A tíz szó
Felhívtam telefonon, interjúra kértem, pillanatokig csendben maradt, aztán kissé ingerülten mondta, nem fog adni, nincs kedve fogalmazni mondatokat, unná közben magát, és gyűlöl unatkozni, de azért keressem egy hét múlva. Kerestem. Nyugodt volt, nevetett, közölte, hogy éppen egy rántottára gondol, és hívjam később. Mikor később, kérdeztem. Később, később, felelte. És letette a telefont. Néhány óra múlva újra hívtam Psota Irént. Azzal kezdtem, elég „később” van-e? Egy levegővel rázott le, hogy hagyjam még, neki fel kell készülnie mindenre, az interjúra még gondolni sem tud, majd ő szól, adjam meg a telefonszámomat. Lediktáltam. A számsor végére biztos voltam benne, hogy soha nem fog hívni, soha nem lesz hozzá kedve. Egy hét múlva csöngött a telefonom. „Psota Irén”, hallottam a hívó szavát, a hangnak olyan ereje volt, hogy majdnem kivitte a telefont a kezemből. „Most tudsz jönni interjúra?” „Most?” „Most. Mert
találtam néhány mondatot, összeszedtem őket innen-onnan, az ágy alól meg a szekrény mélyéről,
gyere, még a fejemben vannak, két óra múlva már rájuk unok.”
Rohantam. Leültünk nála, elővettem a diktafonomat. Ránézett: „Ez minek?” „Felveszem, amit mondasz. Mégiscsak életútinterjú ez a születésnapod kapcsán.” „Az életutam benne van két szóban: Psota Irén. Ehhez nincs mit hozzátenni. A kérdések is csak elvennének belőle. Azt sem engedem.” Zavarban voltam, lassan kinyögtem: „Akkor ez nem lesz interjú, jól sejtem?” Kedélyesen rávágta: „De, csak ne kérdezz, én majd mondom, amit akarok.” Mondta: „Rettegek az ünnepektől, én tudom csak jól meglepni magam, más ne próbálkozzon vele, nekem nincs születésnapom, azt már eltöröltem jó rég, már nem is akarok meghajolni.” Szünetet tartott, úgy hangsúlyozta: ennyi volt, vége az „interjúnak”, beszélgethetünk még egy ideig, de akkor sincs tovább. Már álltam az ajtóban, amikor megfogta a kezem: „Tudod, mit, visszavonom, amit mondtam, tedd el magadnak az egészet, most írd inkább azt, hogy Psota Irén még szeretne mélyen meghajolni az őt ünneplők előtt.”
Akkor már mosolyogtam: „Drága Irén, ez volt életem legrövidebb életútinterjúja. Tíz szó.” Ő felnézett a plafonra, aztán megint rám: „Na jó, de micsoda történetet kaptál egyetlen mondathoz.”
Szerző: Karácsony Ágnes
Fejléckép: Psota Irén (fotó / forrás: Szalay Zoltán / Fortepan)
hírlevél
