Színház

„A tetteim rajzolják körbe a karakteremet” – Interjú Hajdu Szabolccsal

2023.01.17. 09:20
Ajánlom
Tíz éve nem használ állami forrásokat, az elmúlt időszakban így is elkészített négy játékfilmet, és számtalan produkcióban szerepelt színészként is. Az örök lázadó szerepéről ismerhettük, ahogy ő mondja, amikor csak lehetett, elment a falig. Mostanra azonban elvesztette az érdeklődését mindazzal kapcsolatban, ami Magyarországon történik, és nem akar tovább részese lenni a rendszernek a folytonos ellenállással. Sértettséget ugyanakkor nem érez, minden választás az ő választása volt. Hajdu Szabolccsal annak apropóján ültünk le beszélgetni, hogy hosszú kihagyás után, január 19-én és 20-án újra látható a Trafóban Pass Andrea Eltűnő ingerek című rendezése, amelynek férfi főszerepét alakítja. Az előadáson túl szóba került a magyar filmipar helyzete, legfőbb irodalmi inspirációja, valamint az is, miért tartja problémásnak, hogy a művészet manapság nem egyéb, mint puszta társadalmi párbeszédkísérlet.

2018-ban mutattátok be az Eltűnő ingereket, de a járvány rövidesen közbeszólt, és sokáig nem játszhattátok. Most újra műsorra kerül. Milyen kihívás ez színészként? Hiszen nem éppen könnyű darabról van szó.

Számomra olyan ez az egész járvány utáni időszak, mintha egy másik időszámítás lenne, szinte alig emlékszem, mi volt előtte. A pandémiával teljesen felborult az időérzékem, olyan, mintha legalább öt éve lett volna. Hosszú kihagyással elővenni egy előadást… ez a legrosszabb helyzet, és tulajdonképpen a független színházak rákfenéje. Folyamatosan próbálsz, a főpróbahéten mindennap többször átmész rajta, érzed, hogy tónusban van a dolog, majd a premier után legjobb esetben havonta egyszer tudod eljátszani, egy évadban legfeljebb nyolcszor. Ez a halála a színháznak. Hiszen

az előadás a közönség jelenlétével és érzékenységével érik be.

Igaz, hogy színészként nálad van az irányítás, de a közönség a játék részese, az ő reakciójukkal együtt áll be a darab ritmusa.

Újra is kellett tanulnod a szöveget?

Persze, szinte semmire sem emlékeztem már. Azóta ráadásul lecsengett egy világjárvány, kitört egy háború, megcsináltunk néhány filmet, új bemutatóink is voltak. Minden megváltozott.

Akkor előfordulhat, hogy ha valaki most újra megnézi, más előadást fog látni, mint 2018-ban?

Bizonyos értelemben valószínűleg más lesz. De én csak attól félek, hogy ne a korábbi előadás imitációja, árnya legyen.

Ez ellen hogy lehet tenni?

Úgy, hogy az ember gyakorlatilag újrafogalmaz mindent. Teljes átéléssel kell újra megcsinálni az egészet. Csak hát mindezt rövid idő alatt, gyorstalpalóban, ami nem könnyíti meg a dolgot.

HajduSzabolcs_02-161741.jpg

„Számomra olyan ez az egész járvány utáni időszak, mintha egy másik időszámítás lenne.” (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Az imént a külvilágban lezajlott eseményeket soroltad fel. Benned nem változott semmi?

Dehogynem, ez oda-vissza hat. Minden valamihez képest történik. Nem tudom kivonni magam az alól, hogyan változik a világ körülöttem.

Ez egy kifejezetten személyes darab, és nem csupán azért, mert Pass Andrea a saját életéből merített ihletet. Egy fiatal lány édesapját játszod, aki egy súlyos betegség következtében leépül, majd meghal. Az az érzésem, hogy bárki, aki megnézi, önkéntelenül is összeveti a saját élethelyzetével. Neked mi fontos belőle?

