimondják Kunmadaras nevét, és esetleg valaki hallott már a faluról, akkor ő is leginkább a pogromokról ismeri.
Kíváncsi lennék, hogy ott az iskolában egy történelemtanár elmeséli-e ezt a gyerekeknek.
Ennek a történetnek a történelmi emlékezetben való jelenléte meglehetősen csekély.
Radnay Csilla - Egy piaci nap (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Miklós Színház)
Szerinted miért ennyire hiányos a tudásunk erről az esetről?
Az egész huszadik századi történelmünkről nagyon hiányos a tudásunk, és ez különösen igaz azokra az eseményekre, amelyekkel kapcsolatban a legtöbb bűntudatunk kéne hogy legyen. Az országnak mindig is voltak bizonyos döntéshozói, akik belekergették a népet bizonyos dolgokba, háborúkat robbantottak ki, besoroztak, és rendeleteket hoztak – ezt aztán az utókor úgy interpretálja, ahogy éppen a politikai érdekei diktálják. A nép pedig próbál ezzel nem szembenézni, azt mondani, hogy mindezt az urak csinálták, mi nem voltunk benne.
Így az esetek többsége a rossz közép-kelet-európai észjárások vágányán vonul be a hamis tudat gyártásba, a felejtésbe és az elhazudozásba.
A kunmadarasi pogrom története is nagyszerűen beleilleszkedik a politikai érdekektől vezérelt emlékezés és történelemírás hagyományába, ami erre a térségre mindig is jellemző volt. Annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy van egy progresszív gondolkodású csoportja a történész szakmának, amely ezeket az ügyeket nagyon korrekt módon feltárja és leírja.
Társadalmi szinten lehet mindezen változtatni?
A történészek mindig arról panaszkodnak, hogy ők hiába írnak meg dolgokat, azt csak egy szűk szakmai közönség olvassa el. Egy-egy esetről akkor esik szó szélesebb körben, ha kirobban valami botrány. Például a Szabadság téri hamis német megszállási emlékmű ügyének egy pozitív hozadéka volt, az, hogy ráirányította a figyelmet a német megszállás témájára, amiről így sokkal többet beszéltünk, mint e nélkül beszéltünk volna.
Mohácsi János az Egy piaci nap olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Miklós Színház)
A politikusok felelőssége lenne, hogy elinduljon ezzel kapcsolatban változás?
Persze az sem közömbös, hogy a politika épp a hazugságban vagy a feltárásban érdekelt, de nem csak ezen múlik:
mindez annak is a kérdése, hogy ki mit mond a gyerekének otthon, vagy egy tanár mit tart fontosnak szóba hozni az órán.
A rendszerváltás előtti vezetés nagyon élen járt abban, hogy a számára kellemetlen történeteket kitakarja, meghamisítsa, és ezért a konkurens értelmezések nem is jelentek meg nyilvánosan. Most már mindenféle értelmezés elérhető, a szakszerű történetírástól kezdve a történelmet átíró interpretációkig, áltörténelmi portálokig. Ezek a sokszor kifejezetten fasisztoid fórumok képesek egészen másképpen elmesélni bizonyos eseteket.
Olvastál a kunmadarasi esetről szélsőjobbos interpretációt?
Kunmadarasról nem, ilyen szempontból inkább a tiszaeszlári Solymosi Eszter-ügynek van komoly szélsőjobbos tradíciója. Tiszaeszláron meghalt egy kislány, és megvádolták a helyi zsidókat, hogy ők ölték meg, kiontották a vérét, mert kellett nekik a pászkájukba. Hiába bizonyosodott be, hogy a vád hamis volt, a szélsőjobbosok csináltak Tiszaeszláron egy hamis sírt Solymosi Eszternek, amit minden évben megkoszorúznak, és beszédeket mondanak arról, hogy el van hazudva ez a történet. A kunmadarasi történet körül nem alakult ki efféle szélsőjobbos tradíció, az inkább el van felejtve, vagy inkább kifelejtve.
Azzal viszont, hogy az esetet megírtad, és azt beemelted a közbeszédbe, valamennyire kitöltötted a társadalmi emlékezetben lévő hiányát is. A regény cselekményének is kulcsmomentuma a hiányzó tudás: 1946-ban úgy alakult ki a zsidók ellen a tömeghisztéria, mintha mindenki elfelejtette volna, hogy mi történt velük a második világháborúban. Hogyan felejtették ezt el az emberek akkor?
