Teknőcöt így rohanni még nem láttam. A jámbor jószág Dionüszoszt alakítja a miskolci Játékszínben Euripidész tragédiájának, a Bakkhánsnőknek a végén. A színlapon ugyan Bodoky Márk e.h. neve áll a szerepben, aki pompás pantomimben pucéran elő is adja az isten emberi testet öltésének kínlódásos folyamatát. Rendesen megszenvedi az emberré válást. Meg is érdemli, hiszen utóbb szörnyű bajt okoz Thébában. Ünnepi révületet bocsát a város lakóira, büntetésből, amiért nem tisztelik eléggé, egyúttal kikényszerítve, hogy ismerjék el isten voltát, és ennek jegyében tombolva mulassanak. Egyedül a király, a hatalom hivatalnoka fordul ellene, a rend, a fegyelem letéteményeseként próbálja megfegyelmezni, ám az őrjöngők élén éppen saját anyja áll, aki elvakult dühöngésében széttépi az álarcosan közéjük férkőző fiát.

Bakkhánsnők (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

Az emberi természet kétszínűsége kettéhasítja a közösséget, szétveri a családot, meghasonlásba kergeti a lelket. De többről is szó van itt. A közösség egyik alapja a rend, a fegyelmezett együttműködés. A másik viszont a közös érzület, az együttlét átérzése, a feloldódás a sokaságban, a tömegesség mámora. Egymást kizáró, ám mégis egymást feltételező élmények, élethelyzetek.

Bakkhánsnők (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

Szőcs Artur rendezése megőrzi e kérdések súlyát, ám rengeteg játékos ötlettel, szellemes asszociációval dúsítva hozza közel a mostani nézőkhöz. Ismerjük jól, iskolában tanítják, a klasszikus művek játszásának hármasegység-követelményét. E szerint három kort kellene az előadásnak egyesítenie. A történések idejét, a szerző korát és az előadásét. Az arányok azonban változók. A meiningeniként ismert stílus szinte naturális valójában szerette volna színpadra tenni a múltat, sőt a soha sem látott mitológiát is. A polgárosodó Európa vagyonosodó színháznézői visszavágytak a hősi ősidőkbe. Amikor semmi sem volt polgári, lapos, hétköznapi. A színpadon nem ettek, ittak, egyéb biológiai funkciókról nem is beszélve, csak szavaltak. Manapság kétszeresen is ellenkező divat járja: mindenről, múltról, jelenről, jövőről a rendező vízióját kell látnunk, ráadásul többnyire brutálisan naturális életszerűséggel keverve. Bizonyára ezt is várjuk a színháztól.

Bakkhánsnők (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

Már említettem az isten emberré válását. Természetesen meztelenül szenvedi el a hosszú és kínos folyamatot. A játéktér azonban steril, elvont, szinte üres. Elöl, középtől kissé balra emelvényen szabályos sokszögletű vízmedence, ebből születik Dionüszosz és ebbe hal bele a király, Pentheusz. Oszlopként fémcsövek állnak itt-ott, egyikükön füstölgő-párolgó lyukak vannak, a másikukra kínjukban fölcsavarodhatnak a játszók. Hátul egy lépcsőn a magasba is föl lehet jutni, ahol baloldalt híd közlekedik előre-hátra. A jelmezek tréfásak, sőt viccesek. Vak jós és aggódó aggastyán is bundás bikiniben sejteti a természetközeli, birkatenyésztő pásztortársadalmat. De maga a király sincs jobban felöltöztetve. (A látvány felelőse Kovács Dániel.)

Bakkhánsnők (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

Szegedi Dezső és Varga Zoltán öreges bölcsességgel és rossz előérzettel kommentálják az eseményeket, Harsányi Attila erőszakos hivatalnokként képviseli a király szűk látókörű racionalizmusát. Magát a tragikus tettet Tenki Dalma jeleníti meg nagy erővel, heves szenvedéllyel és hatalmas megrendüléssel a saját fiát széttépő anya szerepében.

Bakkhánsnők (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

Nyilván rendezői fintor akart lenni, hogy a tragédia végén kötelező tanulsághoz a teknőc lassú, megfontolt vonulása társuljon. Ám szegény állat bizonyára túljátszotta a szerepét: menekülni próbált.