Ha bíznak benned, szabad vagy – beszélgetés Pass Andreával

Kapcsolódó

Ha bíznak benned, szabad vagy – beszélgetés Pass Andreával

Ez most más lesz, mint amit eddig megszoktunk. Emberközeli, manírmentes és legfőképp: őszinte. DanteCasino néven indult útjára az a színházi szerveződés, ami szemléletváltó szándékkal szeretné a fiatalokhoz közel hozni, és velük együtt újragondolni a színházat. Kamu- és rutinmentes játékról, sorsszerű utakról, születésről és gyászról, valamint szorongásról és harmóniáról beszélgettünk a projekt megálmodójával, az író-rendező Pass Andreával.

Azt hiszem, erre én is csak most fogok rájönni. Annyi minden történt velem a legutóbbi előadás óta, hogy még egyáltalán nem látom át, mi aktuális számomra az egészből. Az én esetemben, azt hiszem, most elsősorban nem a tartalmi részek lesznek fontosak.

Hanem?

Az, hogyan leszek képes egyáltalán fizikailag bírni és fejben tartani mindent, ami ebben a darabban benne van. De biztos vagyok benne, hogy ha elkezdjük játszani, és sikerül felvennem a fonalat, akkor a tartalmi oldalával is tudok foglalkozni.

Ez a darab valahogy úgy működik, hogy bár fokozatosan hullik szét a főhős világa, időnként mégis átélhetünk tiszta, egységes pillanatokat, amelyekből megérthetünk kulcsfontosságú dolgokat az ő életéből. Ezt színészként hogy próbálod megragadni?

Amikor először csináltuk, volt egy belső térképem az egész előadás dinamikájáról, az érzelmi telítettségek mértékéről. Ez alapján raktam össze, hogyan érdemes beosztanom az energiámat, hol vannak azok a pontok, ahol tudok például pihenni. Ezek az összegző, tiszta pillanatok voltak, amikor kicsit megpihenhettem. Ilyenkor tudtam letisztázni magamban, körülbelül hol tartok éppen a közönséggel együtt, és hogy a következő kitörési pontnak ehhez képest hova kellene eljutnia. Emiatt volt is bennem stressz a fellépések előtt, hogy sikerül-e előadásról előadásra mindig felépíteni, amit eltervezek. Fel tudom-e csavarni magam érzelmileg arra a szintre, ahova elvárnám magamtól. Ez nem mindig sikerült egyébként, időnként úgy éreztem, csak imitációja annak, amit valójában csinálnom kéne.

De az biztos, hogy amikor tudtam, elmentem a falig.

HajduSzabolcs_010-161746.jpg

„Volt is bennem stressz a fellépések előtt, hogy sikerül-e előadásról előadásra mindig felépíteni, amit eltervezek.” (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Ez a darab lehetőséget is ad erre.

Egyrészt már a szöveg is így lett megírva. Másrészt ott van az is, hogy Andi egy élőzenekart is alkalmaz a színpadon, amire én nagyon jól rá tudtam ülni. Ráadásul a Freakin’  Disco együttesről van szó, akiknek nagyon jó érzékük van ahhoz, hogyan lehet ezeket a végállapotokat zenében kifejezni. Egymást segítjük az előadásban. A zene tele van folyamatos, a végletekig fokozásokkal, ami engem is motivál: ha ők felmennek erre a szintre, akkor én sem maradhatok alul.

Azt mondtad, ez nem mindig sikerül. Min múlik szerinted?

Az ember nem lehet mindig ideális fizikai és mentális állapotban. Előfordulhat, hogy rosszul tartalékolom az energiáimat, és pont akkor, amikor nagyon kellene, egyszerűen elfogy. Általában emiatt történik. Pedig nekem még bizonyos szempontból egyszerű dolgom is van, mert csak egy szerepet játszom. De ott vannak a többiek, akik több karaktert formálnak meg, a másfél óra alatt folyamatos mozgásban vannak, egyik szerepből bújnak át a másikba, hangnemet, tónust és mozgást váltanak.

Az előadások végén, amikor kimentem meghajolni, sokszor el is csodálkoztam, hogy jé, csak ennyien vagyunk?

Hiába a sok-sok érzelmileg felfokozott epizód, a darab legemlékezetesebb pontja mégiscsak az az egypercnyi, néma csend. Hogy kell megoldanod egy ilyen jelenetet, ahol látszólag semmi sem történik?