Nekem is ez volt a kérdésem. Sokszor egyszerűen elterelődnek a gondolataink: az a zsidók bánata, nagyon szomorú, de mi most Trianon-megemlékezést tartunk – és nem jut eszünkbe, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz. Azt nem lehet mondani, hogy az akkori emberek nem tudtak arról, hogy a zsidók miken mentek keresztül, de sokan úgy intézték ezt el, hogy mindenkinek megvan a maga baja, az én fiam is meghalt a fronton. Másokban pedig a szociális ellátatlanság és éhezés miatt ugyanazok a zsidóellenes idegbajok támadtak fel, mint a világháború idején.
Martinovics Dorina, Radnay Csilla, Porogi Ádám - Egy piaci nap (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Miklós Színház)
Ezt bizonyos politikai erők táplálták.
Az akkori vezetés azt képviselte, hogy a feketézés és árdrágítás (tehát amikor valaki eldugdossa az árut, és megvárja, amíg drágább lesz, vagy felvásárolja valahol, és eladja drágábban) aljas, büntetendő cselekmény. Helyi, városi hatalmak rendeleteket hoztak arról, hogy ezeket le kell leplezni, meg kell büntetni, meg kell szégyeníteni, és a népi elégedetlenségnek teret kell adni. Például Szolnokon több esetben előírták, hogy a feketézőknek és árdrágítóknak az a büntetése, hogy össze kell fogdosni őket, kötélre kötve végigvezetni a városon, és megszégyeníteni. Ezek többnyire zsidó kereskedők voltak, akik csak művelték a szakmájukat. Ha ez hetente előfordulhatott Szolnokon, akkor Kunmadarason már az is megtörténhetett, hogy verekedés lett belőle, majd pedig verés, üldözés, lincselés és pogrom. Ha egy hatalom, egy kormányzat, egy miniszterelnök ilyesmit hallgatólagosan jóváhagy, vagy pont hogy azt mondja, hogy nagyon helyes, fejezzék ki határozott, hangos és egyértelmű formában az akaratukat, például hogy nem akarnak idegenekkel együtt élni – az bizony veszélyes.
A pogromokról több sokkoló, naturális jelenetet is leírtál – szükségesnek érezted, hogy áttörj egy ingerküszöböt?
Ebben a vonatkozásban csak leírtam, amit az események kapcsán olvastam:
a történelmi forrásokban található szörnyűségekhez nem tettem hozzá.
A legmegrázóbb mégis az, hogy egy kis közösségben játszódott le mindez, ahol mindenki ismert mindenkit.
Gyakorlatilag a szomszédjaikat verték agyon. Ugyanazok az emberek, akik korábban végignézték a zsidók elhurcolását, majd gondosan kifosztották a házaikat. Amikor az elhurcolt zsidók közül páran visszatértek, az azért volt kellemetlen, mert egyrészt a helyiek nem segítettek nekik korábban, másrészt a zsidók visszakérték az ellopott dolgaikat. Ezek feszültséget idéztek elő. Senki nem csinálta azt, hogy a visszatért szomszédjával leült beszélgetni, meghallgatta, hogy mi történt, kifejezte a részvétét, és elnézést kért azért, hogy nem bújtatta el a gyerekét – vagy legalábbis én erre nem tudok példát.
Egy piaci nap (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Miklós Színház)
Az Egy piaci nap nem egy Holokauszt-regény, mégis lehetőséget ad arra, hogy a későbbi eseményeken keresztül magát a Holokausztot és annak kialakulását is jobban megértsük – amit sok Holokauszttal foglalkozó, elsődlegesen annak a borzalmait bemutató regény, film vagy színházi előadás nem tud meglépni.
Szerintem ebben a témában akkor tud egy mű megvilágító vagy katartikus erejű lenni, ha nem csak a fájdalom és részvét felmutatása van benne. Ha rávilágít arra, hogy egyidejűleg mi minden történt, hogy mi minden volt a fejekben, hogy mi mindenre tudunk rájönni az okokat és körülményeket illetően, és hogy milyen pontokon keresztül tudunk érzelmileg involválódni a történetbe – a kötelező részvét és megemlékezés érzetén túl.
Tudsz olyan filmet vagy színházi előadást mondani ebben a témában, ami számodra egyértelműen több volt, mint kötelező megemlékezés?
A Mohácsi testvérek előadásai: például a Csak egy szög című kaposvári előadásuk, ami egyszerre szólt a cigányokról, a Holokausztról és az egész magyar történelmi tradícióról.
Forrás: Radnóti Miklós Színház
hírlevél