Úgy, hogy ez az egy perc ne legyen ténylegesen üres. Hiába nem csinálunk semmit, szükség van valamilyen extra belső jelenlétre, amit bele kell sűríteni a mozdulatlanságunkba. Persze, azt is csinálhatja az ember, hogy csak ül és néz, mert a közönség soraiból úgysem látja senki, hogy vajon gondolok-e valamire, de én ilyenkor elkezdek megfoghatatlan dolgokban hinni. Elhiszem, hogy az emberi energiák ilyenkor is sugároznak, és át tudnak vándorolni ebbe a mozdulatlanságba. Ha erre az erőre gondolok, akkor picit már én is jobban érzem magam, és ez lényegében meg is ágyaz a következő jelenetnek, üres állapotból nem tudnám elindítani. És, őszintén szólva, így a lelkiismeretem is tisztább.

Ez a darab kendőzetlenül beszél a szülők elvesztéséről. Szerinted kiknek érdemes megnéznie? Nem félsz, hogy egyeseknek túlságosan sokkoló is lehet?

Akiket személyes okokból közelről érinthet, persze, veszélyes, sokkoló lehet, de ettől függetlenül akár a gyászfeldolgozás része is tud lenni. A gyász időszakában az ember nagyon egyedül van, úgy tűnhet, semmi nem hoz enyhülést, de soha nem lehet tudni, mi válik be ilyenkor. Egy ilyen előadás segíthet eggyel tovább lépni, könnyebbnek lenni. Ettől függetlenül egyébként én úgy gondolok erre a történetre, mint egy szórakoztató, szürreális utazásra, ami alapvetően azért elég színes, és biztos vagyok benne, hogy nézőként elsősorban a szórakozás kedvéért mennék el rá. Szeretem az ilyesfajta utazásokat, utaztatásokat minden műfajban egyébként, irodalomban, filmben, zenében is.

HajduSzabolcs_017-161748.jpg

„A zene tele van folyamatos, a végletekig fokozásokkal, ami engem is motivál: ha ők felmennek erre a szintre, akkor én sem maradhatok alul.” (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

A Békeidő című filmedet egy Thomas Bernhardtól vett mottó indította („Mintha mindent testvériségbe fűzne a pillanat: a rút közelébe merészkedik a szépnek, és megfordítva a kíméletlen a gyengének.” – a Szerk.). Az ő világát erre a darabra is rá tudnám húzni, nála is mindig betegeskedik a világ.

Bernhardot én szerintem bármire rá tudnám húzni. Nagyon szeretem őt, éveken keresztül nem is olvastam mást. Szóval igen, ha jobban belegondolok, van benne valami: betegségek, széthullás, szürrealizmus.

Mi vonz ennyire Bernhardban?

Az irodalmi minőség és a témaválasztásai elsősorban. Meg az atmoszférateremtő zsenialitása.

Nem érzed néha elviselhetetlennek a pesszimizmusát?

Szerintem Bernhard nem pesszimista. Azáltal, hogy szembesít, ő maga is szembesül mindennel, amivel kellemetlen vagy fájdalmas szembesülni. Márpedig ha tisztába kerül az ember a dolgokkal, akkor meg is nyugszik. Ő nem csinál mást, mint hogy a végére jár mindennek, a legapróbb részletekig, és azáltal, hogy kimondja, amit nem szabad, leírja, amit nem kellene, megnyugszik az ember lelke, a világ pedig elkezd könnyebbnek látszódni. Én legalábbis mindig megkönnyebbülök, ha Bernhardot olvasok.

Néhány hónapja adtál egy interjút, ami nem éppen belenyugvásról tanúskodott. Azt mondtad, többé már nem érdekel téged az ország sorsa. Nem bántad meg ezt a kijelentést?

Egyáltalán nem, mert őszintén mondtam. Fokozatosan, évről-évre egyre kevésbé találok kapcsolódási pontokat a közeggel, amiben élek. Egyre inkább azt érzem, hogy nincs közöm hozzá, nem érdekel. Mint amikor egy olyan filmet nézel, amiről pár perc után elkapcsolsz. 

Mi vezetett el idáig?

Nem tudok egyetlen okot megnevezni, ezer apró összetevője van, hogy miért távolodhat el egy ember egy közegtől. Az egyik ilyen ok, hogy egy ország társadalmának a fejlődési üteme nincs egyenes arányban egy egyén lehetséges fejlődési tempójával. Sokkal nehezebb és lassabb folyamat egy társadalomnak a következő szintre lépnie. Biztos vagyok benne, hogy ezekben a közép-kelet-európai országokban sokan átélhetik ezt. Sokkoló visszaolvasni a naplójegyzeteimet, ugyanazok a problémák még mindig, ugyanazokat a köröket kell lefutnom, mint tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt,

egy centit nem mozdult semmi, illetve de: visszafelé.

A közeg, amiben élek, nem ereszt tovább, és frusztráló azzal szembesülni, hogy ez az én életemben már nem is fog megváltozni.

HajduSzabolcs_03-161743.jpg

„Ha tisztába kerül az ember a dolgokkal, akkor meg is nyugszik.” (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Biztos, hogy az a jó megoldás, ha eltávolodsz az országtól?

Ezt nem én döntöm el, ez megtörténik magától. A túlélési ösztöneid azt súgják, ha nem tudod megszokni, akkor ki kell lépned, máskülönben elnyel. De ezt nem most kezdtem érezni, ez az aszinkronitás ugyanígy kézzelfogható volt már a nyolcvanas, a kilencvenes meg a kétezres években is. Csak valami mindig kecsegtetett, hogy esetleg másként alakulnak a dolgok. A nyolcvanas-kilencvenes években a rendszerváltás. A kétezresben az, hogy valami megmozdult, és valamilyen csodával határos módon elkezdtünk felkerülni Európa kulturális térképére. Úgy látszott, hogy itt is van értelme invesztálni a kultúrába, energiát tenni bele, közösségként tekinteni az egészre. Ezek az illúziók a kétezertízes évek hátraarcát látva sokakban leomlottak. Ilyen helyzetben újrakezdeni onnan, ahol már húszéves koromban tartottam – egyszerűen nem látom értelmét.

Hogy a húszéves kori problémáim legyenek aktuálisak nekem még mindig? Hülyeség.

Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, aki ezt olvasva azt gondolja, a sértettség beszél belőled. Mit mondanál erre?

Mindenki arra gondol, amire szeretne, de bennem semmilyen sértettség nincs, mert minden választás az én választásom volt. Azt kell mondanom, hogy másokhoz képest nagyon is jó dolgom volt és van. Ez, amiről beszélünk, nem függ másoktól. Nem erről van szó. Nem abból ered, hogy nem kapok lehetőségeket: azért nem adnak, mert nem is kérem. És ha kapnék, akkor is ugyanígy érezném magam. Vagy lehet, hogy rosszabbul. Ez saját döntés volt. Tíz éve nem használok állami forrásokat filmhez, nem is pályázom. Pedig lehet, hogy adtak volna. Ez egyszerűen egy belső mérce, egy belső út, amin tovább akarok menni, mert ez az egyetlen életem van.

A tetteim rajzolják körbe a karakteremet.

Arról van szó, hogy ha kimegyek az utcára, a bőrömön érzek egy bizonyos atmoszférát. Ha leülök egy emberrel beszélgetni – akár jóbaráttal –, ugyanazok a mantrák jönnek elő. És csak azt tudom mondani, hogy unom, unom, unom. Nem érdekel. Túlvagyok rajta. Mást szeretnék. Forduljunk egy másik irányba, és ne ugyanazt ismételgessük, mert végtelenül fárasztó.

El tudod képzelni, hogy valamilyen módon újra kapcsolódni tudj Magyarországhoz?

Ezt bármikor el tudom képzelni, csak akkor nem menne, ha valóban sértettségből fakadna ez az érzésem. De jelenleg elvesztettem az érdeklődésem.

HajduSzabolcs_04-161743.jpg

„Másokhoz képest nagyon is jó dolgom volt és van.” (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

És a lázadás? Eddig az volt a fegyvered. Eddig működött, nemde?

Eddig volt bennem dac, és azt gondoltam, amit meg tudok tenni én magam, azt meg is kell tennem. A falig mindig elmentem. Az elmúlt években rendeztem négy független filmet, csináltam jó pár színházi előadást, és mostanra érzem úgy, hogy ezt is unom már. Érdekes, hogy 2022 nekem személyesen – alkotói értelemben és magánéletileg is – egy korszak lezárásáról szólt, ráadásul tavaly töltöttem be az ötvenedik életévemet, és ez a kerek szám egybevágott ezzel. Pont úgy alakult, hogy azokat a projekteket, amik még a múlthoz tartoznak, most tudom befejezni.

A már említett interjúban azt is mondtad, hogy kontraproduktív lenne továbbra is a lázadás. Ezt hogy értetted?

Legalábbis az én életemben, az én tapasztalataimmal semmiképp sincs értelme. Mert fenntartja azt a látszatot, hogy ezt így is meg lehet csinálni. Ezt a hozzáállást is tulajdonképpen a rendszer termeli ki.

Minden rendszer kitermeli a saját embertípusait.

A fennálló rend provokálja ki belőlem az ellenállást, mert az én motivációm egy ilyen helyzetben az, hogy megmutassam, mindazzal, ami itt történik, nem értek egyet. Ezt a pozíciót pedig már nagyon terhesnek érzem, újra csak egy kalodának. Szinte már el is felejtettem, hogy akadtak hosszú évek az életemben, amikor nem kellett ilyesmin gondolkodnom. Gimnáziumban voltak ilyen motivációim, a szocializmus alatt, hogy ellen kell állnom, de utána éveken keresztül teljesen szabadon csináltam filmeket, ettől az érzéstől mentesen.

Egyre több rendező szólal fel mostanság a magyar film helyzete ellen. Kárpáti György Mór nekünk például azt mondta, bár van valami romantikája annak, hogy szívességekből, elszántságból elkészülnek jó alkotások, de ez egzisztenciálisan fenntarthatatlan.

„Örök kérdés, hogy aki öngyilkosságot követ el, az miért teszi” – interjú Kárpáti György Mórral

Kapcsolódó

„Örök kérdés, hogy aki öngyilkosságot követ el, az miért teszi” – interjú Kárpáti György Mórral

Megmagyarázható-e egy öngyilkosság? Milyen krízisei lehetnek egy mai fiatalnak? Ehhez hasonló kérdések állnak Kárpáti György Mór legújabb filmjének, a Jövő nyár középpontjában. A rendezővel a forgatási tapasztalatokról, a Z generáció kihívásairól, a magyar filmesek helyzetéről beszélgettünk.

Erre azt tudom mondani, hogy az egyes ember számára fenntarthatatlan, de mindig lesz valaki, aki ennek a modellnek alapján újra és újra megpróbálja. Szóval

a független film szerintem nincs halálra ítélve.

A technológia hozzáférhető, aki akarja, meg tudja csinálni. Azt persze nehezebben tudom elképzelni, hogy egy ember, mondjuk, négynél többször fusson neki. Én ezt tettem, és elég volt. 

Próbálkoztál külföldi támogatásokkal is, ha jól tudom, két filmet is szeretnél idén bemutatni.

Itt volt ez az interjú, amiből korábban idéztél, meg amiről most is beszélünk, és az olvasónak majd úgy tűnhet ez alapján, mintha egyfajta patetikus, végletes leszámolásról lenne szó részemről a magyar kultúrával – de az életben a dolgok nem így működnek. A 2023-as év úgy néz majd ki, mintha még mindig nagyon aktív lennék, a nyilatkozatom ellenére is. Hiszen mindaz, amit még az elmúlt egy évben csináltam, most fog megjelenni. Öt játékfilmben vagyok főszereplő, és vannak színházi előadások is, amik még Magyarországhoz kötnek. Ami előttem van, az már nem ide kapcsolódik, más közegekhez, csoportokhoz, értelemszerűen külföldön. Az van velem, ami sokakkal: kétlaki életet élek itt is, ott is. A két saját rendezésem szlovák-svájci támogatással készült. Ezenkívül játszom még Prikler Mátyás Hatalom című szlovák-cseh-magyar koprodukcióban készült filmjében, ami január végén jelenik meg, és egy másik cseh-szlovák-magyar játékfilmben, amit Nemes Gyula rendez.

HajduSzabolcs_015-161748.jpg

„A fennálló rend provokálja ki belőlem az ellenállást.” (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Mit tanácsolnál akkor egy most induló, fiatal filmesnek, mit tegyen?

Azt mondanám, hogy a körülmények sosem jók, de mindig fennáll a lehetőség, hogy az ember csináljon egy jó filmet. Tökmindegy, most éppen hogy néz ki a támogatási rendszer. Ha valakiben elég erős a vízió, így is, úgy is meg fogja tudni csinálni az első filmjét. Bár a Filmintézetre, úgy tűnik, leereszkedett a legsötétebb éjszaka, az Inkubátor Program még működik, ahol egész jó dolgok készülnek el.

Csak erre szokták azt mondani, hogy a tehetséges rendezők második és harmadik filmjére már nem érkezik támogatás.

Ez már egy nehezebb kérdés. Azt gondolom, ha valaki megcsinál egy igazán jó elsőfilmet, és mégsem kap támogatást a másodikra, mindenképp próbálja meg elkészíteni. Bármilyen formában. Máskülönben hosszú évekre be lehet ragadni. Olyan ez, mint amikor a gyöngyhalász lemegy a tenger mélyére, ami hatalmas energiát igényel, ezért a lehető legtöbb gyöngyöt kell összeszednie. Ki kell használni, amíg az ember lendületben van.

Látsz rá esélyt, hogy változzon a magyar film helyzete?

Zajlanak ugyan különféle egyeztetések, de szerintem amíg nincs politikai elhatározás erről, sőt még csak kommunikáció sem, amíg nincs autonómiája az egyes területeknek – és nemcsak a filmes társadalomra gondolok, egyetemekre, pedagógusokra is például –, amíg nem kapják vissza az önrendelkezési jogukat és méltóságukat ezek a közösségek, addig előrelépés sem lesz.

Nincs motiváció, progresszivitás, innováció, csak folyamatos kínlódás, szkanderozás meg tengés-lengés, végső soron leépülés.  

Most te is épp egy inkubátoros film, Sós Bálint Minden rendben című drámájának főszerepét vállaltad el. Mi fogott meg benne?

Sós Bálintot nem ismertem korábban, Farkas Ádám producer küldte el a forgatókönyvet, amiről láttam, hogy egy jól összerakott történet. Egyébként is sok forgatókönyvet olvasok – hiszen tanítottam is, és sok megkeresést kapok –, jó összehasonlítási alapom van. Ennek a sztorinak megvan a miértje, a motivációja, és ami a legfontosabb, hogy a szerep, amire hívtak, passzolt hozzám. Láttam magam a jelenetekben. Azt éreztem, hozzá tudok tenni. A kérdés csak az volt, hogy a rendező ehhez képest milyen, hogy látja a dolgokat. Az nem mindegy, kire bízza rá magát az ember színészként.

HajduSzabolcs_07-161745.jpg

„Ha valaki megcsinál egy igazán jó elsőfilmet, és mégsem kap támogatást a másodikra, mindenképp próbálja meg elkészíteni.” (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

És hogy megy a közös munka?

A helyzet az, hogy bár ő elsőfilmes, nem úgy kell elképzelni, mint aki életében nem látott még stábot. Rengeteg reklámfilmet készített, és ez a tapasztalat, hogy sok forgatási körülményt ismer, meglátszik rajta. Olyan, mintha már a sokadik filmjét rendezné. Pontosan tudja, mikor érdemes szorítani, illetve hol lehet kissé elengedni a dolgokat. Ez a jó értelemben vett rutin azért fontos, mert sok energia tud elveszni egy forgatáson, ha nem kezeljük jól a váratlan helyzeteket. Már a próbán is éreztem, hogy olyan ember, aki nem kamuzik az instrukciókkal, hanem tényleg keres valamit. Addig járja körbe és magyarázza a dolgokat, amíg meg nem találja, amit szeretne. Erről már az első forgatási napok után meggyőződhettem, úgyhogy nyugodtan bíztam rá magam.

Itt is el kell menned a falig?

Vannak helyzetek, amikor igen. Ez a film is elég nagy dinamikával dolgozik. Nem olyan kis csendes kamarajáték, mint az én történeteim. Kéri az energiát.

Azt mondtad, új alkotói korszak indul az életedben. Mire kell számítanunk mostantól?

Ezt pontosan még én sem tudom. Próbálom kitalálni, mi legyen a következő lépés. Olyasmivel nem akarok foglalkozni, ami hiteltelen lenne a részemről.

Csak megszokásból, esetleg bosszúból, dacból már nem akarok csinálni semmit.

Egy ideje ugyanis azt érzem, hogy folyamatosan csak reflektálgatunk. Kapjuk a szervákat, és próbáljuk visszaütögetni őket. Minden labdáért elfutunk, és jól kifáradunk. És tulajdonképpen egy végtelen játék alakul ki, ami nem a mi játékunk.

HajduSzabolcs_023-161751.jpg

„Olyasmivel nem akarok foglalkozni, ami hiteltelen lenne a részemről.” (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Csakhogy a szervaadó nem fárad.

Hát nem, mert a mi energiáinkat használja. Emiatt az egész társadalom kifáradt, és teljes mértékben elveszítette az erejét. Ez egyébként nemcsak a magyar politikára, hanem az egész világra vonatkozik. Egy jóbarátom mondta, aki egyébként nem művész, hogy túlságosan társadalomtudatossá vált a kultúra minden ága, és hiányzik neki a direkt aktualitásoktól mentes művészet, ami ettől a szabadságtól felszabadítóan hat. Folyton reflektálni akarunk azokra a problémákra, amik körülöttünk zajlanak. Valami mindig előkerül a közbeszédben, ami nem is feltétlenül a mi problémánk, de mivel olyan erőteljesen jelen van, úgy érezzük, mondanunk kell róla valamit. Holott ha tíz napig nem nézném az internetet, kiderülne, hogy valójában semmi sem erről szól.

Sok tompa, közepes dolog születik, ami csak az aktuális társadalmi tartalma miatt kerül fókuszba, és avanzsálódik művészeti alkotássá.

Persze, az ideális az, ha jól van kombinálva az aktuális tartalom a művészi vízióval, de pont ez a művészi vízió kezd eltünedezni, és marad a száraz társadalmi párbeszédkísérlet.

De hiszen a te filmjeid is mindig társadalmi jelenségekre reflektálnak.

Részben, de engem mindig a művészi vízió indított el. Az viszont tény, hogy túl sokat és túl konkrétan beszéltem arról, ami körülvesz, és ez a felismerés vezetett ahhoz, hogy azt mondjam: ezt nem akarom már. Miért beszélek én még mindig erről? Úgyhogy inkább megnézem, mi érdekel a világból.

És mi érdekel a világból?

Minden. De tényleg. A televízió, az internet azt a látszatot kelti, mintha már minden fel lenne fedezve, ami persze nem igaz. Legalábbis az, amit egy egyén felfedezhet, az zavarba ejtően minimális. Úgyhogy szemlélődöm. Figyelem, mi történik, és hagyom, hogy hívjon a távolság.

Fejléckép: Hajdu Szabolcs (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Pasifilm, háromgenerációnyi pasiüggyel – interjú Breier Ádámmal

Kapcsolódó

Pasifilm, háromgenerációnyi pasiüggyel – interjú Breier Ádámmal

Krasznahorkai Lászlóról és Havannában élő magyarokról forgatott dokumentumfilmet, jelenleg pedig Lefkovicsék gyászolnak címmel készíti első nagyjátékfilmjét. Breier Ádám rendezővel többek közt a forgatókönyvírás nehézségeiről, kubai tanulmányairól, a zsidó kultúra megfoghatatlanságáról, a kritikáktól való félelemről beszélgettünk.

Egy film után többé nem leszünk idegenek – interjú Grosan Cristinával

Egy film után többé nem leszünk idegenek – interjú Grosan Cristinával

A világ összeomlani készül, mi mégis saját démonjainkkal küzdünk – erre a gondolatra épül a Hétköznapi kudarcok című dráma, amelynek rendezőjét nemrég a Velencei Filmfesztiválon is díjazták. Grosan Cristinával női karakterekről, a mozi szépségeiről, kedvenc olvasmányairól beszélgettünk, de szóba került az is, hol húzódnak a filmkészítés etikai határai.

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Vizuál

Kern András előtt tiszteleg a FILMIO

A Nemzeti Filmintézet streaming platformján négy napig ingyenesen láthatunk három, Kern András főszereplésével készült magyar filmet.
Színház

Játszani kell, nem belehalni – Esztergályos Cecília 80

A Kossuth-díjas színésznő január 26-án ünnepli a 80. születésnapját. Noha legtöbben a Família Kft. című tévéfilmsorozatból ismerik, mindmáig aktív színészi pályáján szép számmal fordultak elő jelentős filmes és színházi alakítások is.
Színház

A színház tart egyben lelkileg és fizikailag is – Kern András 75 éves

Kern András január 28-án ünnepli a 75. születésnapját. Eleinte filmrendező szeretett volna lenni, majd miután mégis a színházat választotta, pályáját a Vígszínházban kezdte, és mindmáig aktív tagja a társulatnak.
Színház

Csiby Gergely egy keményen eldurvuló válást állít színpadra az Art-Színtérben

A Rózsák háborúja című előadás lesz az első produkció, amely kifejezetten az Art-Színtér idén birtokba vett terébe készül. Az előadást február 20-án mutatják be. A rendezőt társulati létről, szabadúszásról és a készülő előadásról kérdeztük.
Klasszikus

Egész napos zenepedagógiai programmal emlékeznek Lukácsházi Győzőre a Magyar Zene Házában

Fél évvel ezelőtt hatalmas veszteség érte a hazai életet, a tavaly elhunyt Lukácsházi Győzőre most koncerttel és szakmai programokkal emlékezik a Magyar Zene Háza február 4-én.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Színház magazin

A színház tart egyben lelkileg és fizikailag is – Kern András 75 éves

Kern András január 28-án ünnepli a 75. születésnapját. Eleinte filmrendező szeretett volna lenni, majd miután mégis a színházat választotta, pályáját a Vígszínházban kezdte, és mindmáig aktív tagja a társulatnak.
Színház interjú

Csiby Gergely egy keményen eldurvuló válást állít színpadra az Art-Színtérben

A Rózsák háborúja című előadás lesz az első produkció, amely kifejezetten az Art-Színtér idén birtokba vett terébe készül. Az előadást február 20-án mutatják be. A rendezőt társulati létről, szabadúszásról és a készülő előadásról kérdeztük.
Színház hírek

A Főváros kulturális pályázatokkal ünnepli Budapest születésének 150. évfordulóját

A Budapest Drámapályázat díjátadójával megkezdődött a főváros egyesítésének 150. évfordulóját ünneplő Budapest 150 programsorozat. A legelőkelőbb díjat Pass Andrea és Trencsényi Katalin vette át.
Színház magazin

Játszani kell, nem belehalni – Esztergályos Cecília 80

A Kossuth-díjas színésznő január 26-án ünnepli a 80. születésnapját. Noha legtöbben a Família Kft. című tévéfilmsorozatból ismerik, mindmáig aktív színészi pályáján szép számmal fordultak elő jelentős filmes és színházi alakítások is.
Színház interjú

Nem tudni, itt van-e a világvége, de valami nem kóser – beszélgetés Szikszai Rémusszal és Hoffer Károllyal a készülő Dekameron kapcsán

Szikszai Rémusz Dekameron 2023 címmel bábelőadást rendez a Budapest Bábszínházban. Hogyan lesz egy „hagyományos” színészből bábrendező? Hogyan kerülnek Bocaccio helyére kortárs magyar írók, ráadásul egyszerre tízen? A rendezőt és Hoffer Károly bábtervezőt kérdeztük.